Délmagyarország, 1983. augusztus (73. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-20 / 197. szám

8 Háry János Papp György metszetei Szombat, 1983. augusztus 20. It«.* Ikrek hava Sőtér István évtizedei Nemrégiben ünnepelte 70. születésnapját. Eb­ből az alkalomból szülővárosában, Szegeden is kö­szöntöttük, ahol ünnepi irodalmi esten idézték al­kotó évtizedeit, művészi, irodalomtörténeti és mű­helyszervezői pályájának állomásait, illusztrálva mindezt regényeinek, esszéinek részleteivel. Szege­di látogatásakor ültünk le beszélgetni a hét évti­zed különleges párhuzamairól. — Az ikrek havában született, s mintha ennek a csillagképnek városa végigkísérte volna életét Imi van ez Szegeddel is. Itt élte ifjúkorát, s ez a város irányítota a tudási pálya vonzásába. — Az ikrek jegyében születtem, hajlamom mindig is két irányba vitt, de mindig párhuzamos irányokba. Szeged a gyermekkor és az ifjúság te­repe számomra elsősorban. Tizennyolc éves koro­mig éltem itt de sohasem tudom kitörölni magam­ból ezeket az élményeket. Akkori emlékeim meg­határozzák életemet, cselekedeteimet, döntéseimet sőt írásaim hőseinek jellemét is motiválják anél­kül, hogy tudnék róla. Persze, bennem más Sze­ged-kép él, mint amilyen arcát ma mutatja a vá­ros. Az első világháború alatti és utáni Szeged halódó határváros volt melyet Alsóváros végtelen nyugalma. Felsőváros színekben, hangulatokban gazdag szűk utcácskái, a mai Petőfi Sándor sugár­út kockakövein szekereikkel piacra döcögő papriká­sok, kékfestők, sajtárosok és gyógyfüvesek szer­dai és szombati ébresztője, a piacok fülemben őr­zött zsongása, lefényképezett színes kavalkádja és néha megérintő illatözöne jellemez. Szeged ma életerős, duzzadó város! Nosztalgiámban nagy se­gítségemre van Péter László városkalauza, mely több mint topográfia — emlékidéző művészeti, mű­velődéstörténeti album. Második találkozásom Sze­geddel az ötvenes évek fordulójára esett. A sze­gedi egyetem tanára lettem, felejthetetlen emléke­im között tartom számon az Auditórium Maximum esti óráit, ahol Balzacról, Stendhalról, Shakes­­peare-ről beszéltem. Ez a négy szegedi év beleszólt életembe — a tudomány vonzásába kerültem, el­jegyzett az irodalomtörténet —, professzori tanuló­éveim voltak ezek: az analízis és szintézis iskolá­ja, a koncentrálás erőpróbája. Az egyetem falai között virágzó élet folyt. A népi kollégisták és szakérettségisek évfolyamai merőben különböztek az előttük és utánuk következőktől. Soha nem éreztem a kulturális vonzódásnak, a tudászom­­nak olyan erejét, mint ott. Bár nem voltak kellő isme­reteik, műveltségükben sok fehér folt tátongott, de kíváncsiságuk, őszinte érdeklődésük, szellemi éhsé­gük leküzdötte a nehézségeket. Ha néha eljutok Szegedbe, úgy érzem, énem legmélyebb rétesébe érek. Ez a város nekem nem ábránd vagy álom, bár reggelente még mindig úgy szoktam ébredni, hogy szegedi utcákat érzékelek magam körül. — Sőtér Istvánt két iskola nevelte. A budapes­ti Eötvös Kollégium — ahol ma az MTA iroda­lomtudományi intézetének vezetőjeként dolgozik — és a párizsi École Normale Supérieure. — Valóban e két iskola, vagy nyugodtan me­rem mondani műhely, vértezett föl tudományos is­meretekkel és jelölte ki a szellemi tájékozódás irá­nyait A szegedi középiskolás esztendők után — ahol olyan nagyszerű barátaim voltak, mint Ortu­­tay Gyula, Bibó István, a hamar elfeledett Reitzer Béla és a kitűnő muzsikus.. Sül Fülöp — a buda­pesti Eötvös Kollégiumba kerültem. Számomra meghatározó szellemi élményt jelentett az igazi műhelyjelleg, a magas­ intellektus, a tudományos­ színvonal. Én lehettem olyan helyzetben, mint ké­sőbb szegedi tanítványaim. A tanárok között em­líthetem Gyergyai Albert, Pajzs Dezső, Szekfű Gyula és mindenekelőtt Gombocz Zoltán nevét. A párizsi École Normale Supérieure egy lépcsővel magasabb szintű műhelye volt a­ szellemi elit képzésének. Azt is mondhatnánk, hogy a budapesti kollégium ennek a műhelynek a filiáléja volt. Egy évfolyamon tanultam a néhai Pompidou elnökkel. Mindkét iskola a gondolkodás szabadságára, a bel­ső fegyelemre nevelt, hagyomány és újítás szerves egységére figyelmeztetett: belénk oltotta az értelem és szenvedély egymást kiegészítő szerepét, elmél­kedés és cselekvés kölcsönhatásait. Amikor haza­tértem ebből a nagyszerű intézményből, állás nél­küli ingyenes könyvtári gyakornokként kezdtem dolgozni. Hát ennyit jelentett akkoriban Európa első iskolájából megtérni szülőhazámba. — írói munkásság és tudományos tevékeny­ség, bár némi fáziskéséssel, de hosszú évtizedek óta egymást kiegészítő párhuzamosságban határoz­za meg Sőtér István pályáját. — Az írói léttől jutottam el az irodalomtörté­nethez. Képzettségem szerint filológus, történész és nyelvész vagyok. Úgy hiszem, hogy aki írásra adja a fejét, ismernie kell saját műveltségét, világképét, választott hivatása múltbeli terepét, akkor kön­­­nyebben megismerheti másokét. Ha a régi korok szépíróinak alkotásmódját is képes vagyok megis­merni, történetiségében is látom az irodalmat. Munkásságom éppen ebből a felismerésből kapcso­lódott az irodalomhoz és a tudományhoz. E kettő vonzása egyúttal kölcsönös impulzusforrás, gyü­mölcsöző egymásrahatás is volt. Első regényeim­ben — Fellegjárás, A templomrabló, A kísértet — nemzedékem útkeresését, az ifjúság szellemi ka­landjait igyekezett föltérképezni. A felszabadulást követően a Hídszakadásban és a Budai átkelés­ben leszámoltam az ifjúság romantikus ábránd­jaival, szerettem volna kritikus szigorúsággal szem­­beidézni a magyar valósággal. Tán ezt teljesítette ki a trilógiává szerveződött Bűnbeesés. Az elve­szett bárány és a Budai oroszlán. Tudatosan ke­restem a szépírói munka mellett az irodalomtör­téneti párhuzamokat, elméletileg igyekeztem tisz­tázni hozzájuk fűződő kapcsolataimat. Először a tizenhetedik század francia retorikai irodalmával foglalkoztam, majd a francia és angol írókról ké­szített portréimban nemzedékem arcát is kerestem, s föltérképeztem az irodalmi játékosság természet­rajzát. Érdeklődésem később a tizenkilencedik szá­zad második felének magyar irodalmát pásztázta: könyvet írtam Jókai Mórról, Eötvös­­ Józsefről, Ma­dách Imréről, nagyobb tanulmányt Katona József­ről,­­Széchenyi Istvánról, Arany Jánosról, Mikszáth Kálmánról. Eredményeimet és tapasztalataimat a Nemzet, és haladás című monográfiában összegez­tem. Később portrésorozatot írtam a huszadik szá­zadi irodalmunk klasszikusairól, többek között Babits Mihályról,­ Krúdy Gyuláról, Németh Lász­lóról, Szabó Lőrincről és Radnóti Miklósról. Vi­lágirodalmi tájékozódásomat is igyekeztem fönn­tartani, s az összehasonlító­­ irodalomtörténet-írás korszerű módszereinek bevezetésével bekapcsolni a magyar irodalmi gondolkodást a nemzetközi tudo­mányos élet szférájába. E szándékból születtek Werthertől Szilveszterig. Félkör és Gyűrűk című gyűjteményeim. Generációk, irodalomtörténeti nemzedékek munkáin keresztül vizsgáltam a nem­zet sorskérdéseit, s ezekből meg kellett állapíta­nom, hogy a kettő áthatja, át is világítja egymást­, révükön eljutunk a forrásokig, s megértjük a mai hajtásokat is. — A Magyar Tudományos Akadémia iroda­lomtudományi intézetének élén — melyet negyed­­százada irányít — milyen feladatokat oldanak meg, s mint szépíró, milyen terveket dédelget? — Az irodalomtudományi intézetben — mely egykori iskolám falai között, az Eötvös Kollégium épületében székel­y szerteágazó elméleti kutató­munka folyik. A műhelyekben készül a marxista esztétika korszerű kézikönyve; a legmodernebb is­meretek szintézisének megteremtésével foglaljuk össze a felszabadulás utáni magyar irodalom tör­ténetét; összehasonlító irodalomtörténeti kutatások nyomán a hazai tudományos eredményeket igyek­szünk beágyazni a világirodalom nagy áramaiba, s összekapcsolni a nyugat-európai kutatások ered­ményeivel. Ami szépírói ambícióimat illeti: nem­régiben jelent meg Bűnbeesés című regényem át­dolgozott kiadása. Most ismét egy régi könyv megújításán dolgozom, mert egyre inkább rájö­vök, mi minden maradt ki regényeimből, amiket megírásuk idején nem érzékelhettem: szín és hangulat, emberi jellemek fejlődését meghatározó okozatok, megannyi társadalmi összefüggés moz­gatórugója, szélesebb horizontú összefüggés. A templomrabló átdolgozása köt le mostanában. A cselekmény a francia megszállás idején, Szegeden játszódik, a kor furcsa, fojtott, nyomasztó légkö­rében. Sötér István több mint ötven éve Budapesten él, mégis szegedinek érzi magát. Egyik vallomásá­ban elmondta, hogy két író van, akit másképpen olvas, mint a többit: Tömörkény István és Jró Gyula. Az előbbit nemcsak a szegedi , de a magyar novella egész mezőnyében a legna­gyobbak közé sorolja. Szeged jelentette számára a gyerekkort, az egyetemet és a Várost. A várost, melynek lelkében van valami kettősség, készsé­gesen befogad, de néha túl korán behódol annak, amit nem ismer eléggé. Sőtér István hűtlen hűsé­ge nagyszerű példa kötődésre és kiteljesedésre, vonzásra és kisugárzásra, a lokális és az általános érték szintézisére. Nem hiába az ikrek jegyében született — hetven esztendeje. TANDI LAJOS

Next