Divatcsarnok, 1854 (2. évfolyam, 1-72. szám)

1854-06-25 / 35. szám

­zon czikk, mit a franczia „Siècle“ egyik közelebbi száma ily czím alatt közöl, sok regényes emlékezetet kelt lelkemben amaz idők­ből, mikor még magam is Törökországban kalandoztam. Kilencz hétig voltunk már a tengeren, midőn egy szép reg­­­­gel a nap pompájában Cape-Colonna tűnt szemeinkbe. Csodálatos az, mily kicsinynek látszik a hajóról a legna­gyobb sziget is, míg távol van, kemény papirosból készült asztali játékszert vélsz magad előtt látni. Hajónk egész világnak látszék e kis szigethez képest; csak, midőn Minerva templomának fenn­álló tizenegy oszlopa mindinkább fehéredni s nagyobbodni kez­dett látcsöveinken, s a sziget dombocskái roppant hegyekké lőnek , vesztett hajónk is nagyságából, míg végre, midőn a ka­pitány horgony-eresztésre jelt adott, s ez siketitő robajjal pergett le nagy vas lánczával a tenger fenekére, vevők észre, hogy mi vagyunk a kicsinyek, hangyalakta dióhéj , görög föld klassikai bérczeihez képest, mik most egész pompájukban néztek le hajófödözetünkre, enyhes árnyékkal borítván el nagy lapját a tengernek , melyben most hajónk, mint hosszú futásban kifáradt ne­mes mén pihent. Forró dél volt. A parton, apró kecskebőrös és vörös sipkás lényeket lát­tunk mozogni hosszú lőfegyverekkel. Görög pásztorok voltak, vagyis tulaj­donképen ily pásztor-gyarmat tanácsnokai, kik gyanítván, hogy vízre lesz szükségünk, kapitányunkat várták, hogy e jogot tőlök a kiszabott áron meg­vásárolja. Óranegyednyire voltunk a száraz­földtől. Vizünk már egészen pondrós volt, fris kenyeret, fris húst, gyümölcsöt már két hónap óta nem ettünk, képzelhetik tehát t. olvasóim , mint epedtünk ez édes anyaföld után, melynek csak akkor érzek igazán, hogy gyermekei vagyunk, midőn annyi idő óta el valánk tőle szakasztva. Előre izlelők már a perczet, melyben talpunk ha nem édes hazánk földet is, de legalább földet fog érintni, melynek ereiből szívák életünket. A tenger csak rémeket szül vagy a rémek bálványát, a hideg gyön­gyöt. Mintha nyolcz hétig a jégben lebegtünk volna, ésannyira alaptalannak, czélszerűtlennek tetszék előttünk oly lét, melyben a láb földet, élő földet nem ér. Egy ízes cseresznyeszem vagy alma a legszebb korallal felér annyi nélkülözés után. Ki hát, ki a földre ! Sajkánk perez alatt tömve lett üres hordókkal és kurjongó legényekkel ingben gatyában ki hogy, és estig Isten hozzád vitorlás hajó! mely oly soká voltál tömlöczünk. Körülbelül ilyen a franczia katonák török földre szállásának leirása is, de mennyire távol van ez kalandszerűségében a mienktől! Rendes katonák, ren­des fizetés, dobszórai partraszállás, gőzös, melynek órára kell a kikötőben megérkeznie ; míg a vitorlás hajó megy hová Isten s a tű vezeti, sokszor öt nap alatt, sokszor öt hónap alatt oda, hová a gőzös tíz nap alatt érkezik. S ekkor vannak azután költői éjjelek, mint a mienk volt Bella-Pulla szigeténél, 804 A francziák Gallipoliban. — Tájismertetési és utazási vázlat. — ORSZÁGÚ ANTALTÓL.

Next