Divatcsarnok, 1853 (1. évfolyam, 1-78. szám)
1853-06-26 / 25. szám
#:+» 480 ha tesz, amivé akarja; a férfiút fejleszti s nemesíti a tapasztalás, bármily keserű vagy édes, az. Jól vagy részul van-e ? nem kérdés , de úgy van, hogy jó darabig még a jámbor irodalom van hivatva a mérleg kezelésére, mely az eszméket „könnyű“ vagy „nehezeknek“ találja. Talán szerencse, hogy e haoticus zűrzavarnak ideje van az elmélet tűzpróbáján menni át, mielőtt gyakorlati érvényét követelné. Hanem az kétségbevonhatlan, hogy nagy felelősséget vállalnak el azok, kik e téren bizonyos állást elfoglalnak, kezelvén a „hatodik“ nagyhatalmat, a sajtóét. Bennünket, természetesen, a szépirodalom érdekel csupán, s érdekelhet már csak azért is, mert szabadabbságánál fogva élesb ítéletre is jogosít. Kötött kezű ellenféllel nincs dolgunk. A lyrát egyvalaki „a nemzet gyónásának“ nevezte; sokat elmondhat, másként nem mondhatót, szabad lennie, egészen, nyíltan. Ha a rímelt mennyiségen, mit naponként szaporodni látunk, eltekintünk , azt kellene gondolnunk, hogy egy daltavasz concertjével fogalkoztatunk a múltakért. Én nem hiszem, hogy az irodalom teréhez aránylag, oly borzasztó gazdagságban űzetnék bárhol a verstermelés, mint édes hazánkban, s annyi önérzettel, mely nem fárad belé új meg új feltalálásban élveztetni magát az olvasó türelem hazafiságával, s gyorsan domborodó koszorúkba fűzni a történelem és halhatatlanság számára. Pillantsatok körül. Valódi Pantheon. X.X. úr „költeményei“ — „összes költeményei,“ — „versei“ — ki a manó ismerné mind ez „ünnepelt“ „tehetségdús“ etc. férfiú nevét, ki valódi bűnt vélne elkövetni, ha meg nem látogatná számos tisztelőit egyegy előfizetési ívvel, tegnapi verseinek gyűjteményére saját arczképével. Tudjuk, hogy az irodalom kezdeményei soha nem egyéniek, s csak hosszú, gazdag élet fejleszti a nagyszerű alakokat. Bízunk istenben, hogy irodalmunk aranjuezi napjai egy mosolygó jövő méhében rejlenek. Míg a költészet egének napja fölkelne , megelégednénk mi néhány kisebb csillag szerény csillámával, eltűrnék a verskovácsok pörölycsattogását is, ha resignatiónk szerény élveit naponkint inkább nem háborítná e ferde tónus, melynek népies vagy nemzeties máza alatt keres asült a pongyola és gondatlan tehetség, s a pórias és tehetlen utánzás. A nagy költőket nagy bérczekhez hasonlítja Hugo Viktor, sok viszhangjok van. Ez alig teljesült oly mértékben valakin, mint Petőfi Sándoron. Nem tartozunk Kertbeny úr daczára, azok közé, kik Petőfivel akarnák az új kort képviseltetni kizárólagosan. Gazdagu 1 5