Divatcsarnok, 1855 (3. évfolyam, 1-72. szám)
1855-01-05 / 1. szám
— s !i ? 3s enyészettől megmenteni, nemcsak, de ép erőben is fentartani. Nem vonom kétségbe, hogy e nemesek, e szent buzgalmunk száma aránylag nem oly nagy, mint a minőre műveltségünk igényt, ismert nemzeti büszkeségünk jogot, s a kötelesség érzete alapot nyújthatna; de akkora mégis, hogy irodalmunk jelene, s még inkább jövője körül, nincs okunk még eddig kétségbeesni. Igaz, semmikép sem arányos a magyar szépirodalom pártolóinak száma, sem műveltségünk fokával, sem nemzetiségünk igényeivel , sem végre a legfőbb, legszentebb honfiúi kötelesség kívánalmaival. Mert, fájdalom! a leghathatósb — vagy, hogy találóbb szót használjak, a legtehetősb — tényezők igen nagy részét még mindig le kell számítanunk a pártolók sorából. Főnemességünk ugyanis — igen kevés kivétellel — annyit gondol ma is még nyelvünkkel, s magyar nemzeti, különösen pedig szépirodalmunkkal, mint akár a dunaival; a pénzes polgárság és gazdag zsidóság műveltebbei pedig, ajkra legalább, nem azok, kik magyar olvasmány után vágyakodnának, kik szellemi tápot a magyar irodalom műveiben keresnének. S e tényezőket levonva, hol találjuk fel azokat, kiket lelkek szent sugalma mintegy ösztönszerüleg vonz ősi nyelvünk bájai felé? Ottan, barátom, a közép - értelmi nemesség azon néhány százaiban, kik honfiúi kötelességüket nemcsak ismerik, de azt, habár áldozattal is, teljesítői mindig készek! Ezeket látod, mintegy állandósított csoportozatban, nemcsak lapjaink, de külön szépirodalmi műveink körül is, vállvetve összesereglem. — Tiszteletreméltó kis csapat, melynek nemzetünk, ha nyelvkincsét az idők súlyos hatása alatt, mint hiszem, megőrizni képes leend , egyedül fogja köszönhetni lételét! Tiszteletreméltó kis csapat, mely valamint az előbbi években, úgy most is megtakarítja áldozatfilléreit, daczára számos, nélkülözhetlen költségeinek, s elhozza a hon oltárára, hogy ki ne alugyék azon a szent láng: egyetlen lángja nemzeti életünknek! A nagybirtoké főnemesség ?... Oh az — ritka kivétellel — már ismét nem tartja divatosnak, s igy érdemesnek sem, nemzete nyelvén társalogni; nem talál élvet könyveinkben, nem ízlést műveinkben! Neki ma szinte, mint a régi jó időkben, elég ok a mellőzésre mindebben, hogy — magyar! Neki e föld ma is, mint évekkel ezelőtt, csak annyiból hazája, mert esetleg itt született, s mert ősei — esetleg itt tevék őt úrrá széles uradalmak által; de azért ő ma is csak úgy, sőt jobban el tud élni a magyar földön kívül, mint ezen; inkább tud s akar társalgni, olvasni bármely idegenen, mint nyelvén a nemzetnek, melynek — ha hiú fitogtatásra kerül a sor — büszkén vallja magát fiául! Oh barátom! ezektől, kikhez legtöbb joggal fordulhatna nemzeti nyelvünk, irodalmunk és művészetünk pártolásért , nem nyer semmi tápot, nem éltető erőt, mint nem a mám.