Divatcsarnok, 1859 (7. évfolyam, 5-39. szám)
1859-07-05 / 27. szám
o$o 342 o$o-Az új hit apostolához seregestől tódultak az idegenek : olaszok, németek, vitéz lovagok, jámbor barátok . István király megölelte, főispánokká, püspökökké tette. Ezek lesznek majd vezérei, oktatói a többi keresztény testvérnek. Mikor aztán István királyt eltemették, lett Magyarországnak olasz királya , a velenczei dogé fia, Péter. Ez időben még sok pogány volt a magyar földön, kik éjjelenkint összegyűltek a szent berkekben, leborultak az égő oltár előtt, keseregtek és átkozták rokonaikat, kik elhagyták a magyarok istenét. Lázas vágygyal kérdezték a varázsló nőt, a bélnézőket, mikor fog ismét szabadon égni Ormuzd tüze a berkekben, a patakok partján, a hegy ormokon ? Ilyen volt a pogányok gyülekezete. Az öreg táltos elkeseredve beszélt : — Rabságba estünk, bújdokolnunk kell, mint tolvajoknak éjjeli sötétben , de eljön még a mi diadalunk napja. Leomlik a keresztre feszített istennek temploma, még kövét is széjjelhordjuk , és a harang néma lesz és a festett képek szétszaggatva. Hadiír velünk lesz a nehéz harczban és Armán ellenek. Az öreg papnak szavaira kardok, bárdok csörrenése felett. A néptömeg köröskörül ingerült, izgatott volt ; a félhomályban mintha egész erdő megmozdult volna, fát és embert nem lehetett egymástól szétválasztani. Fölöttük átlátszó ezüst pára úszott. A nép vezérei : Yatha, Bua, Bukna közel az oltárhoz álltak. Mellettök táltosok hószinü paripát szúrtak le az áldozatra s beleit vizsgálták , mig az öreg pap egymásután ibolya-, búza- és szőlővirágot vetett a tüzbe. A bélnézők részjeleket láttak. — Az idő közel van, de a remény távol-homályban, szólt a főtáltos Vatha vezérhez. Vatha vezér haragosan rázta fejét. — Az istenek nincsenek megengesztelve, szólt a táltos ; a hittagadás nincs megbocsátva. Testvéreink bűne befertőzött minket is. Ammán előbb áldozatot kiván, tiszta, ártatlan áldozatot. El fog veszni a hitért az, ki közöttünk legtisztább, meg fog halni a kín halálával ; azután győzünk. Ezt üzeni Hadúr s Ármány. E szavakra az egész nép földig borult le. Aztán fölállt a varázsló nő a nagy hársfa alól s az oltárhoz lépett. Az égő tűz s a holdsugár megvilágították arczát ; gyönyörű halvány arcz volt. — Tartsátok a kardot kivonva, a csatabárdot kezetekben, szért csengő erős hangon, nemsokára föl kell emelni. Eljön a szabaditó, szép, deli hős a Turul-nemzetségből, ki most idegen földön jár bujdokolva és földönfutóvá lesz a keresztények királya. Elvesz a keresztnek fénye és a kevély idegenek halni jöttek a szép magyar földre. Ezt üzeni Hadúr s Ármány. És az egész nép újra földig borúlt. Az alatt a táltosok a leölt állat vérével végigöntötték a szent kardot. Mindenki mozgott az oltár körül, csak a síposok álltak mozdulatlan, fedetlen fővel, fedetlen lábbal, kezükben a néma küirt. Régen, igen régen nem hangzott már annak a kürtnek szava az áldozatoknál. Ekkor egy ifjú tört át a sokaságon. Sietve jött, hevesen beszélt. Mikor elhallgatott az ifjú, a sipolók harsányan fújtak kürtjeikbe és a nép bőszülten kiáltott föl .