Dunántúl, 1938. július (28. évfolyam, 145-171. szám)

1938-07-03 / 147. szám

A gumiabroncsos gazdakocsi Újítás a kocsiközlekedésben Pici, fűLZ — A mezőgazdaság, a kereskedelem, az ipar, a bel- és külföldi érintkezés forgalmát a közlekedő eszközök bonyolítják le: a kocsi, a szekér, a vasút, a hajó, a gépes járműve, legújabban pedig a repülőgép. Minél tökéletesebb, simább és egyenletesebb a pálya, melyen ezek a kerekes lófogatú, motoros, villám- és gőzgépes szállítóeszközök haladnak, annál akadálytalanabb, veszélytelenebb, gyorsabb, kényelmesebb és biztosabb az egyik helyről a másik helyre való odajutás, célhozérés, az utazás és a szállítás. Az út jósága, mindenféle időjárásnak ellentálló tartóssága és minden évszakban való használhatósága a tulajdonképpen való alapja a közlekedésnek és emberi összeköttetésnek. Az úthálózat fejlettsége egyszersmind fokmérője az ország műveltségének, technikai berendezettsége alacsony vagy magas színvonalának. A műutak száma, hosszúsága, karbantartott alépítménye és mentői szétágazóbb szervezettsége teremti a forgalom szabatos, automatikus erődjét, lendületes könnyedségét, ellenállhatatlan gyorsaságát, biztonságát. Nem úgy az országút, a járóút, a mezei út. Ezeknek nincs szilárd alapzata, csakis kedvező, száraz időben járhatók, télvíz idején legtöbbször feneketlenek és így hasznavehetetlenek, sőt kárt hozók is, mert időveszteséget és tengely-, meg keréktörést okoznak. Pedig 3. tanyáknak, majoroknak, falvaknak, községeknek és mezővárosoknak egymással és a nagyvárosokkal való akadálytalan érintkezése ma már elsőrendű életkérdése a mezőgazdaságnak. Az őstermelés termékeinek és nyersáruinak még a legmesszebbre fekvő góc- és egyéb központokba történő szállításának a lehetősége a földművelő nagy-, közép- és kisbirtokososztálynak, főképpen a kisgazdádnak valóságos létérdeke. Mégis temérdek községünk van, amelyek télen át, sokszor hónapokon keresztül el vannak zárva a külvilágtól, mert feneketlen sártenger veszi körül, mert a kerékagyig ragadós sárba sülylyed a kocsi, amelyen még a legközelebb eső szomszéd faluba sem lehet üresen eljutni, nemhogy — merész kísérletképpen — kukoricás zsákokkal telerakottan a városba igyekezzenek. A kátyúkerekedés kellemetlenségének kérdését is — úgy látszik — megoldotta az újkori technika haladása. Szemtől szembe láttuk ezt és meggyőződtünk erről a legutóbb lezajlott pécsi versenyeken, ahol az első napon az altisztek kocsiversenyén hors concours futott egy parasztkocsi, amelynek mind a négy kereke EMERGÉ gumiabronccsal volt felszerelve. Ez a kocsi olyan simán, könynyen és sebesen gördült kétszer végig a 2000 méteres ügetőpályán, hogy minden különösebb megerőltetés nélkül több mint 100 méterrel megelőzte a győztes fogatot. A szokatlan térelőnynyerésnek a megfejtését keresve, nyilván meg is találtuk.“ A gumiabroncs nem mélyed bele a talajba, önmagának nem csinál csapást, nem túrja fel a talajt, tehát független a tereptől és talajtól. Ebből a megállapításból önkéntelenül következtettünk és ráakadtunk más előnyre is. Ha például igásszekeret ilyen gumiabronccsal szerelünk fel, rengeteg vonóerőt takarjunk meg, a rakományt megnövelhetjük, a fordulók számát csökkenthetjük és racionalizálhatjuk a betakarítást is. Kevesebb igásállatra van szükség, tehát nem kell annyi takarmány sem. Honvédelem szempontjából is nevezetes — véleményünk szerint — ez az újítás. Többet és könnyebben rakodhatunk, a trén járóművei, a mozgókonyhák, a hadikocsik és egyéb szekerek zajtalanul mozognak, az ágyúk kevesebb vontatóerővel sebesebben és könnyebben haladnak előre, a gumiabroncs a motorizációt is megkönnyíti. Nagy hirtelen ezek jutottak eszünkbe DUNÁNTÚL Vasárnap, 1938 július 3. Sikonda Gyógyfürdő—Autóbusz Vállalat meccs eredménye: kombinált autóbusz és fürdőjegy. A gyógyfürdőben III. Hédervári Ferenc világhírű cigányprímás muzsikál, mindjárt első látásra, anélkül, hogy a kérdései behatóbban foglalkoztunk volna. A kisgazdák érdekét tartván szem előtt, az EMERGÉ gumiabroncs pécsi szereplését és mezőgazdasági jelentőségét röviden ismertettük. (W. H.) Harminc éve működik az újjászervezett pécsi városi zeneiskola Növekedett a tanulók létszáma Pécs, július 2. — A zeneiskola fenntartása nagy áldozatokat ró a városra. A költségvetések tárgyalásával mindig sok szó esik arról, milyen úton módon lehetne megszabadulni a súlyos ráfizetéstől. A múlt évben a propagandát állították be ennek a célnak szolgálatába. A középiskolákban maguk az igazgatók buzdították a tanulókat a zeneiskolába vak beiratkozásra. A más irányban is megindított propagandának az a sovány eredménye, hogy az elmúlt tanévben 16 növendékkel több volt a létszám. Ez természetesen korántsem elegendő a ráfizetés eltüntetésére és így más, hathatósabb eszközökre lesz szükség. Pár évvel ezelőtt az a kívánság is felmerült a közgyűlésen, hogy a városi zeneiskola vezetősége intenzívebben vegyen részt Pécs zenei életének irányításában és további kiépítésében. Talán ennek a jogos kívánságnak teljesítése is magával hozná a zeneiskola fejlődését. A zeneiskola tanári kara lelkiismeretes munkája mellett Pécs zeneéletének mélyítésére is mindent elkövettek. Több ingyenes és egyben értékes hangversenyt is rendezett, de rendszerint a közönség közönyével találkozott. Az elmúlt tanévvel a pécsi városi zeneiskola 30-ik évét zárta le. A növendékek létszáma 157 volt, tizenhattal több, mint az 1936/37. tanévben. Ez a fejlődés 10 százaléknak felel meg. Az értesítő az elmúlt tanév eseményeiről az alábbiakban emlékezik meg: — Felügyelő bizottságunk 1937. július 30-án tartott ülésén előterjesztésünkre a zongora-melléktanszak felállítását határozta el, tandíját igen mérsékelten évi 400-ben szabván meg. E tanszék létesítését főképen az énektanszakra való tekintettel szorgalmaztuk, mivel ennek növendékei legtöbbször értékes, kiművelésre alkalmas hanganyaggal, de minden zenei előképzettség nélkül jelentkeztek felvételre. Ugyanakkor hozzájárult a zeneiskolai bizottság azon javaslatunkhoz, mely szerint a felvételre jelentkezőktől a hangverseny alap céljaira az eddigi 1 P helyett 4 P-t szedhessünk, aminek ellenértékéül összes hangversenyeinket belépődíj és műsormegváltás nélkül rendezhettük meg. — A fúvós tanszakok felállítását célzó javaslatunk, melyet a Pécsi Zenekedvelők Egyesületével karöltve terjesztettünk a város vezetősége elé, nem járt eredménnyel, mivel az iskolafenntartó város a jelenlegi viszonyok közt újabb áldozatokat nem képes hozni és ezeknek kormányhatósági jóváhagyását nem lehet remélni. Véleményünk szerint azonban elkerülhetetlen lesz e téren valamely megoldást találni, mert sem a színház, sem a filharmónia, de legkevésbbé az ünnepi játékok rendezősége nem támaszkodhat a leépített katona zenekarra. Az intézet tanári kara két hangversennyel adott hangot magáról, míg a növendékek öt hangverseny keretében mutatkoztak be a legnagyobb sikerrel. Az intézet nívójáról Kozocsay Tibor a nem állami zeneiskolák országos szakfelügyelője pár szemléje után a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott. Nem is az iskolában, nem is az oktatásban keresendő a hiba, hanem abban a zeneközönyben, amely az utóbbi években úrrá lett nemcsak Pécsett, hanem az ország minden részében. Pedig, ha van valami felemelő, vigasztaló és szép dolog ebben a csúnya világban, akkor az kétségtelenül a zene. A mester nyomában — Emlék, — írta: Dénes Gizella Tizenöt esztendeje éppen, hogy A nápolyi asszony-t, Surányi Miklós egyik legszebb regényét ,az egyik fővárosi újság folytatásokban közölte. Egy völgyberejtett, szűk kis faluban, plébános-nagybátyám házában éltem akkor. Komoly irodalmi múlt állott mögöttem! Vagy tíz novellámat közölték a helyi lapok s én természetesen „hírnévről" és irodalmi „dicsőségről" ábrándoztam. Abban a korban voltam, amikor a velem egykorú lányok csaknem meghalnak egy báli éjszakáért. Én viszont gyertyák fénye mellett, egymagamban virrasztottam, könyvek között, könyvek fölött. Minden betű, minden könyv, élmény és élet volt a számomra! Ez volt a világom, ez volt mindenem. A nápolyi asszony, melyet nagybátyám újságjában olvastam napról-napra, kinyilatkoztatásként hatott rám. A magam irodalmi kísérleteit, édesen romantikus, gyerekesen jelentéktelen novelláimat szégyenkezve vetettem tűzbe. Heteken keresztül zsongott bennem A nápolyi aszszony egyik fejezete, az, amelyben Mátyás király lovagjai, vitézei elindulnak Beatrix elé, Garay Miklós vezetésével. Valahol Pécsvárad körül járnak és mennek a déli határra. De úgy mennek, hogy az olvasó valósággal látja, érzi őket Akkor, ez a jelenet ismertetett meg Surányi Miklóssal és az életet visszaadó művészi kötelezettséggel. És mivel hallatlanul fiatal és mértéktelenül rajongó voltam, tetszésemet, elragadtatásomat nem tudtam magamba zárni. Betörtem nagybátyám irodájába, vén matrikulák, püspöki brévék, sematizmusok, gazdasági szakkönyvek és kiforgatott borítékok közé és az újságot kiterítve, hangosan felolvastam neki Garay Miklós útját. .. Nagybátyám már akkor is csaknem egészen fehérhajú ember volt, föl se nézett a körlevélről, amelyen valamelyik falujabeli bíró vagy tanító számára dolgozott. Míg percegett a tolla, azt hittem, nem is hallja, amit én, kigyúrtan a lelkesedéstől, felolvasok neki. A végén, amikor kitörve ,körültáncoltam a szobát, hogy „ugye milyet gyönyörű", nagybátyám fölemelte kezét a papírról, kicsit átnézett halombarakott könyvein, valahová igen messzire, aztán így szólt: — Jól ismertem én Surányi Miklóst! Micsoda ember volt a nagybátyja, a sásdi plébános! Olyan papok ma már alig vannak. Különben Surányi itt is lakott, ebben a faluban. Apja gazdatiszt volt. Surányi akkor tizenegy-tizenkét éves lehetett. Igen szépen hegedűlt. Nem akartam elhinni! Nagybátyám ekkor fölkelt, egymásra dobálta a matrikulákat és az egyiket, a több, mint félszázad előttit, fellapozta. — Egyetlen öccse is itt született, Aladár öccse . .. Ettől kezdve kötelességemnek éreztem, hogy novelláim ne maradjanak a széplelkű ifjú kisasszony játékos időtöltése. A tudat, hogy pátriám, Baranya, a Hegyhát, a falum, egy Surányi Miklóst adott az országnak, kötelezett. A tudat, hogy neki is volt egy falusi plébános nagybátyja, ő is egy ilyen, csöndes papházban élte le első ifjúságát, megborzongatott, de egyben szinte fölemelt, szárnyakat adott. Ott, a faluban, abban a házban, ahol valamikor Surányi Miklós gyerekeskedett, két karcsú fenyőfa áll. Még az egykori Batthyány-birtok jószágigazgatójának házát őrizték, később Surányiék is abban a házban laktak. Nem volt nap ettől kezdve, hogy ne néztem volna, a két fára, melyek alatt Surányi Miklós hegedült kisdiák korában. Alig egy esztendővel ezután, éppen 1923-ban, újságíró lettem Pécsett. Abban a városban, ahol ő felnövekedett, diák volt, ifjúvá lett, (a város egyik legnépszerűbb jogászává), ahol írni kezdett a most is élő Hanng Ferenc kanonok akkori lapjába, a Pécsi Közlönybe. A pécsi múzeumban akkor gyakran kikerestem a Pécsi Közlönynek az 1900-as évek elején megjelent számait és olvasgattam Surányi Miklósnak, a Mesternek, ifjúkori írásait. Azzal a titkos kíváncsisággal, hogy várjon mit is tudott, amikor olyan fiatal volt, mint 1923-ban én? Egy hosszú, szűk utcaszegletre könyöklő, széles házban laktam cikket, Pécsen. Közel az Ágoston-templomhoz, melynek éjféli harangütését gyakran hallgattam valamelyik könyv fölött virrasztva. Már valami titkos bátorság lobogott bennem, külön világom volt az emberek között, akik csaknem mind jók voltak hozzám. Saját kiadású könyvem tekintélyes összeget jövedelmezett ,lévén néhány megértő, ifjú lovag, aki azzal fejezte ki irántam való hódolatát, hogy ismerősei körében „terjesztette" novelláskötetemet. Már ráléptem arra az útra, melyről nincs visszatérés, bár gyakorta hallottam jóbarátoktól, rokonoktól: — Majd megbánod még szerencsétlen... Ősz volt akkor. Egyik szerkesztő, ott, Pécsen, mondta nekem egy délután: — Akar-e végre egy eleven, fővárosi írót látni? Nagy írót? Híres írót? Amilyen maga is szeretne lenni? Ha akar, akkor jöjjön be délután a kávéházba, bemutatom Surányi Miklósnak. Az este érkezett, érdeklődött, hogy vannak-e itt valamirevaló fiatalok mostan. Én, köszönje meg, magáról is szóltam ... Nem tudtam köszönetet mondani. Se dadogni, se hebegni nem tudtam. Egy szót sem tudtam szólni jó ideig, akkor is csak köszöntem, megfordultam és otthagytam jóindulatú szerkesztőmet. Ő utánam szólt: — Nem hallja? Okvetlen jöjjön el a kávéházba... Nem mondhattam meg neki, mit érzek! Nem mondhattam el neki a falumat, a fenyőfát, az átvirrasztott éjszakákat. A nápolyi asszonyt, ahogy Garay Miklós, Mátyás király legbélcegebb hadnagya, a nápolyi királykisasszony elé indul a pécsváradi országúton. Nem mondhattam el azt se, hogy titkos Surányi-tanítványnak érzem magam és minden vágyam arra az útra érni, amelyen ő jár. Ami bennem élt, több volt, szebb volt minden szerelemnél. Sosem láttam, nem is volt fontos, hogy lássam, mégis az volt, akit én akartam, aki én akartam lenni! Bizonyos volt már ott, abban a szerkesztőségben, hogy én nem fogok a fcé- BERLIN: A Fourner hírszolgálati iroda gibraltári keltezésű hírt közöl, amely szerint két német gőzös Cadizban hadianyagot szállított partra. A két német hadihajót állítólag német búvárhajó kísérte. Illetékes német helyen megállapítják, hogy a hírszolgálati iroda hamis híresztelés áldozata lett.