Dunakanyar, 1983 (19. évfolyam, 1-3. szám)
1983 / 3. szám
Emlékeimbe belejátszott a nagyszülők Sopron környéki tája is. Gyermekkoromban ott is mindig asszimilálódni akartam. Talán azért, mert szégyelltem, hogy pesti vagyok. Azt hiszem, hogy az egésznek helykeresés a lényege. Pesten és Szentendrén él, majdhogynem kettős állampolgár. — Az a megtiszteltetés ért, hogy a Szentendre Barátok Köre elnökségét Barcsay mestertől örököltem. Mindig biztatnak, hogy csináljam, bár tartok tőle, hogy valamelyik szentendrei jobban ellátná ebbéli feladatát. Mi köti Szentendréhez? — Nyolc nap után ide hoztuk mindkét fiamat, a lányok másutt növekedtek. Fiaink számára Szentendre olyan, mint a világ kezdete: itt eszméltek rá az égboltra, a bogarakra, a virágokra, a kertre. Jómagam is erősen ragaszkodtam ahhoz, hogy szentendreieknek érezzük magunkat, de aztán erőt vett rajtam a nyugtalanság, hogy a pesti mozgás, nyüzsgés is szerepet kapjon az életemben. A kettősség hosszú távon ideálisnak tűnik. A nyarat és a hétvégeket Szentendrén töltjük, saját terrénumunkban, a hivatalos részt, a telet a fővárosban. A ritmus, a váltás kellemesen hat. A váltakozás fenntartja mindkét táj szeretetének a frissességét. Az évek múltával különben vándorlóbb természetű lettem, egy kicsit poligámabb is ebben a tekintetben. Hogyan értsük ezt? — Otthon érzem magam Szentendrén, Nagycenken, Budapesten és másutt is. A pesti múlt csak később, a kezdeti öregkorban fogott meg. Egy-két éve, ha elmegyek egy kapu előtt, megérzem a rossz pesti bérház kilehelést, s ez éppúgy fölemlegeti gyermekkoromat, mint egy szénaboglya illata a mezőn. Azóta járom a hetedik kerületi utcákat, figyelem az üzleteket, a kapualjakat, mint egy-egy természeti jelenséget. A félszegségből adódik, hogy átéli írásait, megszenvedi figuráit? — A beleélés — divatos szóval az empátia — kezdettől fogva meghatározó műveimnél. A pálya elején különösen féltem attól, hogy az írás nálam túlságosan személyes és nem más, mint a magam elvarázsolása, belevarázsolása más emberekbe, más jelenetekbe, más tájakba. Kamaszkoromban például nem tudtam minden időben írni. Csak akkor, ha esett az eső. Vagy ha ősz volt és hideg. Nyáron egyébként most is erősen szenvedek, ha írni kell. Annyira szeretem a nyarat, a természetet, hogy nincs mit kompenzálni, tehát nem írok. Csak akkor, ha rákényszerülök, ha leadás van. Bizonyos fokig még ma is kiszolgáltatottja vagyok az időjárásnak. Nagy munkában szívesen veszem a borús vagy havas időt. Ám ez aligha jelenti azt, hogy derűsebbnek látja maga körül a világot?! — Nem, ez így nem áll meg. A bennem levő diszharmónia jobban írásra serkent. Az Adáshibát — többek között — azért tudtam megírni 1970 januárjában Nagymaroson két hét alatt, mert nagy hó esett. Ilyenkor leszűkül a világ? — Ezek impresszionisztikus dolgok, dehát ilyen alkat vagyok. Vagyis jobban elszigeteli magát a külvilágtól? — Így is lehet mondani. Ez kevésbé tudatos, mert végül is az ember valamit ki akar fejezni és azért ír. Azok az írások, amelyeket didaktikusnak szántam, tehát egy elképzelést akartam bizonyítani, azok meglehetősen rosszul sikeredtek. Azok a jók, amikre utóbb jövök rá, hogy mit jelentenek. Tehát az ösztönösségben később jelentkezik az, amit az ember korábban már átgondolt. Ha a kétszer kettő négy mintájára szeretnék egy történetet megírni, bizonyára meg tudnám oldani a feladatot rutinból. Olvasmányos lenne, sőt el is kapkodnák, ám az írás mégsem lenne jó. Hideg és közömbös maradna. Az alapok mindig kötnek, ám egyben korlátokat is szabnak, mennyiségileg korlátozzák a munkát. Magasra állítja a mércét. — Az ember örökké elégedetlen önmagával. Ez már művészi közhely, ezt mondja festő, író, szobrász, színész. S ez nem nagyképűség. Az író is abban a tudatban van, hogy majd most, most jön az igazi. Ettől függetlenül bizonyos dolgokat megírtam már, amiknél jobbat aligha tudok csinálni. Az Adáshiba olyan siker volt, ami többet nem ismétlődik meg. Nem látok a jövőbe, de nem hinném, hogy még egyszer bekövetkezzék. Ám vannak dolgok, amiket el kéne mondani, csak még a módját nem tudom. Várom az időt, hogy készségem legyen a megoldásra. Azt például tudom, hogy nagy regényíró már nem leszek. Meglehet, írok majd regényt, de annak olyannak kell lennie, mint a novellának. Arra azonban, hogy műfajilag teljesítsem ezt az igényt, vagyis legyen egy húszéves regényem mindenféle intuíció nélkül, arra se kedvem, se indulatom nincsen. A legnagyobb mércém az, hogy milyen hőfokra tud hevíteni az a valami, amin éppen dolgozom, s hogy higgyek a megvalósításában. Milyen a kapcsolata az olvasókkal? — Sokszor részt veszek író-olvasó találkozókon. A prózánál ez a mérhető kapcsolat, a színházban a jegypénztár. A nézőtéren még az is rögtön kiderül, hogyan reagálnak a darabra. A könyvvel azonban valaki hazamegy, és nem tudom meg, hogy mit gondol. Csak akkor, ha találkozom vele. A lényeget illetően elmondhatom, hogy van egy réteg az országban, aki olvas, szeret, velem egyazon hullámhosszon van. A színházi közönség is gyakorta pártomat fogja. Most nem az esztétákról, kritikusokról beszélek, s azokról, akik közömbösek az írásaim iránt. Végül is az irodalom nem kötelező, mint ahogy az emberek sem úgy kedvelik egymást, hogy minden áron együtt éljenek vagy barátságot kössenek. Óvatosan fogalmaz a kritikával kapcsolatban. Netán fenntartásai vannak? — Senki sem szereti azt, ha kifogásolják a munkáját. Ez természetes. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennie, hogy sok esetben joggal teszik szóvá azt, amit rosszul csinál. Sokszor az a bajom, hogy nem érzik meg a szándékot vagy felületesen ítélnek. A színházi kritikák élesebbek. Bemutat a szerző egy darabot, kiáll meztelenül a rivaldák elé és egy hét leforgása alatt kap egy tüzérségi össztüzet. A prózánál két évbe is telhet, amíg megjelenik egy kritika. A színházban különösen nagy a várakozás. A néző, a kritikus egyaránt valami nagy csodára vár. A könyvnél megelégszenek azzal, hogy négy-