Dunántúl, 1955 (4. évfolyam, 10-14. szám)

1955 / 10. szám

Emléksorok Nagy Lajosról ! Félszeg szégyent érzek, amikor egyik legnagyobb írónkról szóló emléksoraimat írom. Nagy Lajos halálhírére ugyanis csaknem az egész íróvilág megmozdult, hogy lerója az elmaradt megbecsülés váltságdíját; emlékezések és búcsúztatóik tucatjai jelentek meg a valóban Nagy halott barátai, megtért hívei tollából. Mit mondják mármost én, mi újat és mi érdekeset, aki egyszer találkoztam vele, s mindössze három regényét meg a novelláit ismerem? Emléksoraim csak talmi rézfillérek lehetnek a kor­­társak­­bankóin. Itt már egyedül az őszinteség segíthet. Ha nem tévedek, negyvenkilenc kora tavaszán kerestem fel Nagy La­jost, szigorúan hivatalos ügyben, a rádió megbízásából.. Néhány nappal előbb ugyanis azt a feladatot kaptam, hogy szerkesszek műsort a „Kiskun­­hala­s”-ról, s ehhez az író személyes élményeire i­s kiváncsi voltam. Utó­lag bevallhatom, a szerkesztést illetékesebbre kellett volna bízni, hiszen akkoriban ezt­ a kis mesterművet még csak nem is olvastam, dehát egy hazai havidíjból élő, fiatal egyetemista nem lehet túlzottan igényes ön­magával szemben. Mindazonáltal ez a találkozás szerettette meg velem Nagy Lajos emberségét és művészetét. A Házmán utcai villa nagyárnyú kertjében egy kerekarcú, fejhall­­gatós­ frizurájú, őszülő asszony fogadott: az író felesége. Frissen vasalt, csi­nos szabású, utcai ruha volt rajta. Gondoltam, készül valahová. De sza­vaiból és mozgása házias természetességéből hamarosan kiderült, hogy a férjét várja, aki nyilván „valamelyik szerkesztőségben vitatkozik. Mert folyton emészti magát, nem tud vigyázni az egészségére.” Miközben Nagyné (írói nevén: Szegedi Boris) felvezetett a lépcsőkön, arra gondol­tam, hogy azok az asszonyok szoktak otthon is ilyen útrakész öltözetben lenni, akiknél gyakori a vendég. Én nem éreztem magam közéjük tartozónak, hiszen hivatalos kéréssel jöttem, s rangom, küldetésem sem volt több, mint egy borfiúé vagy szenes­emberé. Nagyné azonban úgy bánt velem, ahogyan a vizitelő vendéggel szokás, hellyel kínált, s ha jól emlékszem, még aprósüteménnyel is. Ebben az időben — később megtudtam — a látogatók szinte egymás kezébe adták a kilincset, a házigazda pedig alig tett különbséget hivatalosak és választottak között. Lakását már fé­lig-meddig betegszobának tekintette, de nem a csend és a gyógyító egyedüllét pihenő­, hanem az író és a nagy­világ találkozóhelyének. Szíves fogadtatásom, persze, ma már csak annyiban érdekes, ameny­­nyiben a ház gazdájának egyéniségére jellemző. Nagy Lajosné tessékelő mozdulatában az akkor éppen távollévő gazda jóindulatát éreztem, aki nem udvarias elutasításra, hanem marasztalásra „tanította be” a feleségét.

Next