Dunántúl, 1954 (3. évfolyam, 7-9. szám)

1954 / 7. szám

Takács Imre: Versek A valóságért Néhány költő pálmát ültetne — cifraságnak — Badacsonyban, Tatán, vagy Nagygeresden. A Földgömböt forgatják s messzi tájak, süket partok zengenek át a versen. De a tenger nem zeng! A nagy, valódi, mégis de csöpp Földgömb, az mégse fordul, a távoli fényszóró-naptól világítva, vagy túloldalt talán a hideg holdtól. Kerek testén vérengző háborúkkal, s az erősebb élettel, szerelemmel, a pálmás, vagy pálmátlan szirtfoltokkal, sok virágos, vagy a sok konyhakerttel. Kordékkal, vagy sercenő autókkal, messzi Vénusz fényét bámuló lány-legénnyel, fel-felszökő fémmadarakkal,­­ traktorokkal, vagy (árnyékos felén) a csinált fénnyel. Kint­ száradó kapcákkal, lobogókkal, kongresszusok sár­forgásával s az emberi gondolatok megfoghatatlan fényeivel, mely a Rátat mégis a Széppel fedi... Nem látszik a Mindenség körbe­forgó kis golyóján dolgozó Emberiség, ahogy kicsi önmagát felfedezve: a Mindenség formálásába veti hitét... Pálma kell csak — azért, hogy dekoráljon. Fáradt a szem, nézni a természetet, amely ide tölgyeket, délre pálmát, s északabbra csökönyös zuzmót vetett...? Atommal tán felfűthetjük a hideg Sarkot, talán egykor eláraszthatjuk Szaharát is, lehet, hogy még lesz itt szép narancskertünk, de, lehet, hogy repülőnk, ami szállít

Next