Délvilág - Csongrád Megyei Hírlap, 1993. február (50. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-01 / 26. szám

• Megalakult a Roma Közösségek Koordinációs Központja Királygyalázás Szegeden Szombaton egy valódi ki­rály járt Szegeden. Farkas Já­nos, a szlovák és a cseh roma kongresszus elnöke, az ottani cigányság megválasztott kirá­lya (a közeljövőben szentelik föl a vatikáni püspöki kar által) kísérőivel részt vett a Roma Közösségek Koordinációs Köz­pontjának alakuló ülésén, ame­lyet elsősorban azért hoztak létre, hogy a csúcsszervezetek­ben működő, kiválasztott cigá­nyokkal ellentétben fölvállalja és tömörítse a vidéki cigány­­szervezeteket, képviselje érde­keiket, tájékoztassa a tagságot az őt érintő kérdésekről, joga­ikról, a létüket évtizedekre meghatározó törvényekről, mint amilyen a hamarosan megvitatásra kerülő kisebbségi törvény. Az elkövetkező választáso­kig a cigányok alaposan szeret­nének fölkészülni, hogy minél több képviselőjük kerüljön be a Parlamentbe, a helyi önkor­mányzatokba, és ne forduljon elő többet, hogy a hatalomért harcoló pártok, meg a roma csúcsszervezetek kiválasztott­jai olcsó trükkökkel és köny­nyelmű ígéretekkel manipulál­ják ezt az etnikumot. A talál­kozóra a 38 meghívott vidéki cigányszervezetből 23 jelzett vissza, a fórumra viszont már csak 9 tudott eljönni, az alap­szabály-tervezetet pedig mind­össze 7 vitatta meg és fogadta el. Az egész találkozóra árnyé­kot vetett Fátyol Mihály, a fő­városi székhelyű Cigányok If­júsági Szövetsége hívatlan ügyvezető igazgatójának föl­­szólalása, aki a jó ízlés alap­vető szabályait fölrúgva, sérte­getni kezdte a szlovák roma­királyt, megkérdőjelezve legiti­mitását. Heves vita kerekedett, majd Fátyol úr megkövette a királyt, később pedig távozott az összejövetelről. A jelenle­vők az ülés végén erélyesen el­határolták magukat Fátyol Mi­hály minősíthetetlen kijelenté­seitől, goromba kirohanásától. A cigányság mai társadalmi státusa kapcsán kerekedett vi­tában több felszólaló is rámu­tatott arra, hogy a roma szerve­zeteknek össze kell fogniuk, mert a megosztottság, a tor­zsalkodás tulajdonképpen a ha­talomnak kedvez, amely azál­tal, hogy mesterséges ellensé­geskedést szít közöttük, margi­­nalizálni kívánja a lakosság 8 százalékát kitevő etnikum tag­jait. Azért jött létre ez az alulról építkező önszervezési forma, hogy egy információs iroda fölállításával és egy informáci­ós hálózat kiépítésével, mű­ködtetésével a cigányszerveze­tek vidéki tagságát is bekap­csolják a társadalmi és politi­kai élet vérkeringésébe. A vá­lasztási kampányra készülve, tervben van egy menedzseri irod létrehozása is. A Roma Közösségek Koor­dinációs Központjának elnöké­vé Rádai Józsefet, alelnökévé Károlyi Sándort választotta meg a tagság, az elmúlt év ci­gánypolitikusának járó, akkor alapított díjat pedig Zsigó Jenő szociológus érdemelte ki. T. T. Farkas János, a király. ( Fotó: Schmidt Andrea) Gerő fegyelmezett pártkato­na volt, megelégedett a szürke eminenciás pozíciójával. Ami­kor azonban '56 tavaszi szelei fújdogáltak, az olvadás nem azt juttatta eszébe, hogy mind­járt elsodorja őt is az áradat. Rákosi megingásának jeleiből saját idejének elérkeztét fej­tette ki. Gerő álmai nem hazudtak. 1956 nyarára világossá vált, hogy a felháborodott tömegek, párton kívül és belül, nem fog­ják beérni azzal, ha néhány verőlegény mellé koncul oda­dobják nekik Farkas Mihályt. Ők a rendszer fejét követelik, vagyis Rákosit. Csak az a probléma, nem olyan egyszerű odadobni a tömegeknek egy ilyen fejet, akkor, amikor már nagyon akarják. Hátha evés közben megnő az étvágyuk, és akkor már semmivel sem lehet lecsillapítani. Ilyen töprengések között várta az MDP hatalmi elitje a kínos kérdés megoldását. Az már világos volt, hogy a dön­tést Moszkvából várják. And­ropov nagyköveten keresztül ezt meg is üzenték. Amikor már tovább nem lehetett el­odázni a döntést, július 13-án délelőtt katonai repülővel Bu­dapestre érkezik az SZKP telj­hatalmú megbízottja, Anasztáz Mikojan is. Az örökké tréfás kedvű Hruscsov magyar újságíróknak egyszer úgy mutatta be a karakteres örmény származású szovjet politikust mint aki az 1956-os ellenforradalom egyik kirobbantója volt. A forrada­lom krónikásai Rákosi eltávolí­tóját látják benne, Méray pél­dául plasztikusan leírja, ho­gyan ront be a feltartóztathatat­lan szovjet hírnök a fejvesztet­ten vitatkozó magyar pártveze­tőkhöz, hogyan állítja le egy közbevetett kérdéssel Rákosit, aki éppen a letartóztatandók négyszázas listáját kívánja be­terjeszteni. A bolsevik etikett­ben járatos elvtársak azonnal megérzik a moszkvai szél for­dulását, Rákosira támadnak, aki az ilyenkor előírt koreográ­fia szerint előhúzza korábban megírt lemondási kérelmét, amelyhez még az orvosi bizo­nyítványt is mellékelte. A gyakorlatban, Mikojan beszámolója szerint, mindez kicsit másképp megy végbe. Mikojan a nagyobb grémium összeülése előtt Rákosival, Ge­­rővel és Hegedűssel tárgyal Vég István KV-titkár jelenlété­ben. A hallottak nem nyug­tatják meg. Amikor a kímé­letlenségéről közismert Ráko­sit arról faggatja: „miért nem alkalmaznak repressziót és le­tartóztatásokat az ellenséges elemek főkolomposaival szem­ben”, a rezignált diktátor eluta­sítja az erőszakot. Szerinte „a helyzet annyira bonyolulttá vált és a feszültség annyira fel­­erősödtt, hogy a letartóztatások­­ nem segítenének: ha egyeseket letartóztatnak, mások jelennek meg, ha ezeket letartóztatják, megjelennek a következők, és nem lesz soha vége.” Mikojannak egy pillanatig sem jut eszébe, hogy Rákosin erőt vett volna a humanizmus. Ez már a gyöngeség, vagyis a bukás jele. Megbízása szerint felveti: „nem volna-e jobb a jelen körülmények között, a párt érdekében, ha Rákosi elv­társ maga lemondana, hogy elősegítse a pártnak a vezetés megtartását, valamint az ellen­zéki és ellenséges elemek szét­zúzását.” A várt üzenet elhangzott. Mikojan konstatálhatja, hogy „Gerő, Hegedűs és Vég elvtárs szemmel láthatóan megörült a kérdés ilyen feltevésének, va­lósággal fellélegeztek.” Rákosi sem tehet mást, pártszerűen bólint. Mikojan elismerőleg tu­datja: „Rákosi elvtárs az előze­tes tanácskozáson is, a Politi­kai Bizottság ülésén is helye­sen viselkedett...” Nincs más hátra, mint előre, meg kell ta­lálni az utódot. Mikojan jelentésében eléggé nagyvonalúan kezeli a részlete­ket. A jelenlévő Andropov azonban még eléggé karrierje elején áll ahhoz, hogy bármi­lyen felületességet megenged­hessen magának. Tőle tudjuk tehát a kártyajáték első licitjét. Mikojan indít. „Mikojan elvtárs azt mond­ta, mert ne tennék meg Hege­dűs elvtársat első titkárnak, Szalai elvtársat pedig a Mi­nisztertanács elnökének.” Hegedűs András, aki később szociológusként igazolta kvali­tásait, még fiatalnak, ígé­retesnek tartotta magát ahhoz, hogy elvállalja a martalék sze­repét. Egyelőre csak másodhe­gedűs szeretne lenni. „Hegedűs elvtárs kijelentette, hogy szá­mára nehéz helyzetet jelentene, őt biztosan nem fogadják el a régi párttagok. Számára ezért jobb, ha a Minisztertanácsban marad.” Hegedűs színt is vall, ekkor már Gerő mellett kötel­ezte el magát, őt javasolja. Gerő ekkor mutatja be a Ko­­mintern-intrika magasiskoláját. Ha elfogadja a jelölést, Miko­jan nemet mondhat, és akkor tárgytalan az egész. Ráadásul Mikojannak hatásos érvei le­hetnének. Gerő ugyanúgy sá­ros a korábbi törvénytelensé­gekben, mint a leváltandó, azonkívül ő sem tesz eleget an­nak a többször hangoztatott moszkvai kívánságnak, hogy „magyar nemzetiségű” veze­tőkre van szükség. Gerő tehát nem mondhat igent. „Gerő elvtárs elzárkózott sa­ját jelölése elől, az alábbi okokra hivatkozva: először is ő zsidó, és sokkal helyesebb és politikailag szükségesebb len­ne, hogy magyar legyen az első titkár; másodszor ő beteg ember; harmadszor azok, akik Rákosit támadják, az ő távozá­sa után Gerőt fogj­ák célba ven­ni, és neki nagyon nehéz lesz ezen a poszton a pártban békét teremteni. Vég elvtárs meg­jegyzésére, hogy Rákosi ellen­felei Gerőt csaknem oly mér­tékben felelősnek tartják, mint Rákosit az 1953-ig történt dol­gokért, Gerő olyan megjegy­zést tett, hogy ez nem teljesen helytálló: nem szabad ebben az ügyben Rákosit és Gerőt összehasonlítani. Ráadásul még az ügyek felülvizsgálatát és a rehabilitációt ő, Gerő kezdte, amikor 1953-ban bel­ügyminiszter lett.” Rákosinak persze működ­nek kiváló reflexei, és veszélyt szimatol. Ő olyannak szeretné átadni posztját, akitől könnyen visszaveheti, amikor elcsitultak a hullámok. Nagy Imrét is túl­élte, Gerő viszont nehéz ellen­fél lenne hatalmi pozícióban. Tehát ő Kádárt javasolja. Gerő természetesen nem kö­veti el azt a hibát, hogy frontot nyit Kádár ellen is. Azonnal saját ötleteként folytatja a Ká­dár melletti agitációt, persze a maga módján: „...a jelenlegi körülmények között a legjobb Kádár jelölése lenne, bár az ő korábbi tevékenységében akadnak olyan tények, melyek negatívan jellemzik őt a párt életének válságos pillanatai­ban. Kétségtelen azonban, hogy becsületes kommunista, tapasztalt vezető munkás volt a pártban az illegalitás idején és a győzelem után, és komoly befolyása van a régi párttagok között...” Hegedűs azonban megijed. Ő Gerőhöz csatlakozott, Kádár riválist látna benne, és megsza­badulna tőle. Nyíltan ő sem tá­mad Kádárra, de kitűnő megol­dást javasol: „Kádár elvtárs gyenge lesz a KV vezetésére. A legjobb Gerő elvtársat meg­tenni első titkárnak, másodtit­kárnak pedig Kádár elvtár­sat...” Hegedűs javaslata azonban látszólag senkinek sem tetszik. „Hegedűs elvtársnak ezt a ja­vaslatát Gerő, Rákosi és Vég elvtársak nem támogatták. Megállapodtak, hogy erről a kérdésről a Politikai Bizottság­ban tovább kell tárgyalni.” Mikojan megnyugszik. Ha Gerő nem vállalja az elsőtitkári posztot, megerőszakolni nem lehet. Leül Kádárral is tárgyal­ni, aki jó benyomást tesz rá. Erről Andropov így tájékoztat­ja a moszkvaiakat: „Beszélge­tésünk végén Kádár félig tréfá­san azt mondta: »Nálunk sokan mondják, hogy a szovjet elv­társak gyakran avatkoznak be Magyarország ügyeibe, és az mindig balul üt ki. Miért ne avatkoznánnak be most a hely­zetbe, hátha ezúttal jól üt ki.« Mikojan elvtárs nevetéssel válaszolt.” Az nevet azonban, aki leg­utoljára nevet. Anasztáz Miko­jan, aki a hruscsovi csapatban is kivívta magának a legrava­szabb bolsevik címet, egyéb­ként is büszkén említette meg néhányszor fehér asztal mel­lett, hogy egy örmény túljár tíz zsidó eszén, most elkövette azt a könnyelműséget, hogy hang­súlyozva a magyar párt önálló­ságát, nem volt jelen az új elsőtitkár megválasztásánál, így aztán bombaként érte Gerő elsőtitkárként jelölése. A ra­vasz taktikus arra is vigyázott, Mikojan ne veszhessen össze vele, ezért a PB-ülés után nem jött el Rákosival és Hegedűssel beszámolni a történtekről, csak üzente, ha kételyek vannak ve­le szemben, akkor visszalép. Mikojan persze pontosan tudta, hogy egy nyílt szovjet letiltás abból a Politikai Bizottságból azonnal kiszivárogna, így fog­csikorgatva bólintott, és kese­rűen összegezte a tanulságot: „Ebből arra a következtetésre jutok, hogy Gerő elvtárs állás­pontja a velem folytatott előze­tes beszélgetésben és a Politi­kai Bizottság ülésén, távollé­temben, taktikai lépés volt. Nyilván lelke mélyén mindvé­gig a saját jelölése mellett volt, úgy azonban, hogy az ne ke­resztezze a mi szándékunkat.” A megválasztás a Központi Vezetőségben már formális ak­tusnak bizonyult, legfeljebb Mikojan dühönghetett az ezút­tal nem kedvére való pártfe­gyelmen: „Jellemző, hogy két nap alatt több mint húsz KV- tag fejtette ki véleményét Ge­­rőről, és valamennyien jellem­beli fogyatékosságait hangsú­lyozták: nem tűri a kritikát, tü­relmetlen az elvtársakkal szem­ben, egyesek még alá is húz­ták, hogy a munkások köréből kiemelt tisztségviselőkkel szemben nyers és goromba...” Aztán megválasztották egy­hangúlag. Ami nem is csoda. A fent említett tulajdonságokat jó pár éve igazi vezetői erények­ként vették tudomásul a KV tagjai. , RIGÓ BÉLA Egy örmény túljár tíz zsidó eszén is, csak nem Budapesten Anasztáz Mikojant a dokumentumok szerint letaktikázzák im­éért A szerencsés fiatalok kedvéért bocsássuk előre, hogy a cím a „Gerő a hídverő” jelszóként is alkalmazott histori­kus jelzőre kacsint. Gerő elvtárs, a nagy második volt a szabályt erősítő kivétel. Neki engedtetett meg, hogy Rá­kosi Mátyás sugárzó napjának holdjaként összehozzon egy valahogyan már mérhető személyi kultuszt magá­nak. A nagy riválisnál semmivel sem jobb örök második igen hiú ember volt. Egyik rokona elmesélte, hogy csalá­di ünnepen kedves mosollyal nyugtázta, amikor illemtu­dó nagynénikék a fehér asztal mellett buzgón kegyelmes­­urazták. Elképzelhető tehát, milyen fájó sebet ütött raj­ta, amikor a véres pártintrikákból győztesen kikerülvén, éppen fellépni készült Kun Béla trónjára, és erre nyaká­ra ültetik a börtönből kihozatott Rákosit. 2 Jövedelempótló munkanélkülieknek Változik február 1-jétől a munkanélküli-ellátásból kike­rülők segélyezési rendszere. Mint a Népjóléti Minisztérium­ban elmondták, a szociális tör­vény szerint nem is segélynek, hanem jövedelempótló támo­gatásnak nevezik ezt az ellá­tást. Eddig önkormányzati köz­­reműködéssel a munkaügyi központoktól kapták meg a se­gélyt a rászorulók, ezentúl - a februári hónap után, tehát már­cius elején - már az önkor­mányzatok folyósítják a pénzt. A korábbi 4000 forintos fix segélyösszeg is változik. A mindenkori minimális öregségi nyugdíj 80 százaléka, tehát a jelenlegi 6000 forintot alapul véve 4800 forint lehet az ellátás maximális összege. Amennyiben viszont a rászoruló valamilyen jövedelemmel rendelkezik, ak­kor ezzel az összeggel csök­kentik a 4800 forintot. A támogatásra való jogosult­ságot továbbra is a család jöve­delmi viszonyaihoz kötik. A rászorulónak akkor állapítható meg ilyen támogatás, ha a csa­lád egy főre jutó jövedelme nem éri el a mindenkori öreg­ségi nyugdíjminimum 80 szá­zalékát, azaz jelenleg a 4800 forintot. Mindezt viszont csak a jo­gosultság feltételeként veszik figyelembe, a ténylegesen folyósítandó összeg megállapí­tásánál már az említett módon azt számítják ki az önkormány­zatnál, hogy az egyén esetleges jövedeleme és jelenleg a 4800 forint között mennyi a különb­ség. Ezt az összeget állapítják meg részére jövedelempótló tá­mogatásként. A törvény előírásai szerint az új támogatási összegek meg­állapítására - az érdekeltek nagy száma miatt - két hónap áll rendelkezésre. Ezért főként nagyobb városokban előfordul­hat, hogy az új összeg megálla­pításáig, még egy ideig a ko­rábbi 4000 forintos segélyt fo­lyósítják az érdekeltek egy ré­szének. Decemberben például 42 ezer volt azok száma, akik kikerültek a munkanélküli ellá­tásból, illetve részükre segélyt állapítottak meg. Álkulcsos tolvaj Makón Gumiköpenyek. A Hód-Sped Rt. Makói úti raktárából ismeret­len tettes, alkalmi lopással, 5 db 1100x20-as méretű gumiköpenyt tulajdonított el. A szállítási válla­lat kára 96 ezer forint. A kertészet juhászaté. A hód­mezővásárhelyi Kertész Kft. tanyai juhászati telepéről ismeretlen tette­sek eltulajdonítottak 12 db 6 méte­res fenyő szarufát. A kft. felszámo­lási biztosa jelentette az esetet a rendőrségnek, s azt, hogy a kár mintegy 22 ezer forint. Ki járt a temetőben? A makói temetkezési vállalat feljelentése nyomán keresik azon ismeretlen személyt, aki álkulcscsal behatolt a Verebes utcai református temető raktárába, s onnan különböző kel­lékeket tulajdonított el. Névre szólóan. A hódmezővá­sárhelyi illetőségű Sz. L. Klauzál utcai lakos feljelentette K. L. Deszk, Zala utcai lakost azzal a váddal, hogy január 26-án laká­sából, alkalmi lopással eltulajdo­nított 13 ezer forintot. HÉTFŐ, 1993. FEBRUÁR 1.

Next