Dunántúl, 1949 (1. évfolyam, 1. szám)
1949-01-01 / 1. szám
2 RATKÓ ISTVÁN: INDULÁSRA az új olvasóréteg, a munkásság és a szegényparasztság pedig vagy kezébe sem vette a lapot, vagy ha olvasta is, érezte: nem számára íródott. Így váltott ki félénk vitát a pécsi és dunántúli írók körében a művészek magatartásának és az új idők feladatainak kérdése. A Dunántúl megjelenését hosszú viták előzték meg. A népi demokrácia társadalomformáló ereje áttört az irodalom „sérthetetlennek“ hitt keretein. A pécsi és dunántúli írók sem zárkózhattak el a dolgok rendjének alapos megváltozásától. Érezték, hogy aki politikailag zsákutcába jut, az művészeti fejlődésében is megáll. Nem elegendő csupán a szép öncélú szolgálata, ha hiányzik a társadalmi élmény, hiába bámulja a holdat a költő, ha észrevétlenül megy el a vidáman éneklő kőműves mellett, vagy befogja az orrát a Bőrgyár cserszagában. A témaválasztás, a forma, a hang, művészeti, de egyben politikai kérdés is. A Sorsunk régi szerkesztői és munkatársai is érezték, hogy változásnak kell jönnie. Ez az átalakulás azonban nem ment egyszerűen. Gyorsabban következhetnek be politikai és gazdasági fordulatok, mint az írók magatartásában a világszemléleti változások. Az igazi művésznek őszinte meggyőződésre van szüksége eddigi megnyilatkozásai felszámolására és új gondolatok átvételére. Eleve gyanús a gyors, száznyolcvanfokos fordulat, erre csak a művészetükben is sekély értékű írók képesek. A problémáik nyílt felvetésekor és az alapos vita kohótűzében tisztulhat meg, válhat más szelleművé az igazi művész. Ha felismerte azt, hogy pártoskodása nem köznapi értelemben vett agitáció és nem veszít értékéből, ha kiáll a haladás mellett, ha szent elfogultsággal ír az üzemek és falvak népének mindennapi életéről. Ezt tették a magyar írók legnagyobbjai: Ady, Petőfi, József Attila és az ő ars poétikájukat példázva kell a mai íróknak is alkotniok. A belső vitán kívül a kintről jövő támadások is siettették az átalakulást. Keszi Imre a Tiszatáj július—augusztusi számában így ír a Sorsunkról: „Iskolapéldája annak, milyen veszélyek leskelődnek ma is még a vidéki folyóiratra, milyennek nem szabad lennie a vidéki folyóiratnak.“ Cikke további részében idézetekkel bizonyítja a folyóiratban megnyilvánuló paraszti romantikát és a városellenesség jobbfelé hajló irányzatát. Keszi Imre súlyos bírálatának egy hibája van. Általánosít és nem mutatja meg a kivezető utat. Nem ismeri a pécsi és dunántúli irodalmi életet elég alaposan és ezért nem hangsúlyozza: vannak és voltak olyan erők, amelyek észrevették a leselkedő veszélyt. Voltak és vannak írók, akikkel új irodalmi folyóiratot lehet teremteni. Mert nyilvánvaló, hogy Pécsett szükségessé vált egy haladó szellemű irodalmi folyóirat megindítása. Szépirodalmi folyóirat nélkül szegényebb lenne Pécs és kulturális területe. Hiányozna a szellem embereinek szócsöve, egy jelentős fegyver a haladásért vívott küzdelemben. Ezért jutottak a pécsi írók arra a gondolatra, hogy életre hozzák ezt a folyóiratot.