Délvilág, 1992. január (49. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-13 / 10. szám

A lángvörös hajú, nagymellű Lola ösztönösen vonzódott a művészekhez. Amíg a többiek a ruhatárban kabátjaikat válogatták, és olyan ostobaságokon vitatkoztak egymással, hogy érdemes-e a jó hangulatot lelohasztani a bárban, ahol viselkedni kell, s ami nem lesz könnyű, addig Lola bűvölte az újságírót, majd határozottan belekarolt az okoskodókat közönyösen bámuló Balogba. - Ne hallgass, írókám, ezekre a részeg pancserekre. Gyerünk! Ne félj, majd jönnek utánunk, így is történt. Kedden fújtatva sietett előre, áfész-alkalmazottként egy kicsit házigazdának érezte magát, bár megmondta előre: „nagy hülyeség ez a sztriptíz! Ha az ember meztelen nőt akar látni, mondom: látni, akkor ne oda menjen!” A fekete, göndör hajú, köpcös bárfőnök darabosan mozgott, hajlongott. Látszott rajta, hogy zavarja a hírlapíró jelenléte, s izgult, nehogy valamit kiszerkesszen az átkozott firkásza. Konyakot ittak. Ettől már háborogni kezdett Balog gyomra, többször köhögött. A dohányfüst is zavarta, nagyokat pislogott. A zene is inkább hangos volt, mint kellemes. Egymás füléhez hajolva, csaknem kiabálva beszélhettek. Dr. Kovách röviden tájékoztatta: - Nem olyan rég nyílt ez. Ma sok a pedagógus, a tanácstól vannak többen, és a vállalatoktól a műszakiak. Úgy is fogalmazhatnék, ez itt a 7.-i elit. Túl sokan nem vagyunk, eléggé tarka népség ez. Az éjszakai szórakozás ilyen nyilvános, sőt, frivol helyen, még nem természetes igény városunkban. Félő, hogy lezüllesztik a bárt. Ennél jóval kevesebben szoktak lenni, a beígért vetkőzőszám ajzotta föl a népet. A színes, villódzó fények felerősödtek. A zene közben lehalkult. „Na, most jön!” - gondolták, de csak az áfésztőpropagandista kacsázott ki a „művészbejárón”. Ügyetlenül megállt középtájt, s konferálni kezdett. „Tisztelt nagyérdemű!” - kezdte, s a tömegből valaki borízű hangon közbeszólt. „Azt hiszi tán, hogy a cirkuszban vagyunk?” Halk nevetgélés követte. „Most lesz, ami még nem volt Z.-én” — folytatta az egérarcú férfi. Akik közel ültek hozzá, láthatták, hogy átszellemül, szemét, akár egy megsárgult divatlapban pózoló szűz, lecsukja. „Fellép Sarah Sára művésznő, táncol és...” Torkát megköszörülve fejezte be: „... szóval, lesz az a sztriptíze...” Piros tüllruhában jött be a „művésznő”. Pipiskedve lépdelt, aztán fordult kettőthármat, majd a jobb lábát magasra emelte, eközben a kezeit a feje fölött összekulcsolta. Nem telt bele három perc, hogy a bár józannak már nem nevezhető közönsége kezdett fölocsúdni. Miféle tánc ez? Miféle vetkőzés? Amikor csak a melltartó és a tenyérnyi nadrágocska volt csak rajta, akkor a „művésznő” gondolt egy merészet, s beleült a művelődési ház igazgatójának ölébe, megcirógatta őszülő halántékát, homlokára csókot nyomott. A kuncogás nem maradt el, s a műsor föl nem kért statisztájává tett férfiú felesége szégyenében a szeme elé tette a kezét. Aztán fölgyorsult a dobpergés, tűzpiros színben forgott a nő, ledodta a melltartót, s reszketve megállt a publikum előtt a fonnyadt alma mellű, aztán többször meghajolt, a taps valahogy nem akart erősödni, majd hirtelen elindult a kijárat felé. - Na, fiúk, mit szóltok hozzá? - incselkedett Lola. - Párizsban láttam ilyet, de igazit - mondta fölényesen a doktor. - Ahhoz képest ez, nem is tudom, hogy miként lehetne... Az volt a francia pezsgő, és ez pedig a 7.-időre... Hát ez van! Az egérarcú propagandista, az alkalmi konferanszié kézenfogva asztalukhoz vezette néhány perc múlva a „művésznőt”. Nem akartak leülni, bár az első pillanatban erre is gondolhattak volna. „Az újságíró úr, ha lenne szíves néhány méltató sort leközölni a lapjában...” Balog igyekezett leplezni zavarát, és valami olyasmit hebegett, hogy: nagyon szívesen, de nem az ő területe, a kulturális rovatot kellene erről értesíteni, nagyon sajnálja, de ő nem ért ehhez a „művészethez”... - Gyerekek, csendesen! Nehogy felébredjen az asszony! - Kedden Jóska egyfolytában kérlelte a hangerőt mérsékelni nem akaró kompániát, miközben átbotorkáltak a sötét udvaron. Egy tizenötös égő fényében pislogtak egymásra a farönkökkel, asztalkákkal egészen jól felszerelt pincében. Lola elemében volt, segített Beddennek a gyertyákat meggyújtani. A hangulat nagyon fontos. Réti Rókus, a téeszelnök is otthon érezte magát, felszólítás nélkül kezdte töltögetni a decis poharakba a szilvóriumot egy fenekére állított hordón. A tanár megállt a lejáróban, nekidőlt a penészes falnak, és azt motyogta: - Nekem, fiúk, csak egy csöppet, reggel matekórám lesz! - Addig elpárolog az - hahotázott felszabadultan kedden és le-föl járkálva kezdte sorolni, hányfajta bort rejtenek a hordók. - Ha ezt mind végigkóstoltuk volna! Nem lenne ily beteg a képünk! Mennyi konyakot is ittunk abban a francos bárban? - Ne fecsegj már annyit - szólt rá finoman a bárfőnök, aki jött velük, és buzgón segített „szervírozni” az elnöknek, aki bizony reszkető kézzel csurgatta a poharak mellé is a pálinkát a fonott üvegből. - Ez a mi bajunk - kezdett filozofálni a doki. — Nem tudunk szesz nélkül meglenni! Úgy iszunk, mintha fizetnének érte. Képzeljétek, hogy ma délután a nőklubban egy óráig agitálni fogok az alkohol ellen! Mit szól ehhez a mi „kis írónk”? — nézett bocsánatkérően Balog Sándorra, akit buzgón ölelgetett Lola. - Nem vagyok szolgálatban, azt hiszem, tökéletes magányember vagyok - válaszolta fanyar képpel, s igyekezett tartani magát. - De szellemes! Jaj, de jó! - vihogott a festett szépség, s örömében egy szemvillanás alatt lehörpintette a pálinkát. Az első kör után nem vigyázott az illendőségre a téeszelnök se. Pajkoskodva belecsípett a bártündérke izmos fenekébe. - Meg kéne nézni, maradt-e nyoma? - javasolta hevesen a házigazda, és ezzel megcsiklandozta a többiek kíváncsiságát is. A harmadik deci pálinka után Lola arra kérte „édes írókáját”, hogy kísérje haza, mert úgy „rázza a hideg”. Csakhogy meghallotta a bizalmas suttogást a nagyfülű téeszelnök is, és elordította magát: erről szó sem lehet! Nagy levegőt vett és fokozta a hangerőt: Vetkőzni!... (Részlet egy hosszabb prózai írásból, mely jó tíz éve nem jelenhetett meg témája miatt. Ugye, nem érti a kedves olvasó? Utólag sok minden nehezen érthető... Minek az oroszlán? - kérdezték akkor. - Most meg mindenki tudja. Oroszlánok pedig vannak!) BÁLINT GYULA GYÖRGY Debrecen, 1945. január „Verecke híres útján jöttem én, fülembe még ősmagyar dal rivall, Szabad-e „Debrecennél” (?) betömöm Új időknek új dalaival?” (Ady utólagos engedelmével!) Egy, a harmincas évekből való rá volt „írva”, zabrált Mercédessel indultunk alig tíz perc múlva négyesben a város felé. A hótól fehér macskaköveken lassú tempóban haladtunk. Tisztaság, nyugalom, élelmiszerrel jól megpakolt üzletek, hangos ruszkik, és egyébként csendes, siető emberek adták meg a cívis főváros jellegét. A rendőrség főbejáratánál állt meg a gépkocsi. Kísérőm egyike elöl, míg az engem megszólító mellettem ropva az emeleteket, jutottunk a másodikra, hol mindjárt az első ajtónál, igen udvariasan engem előre engedve és bent hellyel kínálva ültettek le... „Majd hívjuk, Kelemen úr. Viszontlátásra” - búcsúzott az állandó kísérőm. Rajtam kívül még vagy hatan ültek már ebben a várószobának nevezhető helyiségben. Ahogy körülnéztem, azonnal megállapítottam, hogy a legfiatalabb vagyok, és hogy mind „magamfajta” szőrös ember. Felálltam: „Uraim, Kelemen Iván vagyok”. Bólingatás minden oldalról. „Szervusz, kérlek” - idősebb úr szólt így az egyik sarokból. Cúgos cipőjére nézve mindjárt tudtam, hogy „egyívásúak" vagyunk. Birgerli-csizmámra nézett ő is - keki, bőrbetétes lovaglónadrágomra - és így mindent mindjárt tudott! Mielőtt beszélgetésbe elegyedhettünk volna, nyílt az egyik ajtó, és egy új figura nevemen szólított. Szélesre tárva előttem az ajtót, ő mögöttem lépve becsukta azt be. Ekkor még nem tudtam, hogy az, ami itt, ebben a helyiségben engem „fogad”, az már teljesen az „Új időknek új dalait” jelenti. (1947. december 3-án, letartóztatásom napján volt ismét ebben részem, és ekkor vált tudatossá bennem: az „Új idők” = proletariátus és az „Új dalai” = fel, fel, ti rabjai a földnek.) Szóval, itt, Debrecenben, a második emeleten egy íróasztal, és körben, a fal mellett székek. Majdnem mindegyiken ültek. Kérdések özöne: Hol szolgált? Ki volt az osztályparancsnoka? Ki volt a pótosztály pk.-ja? Volt-e az orosz fronton, hol bújkált, név, cím? Fölbonthatják azt a levelet, amit dr. Sántha Kálmán úrnak (aki az Ideiglenes Nemzetgyűlés alelnöke volt) írt Melegh Dezső, nevelőapám? Igen. „Akkor nem bontjuk fel” - mondták. Hol érettségizett? Diákéveit hol töltötte? Szülei mikor váltak el? Családjában, rokonai között voltak katonák? Név szerint kik, tudja, hol szolgáltak? Vitéz Kelemen Ferenc nagybátyja él? - záporoztak a kérdések. „Igen” - válaszoltam. „Téved, vérmérgezésben még a múlt évben meghalt” - mondták. (Akkor még nem tulajdonítottam sokat e pontos értesülésüknek, de annál jobban figyeltem 1947-48-ban megnyilatkozásaikat, ismereteiket, velem és családommal kapcsolatban.) Elpolitizáltunk, komolyan hallgatták a zsidó kérdéssel kapcsolatos állásfoglalásomat: „Atyám és nagybátyám még a harmincas évek végén, egy karácsonyi szünetben a Kossuth Lajos utcai Nagykovácsi Milenkó-féle áruházra mutattak, és azt imigyen kommentálták: „Látod, fiam, mi itt vásárolunk, ha lehet, mert ez egy keresztény üzlet, de a zsidótörvényt helytelennek tartjuk, és az ezzel kapcsolatos mindenfajta erőszaknak ellenzői közé tartozunk, mert egyrészt nem ÚRI dolog az erőszak eszköze, másrészt magyar az, ki magát magyarnak tartja. Uraim, nekem ez adta meg már 16 éves koromban az ezzel kapcsolatos életfilozófiámat. Én diákkoromban semmiféle „zsidóverésben”, mint olyanban, részt nem vettem, de ha az a gimnáziumi osztályomban előfordult, Steiner Gyurkát senki sem bántotta, mert az „Kecső” barátja volt. (Becenevem volt a „Kecső”!) Lángot viszont kiosztottam, mert nyolcadikos korunkban mint vigyázó „beadott” és osztályfőnökit kaptam. Ne féljenek, ő is megkapta a magáét, de akkor is megkapta volna, ha apja történetesen méltóságos úr lett volna.” Debrecenben a beszélgetés köztünk aztán oda tendált, hogy mi véleményem van az oroszokról, úgy általában. „Hát, uraim - mondom én -, minél hamarabb kivonulnak, ha vége a háborúnak, annál jobban szeretem én majd őket.” Majdnem két órát beszélgettünk így, és akkor megkérdezték tőlem: „Nem akarsz (hukk!) itt maradni a rendőrségnél velünk?” „Nem!” - gyors és határozott, rövid válaszomból napnál világosabban kiviláglott előttük: engem annyira „új dalokkal” nem lehet a járom elé befogni. Már sötét éjszaka volt, nincs hol megszállj, gyere velem, nálunk van még egy sezlon — hallom az egyik újdonsült ismerősöm szavát. Mentem, és így töltöttem az első éjszakát Debrecenben, egy szobában Maléter Palival. Ugyanis ő volt az a másik személy, ki társával a nagy ágyban aludt, míg én, az újdonsült, a sezlonra kerültem... Igen. Dézsi, Maléter, Kelemen -egy szobában... (Folytatjuk) A közeljövőben a Délmagyarország Köny- és Lapkiadó Kft. gondozásában megjelenik Kelemen Iván: Adalék: Keressük az igazságot című memoárja, amelyben izgalmakban, fordulatokban gazdag és szenvedést ment nélkülöző életéről ad számot, miközben kifejti saját és nemzedékének a magyar történelem legutóbbi hét évtizedével kapcsolatos véleményét. A szerző a harmincas években Makón járt gimnáziumba, majd a katonatiszti hivatást választotta. 1945 februárjától Debrecenben, az ideiglenes kormány Honvédelmi Minisztériumában teljesített szolgálatot - többek között Kéri Kálmánnal és Maléter Pállal. 1947 decemberében letartóztatták, börtönre ítélték, szabadulása után üzemekben dolgozott. 1956-ban részt vett a politikai foglyok szövetségének megszervezésében, majd volt börtöntársával és barátjával, Kecskési Tollas Tibor költővel Bécsben elindították a Nemzetőrs című lapot. 1959-ben családjával az USA-ba költözött, ahol jelenleg is él. Az alábbiakban részleteket közlünk a szerző megjelenés előtt álló könyvéből. 6 Mi lenne, ha politizálnánk? Valószínű, kompromisszumos megoldásként alakulhatott ki kicsiny városunk gyöngyszemeként említhető fürdőnkben az a tudathasadásos állapot, hogy az intézmény fenntartási költségét a sportolni vágyók nyakába óhajtják varrni. Anélkül, hogy beavatott lennék, nem nehéz belátnom a fürdőzés, különösen a téli hónapokban ráfizetéses vállalkozás. Egyrészről, ugye, ott van az a jó néhány négyzetméter, amit fűteni, világítani, takarítani kell. Ahhoz, hogy ezt a tevékenységet naponta 6-7 órától 19-20 óráig, tehát 13-14 órán keresztül végezhessék, legalább két műszakban kell a dolgozókat alkalmazni. Neki egyébként még mosolyogni is kellene. Ez azonban már nem megy. Nem is csoda, hiszen egyikük sem tudja, mit hoz a holnap. Szolgáltatásaink színvonalát egyelőre megszabja a rendelkezésre álló szegényes környezet és házirend. Amely, fogadni mernék, még a pártállami bürokrácia öröksége. Csakúgy, mint a fehér köpeny, mely haladó egészségügyünk fürdőbéli jelenlétét szándékozik hangsúlyozni. Mert valljuk be, kedves csongrádi városlakók, a mi kis gyógyfürdőnk amellett, hogy családias, sokban elmarad attól a színvonaltól, amelyet árai megkívánnak. Itt van a belépőjegy, mely egyszeri belépésre jogosít. Annak is, aki egész nap áztatja zsibbadt tagjait, és annak is, akinek csak néhány perce, esetleg 1-2 órája van hetente teste karbantartására. A fürdőjegy ára is tükrözhetné a fürdőhasználat idejét differenciáltan, mint ahogyan ezt már számos helyen bevezették. Tudom, ez több munkával is járhat, de hát az örökségekkel sajnos szakítanunk kell ezen a téren is. S így talán a fürdőző is érezhetné, hogy kiadott pénze a szolgáltatás mértékével arányos. Mert valahogy fenn kell tartani az orvosi rendelőt, meg a hozzá szervesen kapcsolódó kezelőhelyiségeket, ahová orvosi rendelvényre járnak a betegek. Biztos vagyok benne, hogy mint egészségügyi intézmény, kap néhány forint támogatást a fürdő. Vagy nem így volna? Kíváncsi volnék, mennyit változna a szolgáltatás színvonala, ha privatizálnák a fürdőt. Talán nemcsak sört és nagyfröccsöt árulna a benne működő büfé, hanem, mondjuk, gyógyászati termékeket, olyanokat, amilyeneket a fürdőző használ. Illatszerekre, gyógyteákra, Diapullmon-ra gondolok. S talán az öltözködés áldatlan állapotait is megreformálná az új tulaj. Lehet, hogy bevezetne egy-két tabunak képzelt szolgáltatást is, mely jól illeszkednék az intézmény egészségügyi mivoltához. Uraim, hölgyeim, rajta! Vége a diktatúrának. Tervezzenek, pályáztassanak, engedjék szabadon fantáziájukat. Hely van elég a fürdő környékén. Mi pedig, akiknek még van erre egy kevéske kis pénzünk, várjuk, mit tud még adni nekünk a XX. század végén Európa szívében egy félig egészségügyi, félig sportintézmény. - DANI - HÉTFŐ, 1992. JANUÁR 13.