Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-03 / 178. szám

1969. augusztus 3. Uxa­ri L A­ n’tistic tia­pio ’ KÖZÉLETISÉG—STÍLUSKERESÉS Hidat építenek valahol Ma­gyarországon. A film aznap nem a szokványos híradóké­­peket mutatja, hanem az em­berekre kíváncsi, akik épí­tik: hogyan élnek, miért ne­héz az életük, milyen vá­gyaik, gondjaik, örömeik van­nak é s akarnak-e többet, mást az élettől? Sándor Pál Híd című kisfilmjét nézem, s nemcsak arra kell ráébred­nem, hogy ez a látásmód mennyire elüt nagyfilmjeink szemléletmódjától, hanem a vetítést követő vitában arra is, hogy csak látszólag csen­desedett el a filmek körüli vita a Fényes szelek eszme­cseréje óta. Az új vita úgy látszik régóta aktuális kér­dés körül robbant: a „hogyan tovább”, az útkeresés témája körül,­­ éppen a fiatalok a Balázs Béla Stúdió művészei­nek alkotásai kapcsán pat­tant ki. Ezek a gondok már a múlt évi pécsi filmszemlén előke­rültek: néhányan már akkor szót ejtettek a problémaér­zékenység és stílus felújítá­sának, egy új valóságérzéke­lés kialakításának szükséges­ségéről. E mai vitákat most már határozottan a tovább­lépés keresése jellemzi. Mi­ért kellene továbblépni? Nem jó, ami most van? Va­jon Kovács András, Fábry Zoltán, Jancsó Miklós és a fiatalok filmjei nem képvi­selnek már ma is világszín­vonalat? — kérdezhetné az olvasó. Igen ám, csakhogy a művészet sajátsága, hogy csak azok az értékek számítanak hatóképesnek, amelyek nem ismétlésből, hanem tovább­gondolásból, továbbformálás­­ból születnek, amelyeket az újraalakító szenvedély szül. Az ismétlés unalmassá válik akkor is, ha egy­­ valami­kor jelentős sikereket elért látásmódot, témát, megoldást akárcsak részben is utánoz. Ezért ez a mostani „lappan­gó” vita hozzátartozik a film­művészet egészséges fejlődé­séhez: egy újabb valóságda­rabka felfedezésének érési görcseit oldják, ezt az egy­előre még kísérleti állapot­ban lévő útkeresést akarják tudatosítani, és helyes me­derbe terelni. A stílusváltás és egy újabb problémakör felmerülése már Mészáros Márta Holdudvará­ban kirajzolódott, a már anyagában is közéleti vonat­kozású filmet egy áttétele­sebb konfliktuscsomó váltot­ta fel: az életforma vizsgála­tának szükségessége. A hős­nő, Edit hirtelen egyedül ma­rad, szabad lesz; voltakép­pen azt csinálhatná életével, amit mindig is szeretett vol­na: akár értelmesen is újra­kezdhetné. De a régi reflexek nem engedik: nem tudja, ho­gyan kell emberi módon él­ni, nem tudja elkezdeni az emberhez méltó életet. Rossz síneken fut életformája. S a film nem egy különös sorsra világít rá reflektorfényével — a probléma általánosabb, tár­sadalmibb jellegű: az új tár­sadalomban lassan a fejlődés akadálya lesz, hogy nem tud­juk magánéletünket megre­formálni, az új feltételekhez igazított emberi mércével irá­nyítani. Ezt a hangot ugyan Mészáros Márta ütötte meg, de a Próféta voltál szívem — kevésbé sikerült — karakter­képe, Bacsó Péter Fejlövés című alkotásának pszicholó­giai nyomozása egy teenager­­tragédia összetevői között is erre a problémára rezonált; még inkább a legújabbak, a Balázs Béla Stúdió fiatal művészeinek kisfilmjei is fő­ként erre az új problémakör­re koncentrálják erőiket. Ko­sa­ Sára Feldobott kő című filmje is direkt kegyetlen tár­sadalmi önvizsgálatával és közéleti pátoszával szinte egyedül áll ebben a sorozat­ban. Ami Kósánál össztársadal­mi probléma, a múlt és jelen vitája, az újabb filmjeinkben egy égető gond, de egészében­­mégis részkérdés, csak köz­vetve utal közös tépelődése­­inkre, mivel ennek tükrében másképp látszanak mai éle­tünk egyéb gondjai is. Az el­sődleges felfedezés­­ a ma­gánélet reformálandósága, a betokosodott, holtvágányra siklott életek elszaporodása. A közéleti szenvedély a prob­léma horizontján él, bevilá­gítva az ellenzett konfliktu­sokat , de egyúttal közéleti rangra is emelve önmagában másodrendű jelenségeket. Ugyanakkor a Holdudvar és a Fej­lövés vagy a legújabb alkotás, a Szandi-mandi, vi­lágosan érzékelteti, hogy az egyéni élet zsákutcáin csak társadalmilag lehet segíteni, mint ahogy a „hogyan élünk” értelmes válasza is csak az életforma reformjának része­ként képzelhető el. A­­problé­­ma talán ott bujkál, hogy az új jelenségkör felfedezése, a tengődő életek kritikája nem tud elég frappáns modern­séggel válaszolni a társadal­mi kérdező hangra, az akár szenvedélyes társadalomkriti­kára. Inkább lemond erről — s vele együtt a lényegesen nagyobb elkötelezettségű, az „érted haragszom” magatar­tásról is. A „nagy” filmeknél ez a kérdés — mint mondottuk — az új valóságlátás szüle­tésének erőterében jelentke­zik: keretét azért — ne le­gyünk igazságtalanok — a közéleti pátosz megreformá­lásának szándéka szolgáltat­ja. A Balázs Béla Stúdió újabb alkotásainál már la­zábban kötődik a felfedezés szenvedélye a társadalmi fe­lelősséghez. A „felnőtteknél” az eltorzult élet­rajza az együttjár­ás, a bíráló részvét hangján­ szólal meg. A Ba­lázs Béla Stúdió néhány film­jén ugyanez a probléma ki­csit a fiatalos kioktatás, a „mi jobban tudjuk” hangján­­rezonál. Így például Császár Mihály Boldogság című kis­filmje kitűnően adja vissza egy fiatal falusi pár boldog­ságigényét: rádió, bárszek­rény, csipketerítő még a szék lábán is, néhány könyv, amit mutogatni lehet a vendégek­nek és a vágy: a televízió. De a filmet nézve nem tudjuk elfojtani azt az érzésünket, hogy itt egy fölényes hangú „mi jobban tudjuk” gesztus tanúi vagyunk — és nem egy javítani akaró társadalompe­dagógiai erőfeszítés művészi lecsapódását látjuk. Hasonló érzéseket keltett bennünk Kézdi Kovács Zsolt Szeret­nék csákót csinálni című kis­­film tanulmánya, a társadal­mi unalom betegségéről. Hő­sei unatkoznak a családi kör­ben, és a szinte elviselhetet­len levegőjű, zsúfolt és szür­ke hivatalban; de még sze­relmükben is ezt teszik, mert nem tudják, s korlátoltsá­gukban nem is tudhatják, hogyan kellene emberi mó­don élniök. A jelenség való­ságos, a kritikai szemlélet­­mód jogosult — és sajnos megint a hangvétel, a művé­szi álfölény lekezelő felsőbb­­sége az, ami­ ezt a kisfilmet lefékezi) és a néző idegeit rossz reakciókra borzolja. Furcsa módon ez a hangvé­tel akadályozza ezeknek a kisfilmeknek önkibontakozá­sát. A pár évvel ezelőtti al­kotásokhoz képest, — tehát azokhoz a kisfilmekhez mér­ve, amelyek világszerte di­csőséget arattak — ezek az alkotások valahogy provin­ciálisak, fülledtek, önmaguk­ba zárkózók lettek, hiányzik belőlük az ellentmondások ama gazdagsága, ami a meg­tisztító, felrázó művészi ha­tás velejárója. A mostani so­rozat — néhány szép kivétel­től eltekintve — megtorpan egy divatosan fotózott hely­­­etkép rögzítésénél. Ha már a divatról szólunk, hadd említsük illusztráció­ként Lugosi László különös melódiáját, Karinthy Cirku­szából készült színes filmjét, ahol a kitűnő alapanyagból egy Kafka-i vízió született, mert az alkotó — feltehetően a divat csábításának engedve — elhagyta az ironikus, já­tékos, de mindig racionális alaphangot. A film alatt az ember nem is annyira bor­­zong, mint amennyire unat­kozik. S ez már nem is vét­ség, hanem hiba. Pedig a to­vábblépés­­ feltételei jelen vannak és segítenének mű­vészileg éppúgy, mint a fil­mezés „közhangulatát” ille­tően. A társadalomkritikai magatartás, a közéleti tartás talán­­ egyetlen művészetben sem annyira természetes lét­formája a művészeknek, mint a filmben — s bizonyára ez az atmoszféra fogja átlendí­teni e kísérleti stádiumban lévő fiatal alkotókat is az első lépések bizonytalansá­gán, a különböző divatok csá­bításán , önmagukhoz és ami ugyanilyen művészi kö­vetelmény: önmagunkhoz. Almási Miklós 5 KIÁLLÍTÁSI NAPLÓ NÉPI KERÁMIÁK Szeptemberben nemzetközi mű­vészettörténész-kongresz­­szust rendeznek Budapesten, és természetes, hogy erre az alkalomra a magyar művé­szet legrangosabb eredmé­nyeit bemutató kiállításokat rendeznek országszerte. Ezek közé tartozik a Nemzeti Ga­lériában nyílt népi kerámia­kiállítás, amely a magyar fa­zekasság fejlődését és leg­szebb emlékeit talán még soha nem látott bőségben is­merteti. A Néprajzi Múzeu­mon kívül a Történeti Mú­zeum, egyházi gyűjtemények, sőt magángyűjtők is kölcsö­nözték kincseiket a kiállítás céljaira. Így valóban teljes­ségre törekvő tárlat született. A kiállítás elsőnek a faze­kasság legősibb módszereit mutatja be. A népi fazeka­sok nem voltak mindenütt önállók, egyes városokban — ezeket térkép ismerteti — cé­hekbe tömörültek. Láthatunk két céhládát, amelyben a leg­fontosabb hivatalos iratokat tartották: a mezőtúri fazekas céh ládája 1818-ból szárma­zik, a nagyváradié 1823-ból, de felirata jelöli, hogy egy 1658-ban készült (vagyis igen tartós) céhládát cseréltek fel vele. Egy nagy kancsó — fel­irata szerint — „az becsüle­tes és nemes komáromi faze­kas czéhé” volt. Lehet vágy­at liter űrtartalmú. A komá­romi fazekasok ünnepi alkal­makkor ebből itták a bort. Egy teljes falat foglalnak el ezek a hatalmas kancsók a következő teremben, szakmák és tájegységek, díszítési típu­sok szerint csoportosítva. Vargák, takácsok és szabók egyaránt kedvelték a nagy formájú, öblös, zöldmázas kancsókat, amelyeknek máza és díszítésmódja alighanem a Zsigmond király korában mű­ködő budai kerámiaműhely hatására alakult ki. Zsig­­mond- és Mátyás-kori festett csempetöredékeket is látunk a kiállításon, a Budapesti Történeti Múzeum gyűjtemé­nyéből. A mázatlan, néha vörös festéssel vagy ujjal húzott egyszerű mintákkal díszített edények évezredes hagyomá­nyokat őriznek, formájuk hosszú idő alatt csiszolódott tökéletesre. Kétségtelen per­sze, hogy tetszetősebbek a XVII. és XIX. század között készült mázas, különböző magyaros mintákkal festett — k­ókázott — edények, mint például az elsősorban dísz­tárgyként használt bokályok. A felirat is, de a formák és főleg a díszítés motívumai jellemzőek a korra, vidékre vagy mesterre. A XVIII. szá­zadtól például gyakori a szarvas motívuma az edénye­ken. Ezek a szarvasok az er­délyi mesterek termékein mindig hátrafelé fordítják a fejüket — máshol nem ér­vényes ez a szabály. A magyaros virágornamen­tika alighanem a reneszánsz kor kedvelt virágmintájára vezethető vissza. Legalábbis a virágdísz a reneszánsz ko­rában jelent meg népi edé­nyeinken és a XVI. század­ban terjedt el. A népi kerémia felhaszná­lásáról egy eredeti formá­jában újrarendezett mezőcsá­­ti lakodalmas asztal ad fo­galmat. A falusi fazekasok nem voltak szobrászok, rit­kán próbálkoztak figurák formálásával. Egy-két figu­rális edénytípus alakult csak ki: a híres miskakorsók, meg néhány hagyományos állatfi­gura, juh, sündisznó, medve. Kivétel egy kis zöld szobrocs­ka, felirata szerint „Katona Zsigmond saját munkája” 1892-ből. A szobor fazekast ábrázol, amint műhelyében dolgozik; talán saját magát akarta Katona Zsigmond megmintázni... A népművé­szet megismerésével a művé­szet születését is megfigyel­hetjük a Nemzeti Galéria új kiállítását. (Me­ta) Mórágy­ kerámia CSUKA ZOLTÁN: „A SZENTENDREI REBELLIS” Pécsett a Batsányi János Társaság Várkonyi Nándor szerkesztésében: „Sorsunk” címmel irodalmi és művé­szeti folyóiratot jelentetett meg a felszabadulás után. A folyóirat 1948. márciusi szá­ma a következőket írta: „A magyar közönség, a magyar történelem, sőt irodalomtör­ténet is méltatlanul mellőzte Ignyatovic Jását, méltatlanul feledkezett meg a magyar szabadságharc szerb hőséről, a szerb, sőt a délszláv iroda­lom első realista regényíró­járól s épp ezért most, a cen­tenárium évében, amidőn a Duna-völgyi népekkel s első­sorban a délszlávokkal együt­tesen igyekszünk egy jobb és tisztes­ségesebb világ felé, a magyar irodalom kötelessége Ignyatovic Jása személyét a magyar közönséggel megis­mertetni s regényei közül a legjobbakat lefordítani.” Valóban úgy van, hogy a magyar irodalom eddig adó­sa volt Ignyatovic Jásának, ennek a Magyarországon Szentendrén született árvá­nak, akit nagybátyja, Sima Ignyatovic nevelt fel és aki­ből később a szerb realista regényírás megteremtője lett. Pedig Ignyatovicot számos kapcsolat fűzte a magyar­sághoz, a magyar kultúrá­hoz. Szellemi ébredése is magyar iskola padjaiban tör­tént; Szentendrén, Vácott, Pesten tanult, majd Kecske­méten lett joghallgató. Egy alkalommal, 1848-ban, sze­mélyesen is találkozott Pe­tőfi Sándorral, a magyar szabadságharc lánglelkű köl­tőjével. A pesti Komló-kert­ben, Lisznyay Kálmán (1823 —1863) költő mutatta be, aki a Tizek Társaságának tagja, a szabadságharcban pedig Görgeynek őrnagya volt. Petőfi Sándor szabadság­eszméi Ignyatovic­­ására ép­pen olyan mély hatást gya­koroltak, mint a Sima Milu­tinovic Saraljlijával, a ro­mantikus vándorköltővel va­ló budai találkozása. Ekkor érlelődött meg benne a gon­dolat, hogy író lesz. A tollat azonban egyelőre a karddal cserélte fel. Amikor rokonai­val összeveszett, a szangvi­­nikus vérmérsékletű Ignjato­vic beállt huszárnak. Az 1848- as szabadságharcban mint magyar honvédhuszár vett részt, s egészen Világosig, a fegyverletételig, derekasan harcolt. Ama kevesek közé tartozott, akik szembefordul­tak a Habsburgokkal és a magyar nép mellé álltak. A magyar irodalomnak Ig­nyatovic Jásával szembeni tartozását eddig egyedül Csu­ka Zoltán, az egykor Pécsett élt költő, a magyar—délszláv kulturális kapcsolatok régi szószólója törleszti. Ő fordí­totta le magyarra Ignyatovic Jása „Vasa Respekt” (Res­­pektus Vásza) című 1875-ben megjelent regényét. Fordítá­sából a „Sorsunk” című pé­csi irodalmi folyóirat már 1948. márciusi számában kö­zölt részleteket. E regény hátterében a magyar szabad­ságharc áll s főhőseként a regény írója sok tekintetben a saját életét írta meg. Csuka Zoltán most újabb, Ignyatovic Jásáról szóló mű­vel lepte meg a magyar ol­­vasóközönséget. A közeli na­pokban, a Gondolat kiadásá­ban jelent meg Csuka Zoltán új műve: „A szentendrei re­bellis”. Ebben Ignyatovicnak, a szerb irodalmi realizmus megteremtőjének s egyben egyik legsajátosabb alakjá­nak, kalandokban ugyancsak bővelkedő életét rajzolja meg színesen és rendkívül izgal­masan. Az olvasó megismer­heti belőle Ignyatovic csaló­dásokkal, megpróbáltatások­kal terhes életútját, külföldi bujdosásait, családi viszálya­it, közéleti és írói munkás­ságát. Örvendetes ennek a fény­képekkel illusztrált 232 olda­las műnek a megjelentetése, egyrészt azért, mert a ma­gyar olvasóközönség rajta ke­resztül bepillantást nyerhet Ignyatovic Jása életébe, lel­ki világába, másrészt pedig azért, mert ez évben van 80 éve annak, hogy ez a ma­gyarbarát szerb származású író magányosan, mindenkitől elfeledve meghalt. Ezt a művet is olyannak tekinthetjük, mint azt a már­ványból készült emléktáb­lát, amelyet a magyar sza­badságharc centenáriumának évében Szentendrén helyez­tek el Ignyatovic Jása szülő­házának falán, mégpedig két­nyelvű , magyar és szerb szö­veggel, mintegy szimbolizál­va az írót, aki a magyar— délszláv együttműködés egyik előfutára volt. r. i.

Next