Divatcsarnok, 1859 (7. évfolyam, 5-39. szám)

1859-07-05 / 27. szám

­o$o 342 o$o-Az új hit apostolához seregestől tódultak az idegenek : olaszok, németek, vi­téz lovagok, jámbor barátok . István király megölelte, főispánokká, püspökökké tette. Ezek lesznek majd vezérei, oktatói a többi keresztény testvérnek. Mikor aztán István királyt eltemették, lett Magyarországnak olasz királya , a velenczei dogé fia, Péter. Ez időben még sok pogány volt a magyar földön, kik éjjelenkint összegyűl­tek a szent berkekben, leborultak az égő oltár előtt, keseregtek és átkozták rokonai­kat, kik elhagyták a magyarok istenét. Lázas vágygyal kérdezték a varázsló nőt, a bélnézőket, mikor fog ismét szabadon égni Ormuzd tüze a berkekben, a patakok part­ján, a hegy ormokon ? Ilyen volt a pogányok gyülekezete. Az öreg táltos elkeseredve beszélt : — Rabságba estü­nk, bújdokolnunk kell, mint tolvajoknak éjjeli sötétben , de eljön még a mi diadalunk napja. Leomlik a keresztre feszített istennek temploma, még kövét is széjjelhordjuk , és a harang néma lesz és a festett képek szétszaggatva. Hadiír velünk lesz a nehéz harczban és Ar­mán ellenek. Az öreg papnak szavaira kardok, bárdok csörrenése felett. A néptömeg köröskörül ingerült, izgatott volt ; a félhomályban mintha egész erdő megmozdult volna, fát és embert nem lehetett egymástól szétválasztani. Fölöt­tük átlátszó ezüst pára úszott. A nép vezérei : Yatha, Bua, Bukna közel az oltárhoz álltak. Mellettök tálto­sok hószinü paripát szúrtak le az áldozatra s beleit vizsgálták , mig az öreg pap egymásután ibolya-, búza- és szőlővirágot vetett a tüzbe. A bélnézők rész­jeleket láttak. — Az idő közel van, de a remény távol-homályban, szólt a főtáltos Vatha vezérhez. Vatha vezér haragosan rázta fejét. — Az istenek nincsenek megengesztelve, szólt a táltos ; a hittagadás nincs megbocsátva. Testvéreink bűne befertőzött minket is. Am­mán előbb áldozatot kiván, tiszta, ártatlan áldozatot. El fog veszni a hitért az, ki közöttünk legtisztább, meg fog halni a kín halálával ; azután győzünk. Ezt üzeni Hadúr s Ármány. E szavakra az egész nép földig borult le. Aztán fölállt a varázsló nő a nagy hársfa alól s az oltárhoz lépett. Az égő tűz s a holdsugár megvilágították arczát ; gyönyörű halvány arcz volt. — Tartsátok a kardot kivonva, a csatabárdot kezetekben, szért csengő erős hangon, nemsokára föl kell emelni. Eljön a szabaditó, szép, deli hős a Turul-nemzet­ségből, ki most idegen földön jár bujdokolva és földönfutóvá lesz a keresztények ki­rálya. Elvesz a keresztnek fénye és a kevély idegenek halni jöttek a szép magyar földre. Ezt üzeni Hadúr s Ármány. És az egész nép újra földig borúlt. Az alatt a táltosok a leölt állat vérével végigöntötték a szent kardot. Min­denki mozgott az oltár körül, csak a síposok álltak mozdulatlan, fedetlen fővel, fedet­len lábbal, kezükben a néma küirt. Régen, igen régen nem hangzott már annak a kürtnek szava az áldozatoknál. Ekkor egy ifjú tört át a sokaságon. Sietve jött, hevesen beszélt. Mikor elhallgatott az ifjú, a sipolók harsányan fújtak kürtjeikbe és a nép bő­­szülten kiáltott föl .

Next