Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
1977-10-15 / 284. szám
6 Dunántúli napló Én láttam, amikor a Károlyi Mihály úton úszott egy nagy, rézgálic-zöld csónak és nem ült benne senki, csak imbolyogva kerülgette a magas és néma fenyőfák törzsét, lassan haladva előre, mint az elnéptelenedett kísértethajó. A Károlyi Mihály út itt kezdődik az üdülőnél és visz egészen a mecseki állatkertig s nekem az is feltűnt, hogy a gyönyörű, fátyolos őszi délutánon egyetlen sétáló-andalgó ember sem csodálkozott, amint a csónak úszott a fenyők alatti sötétzöld vizen, csak rihegtekröhögtek, s amikor rohant felém a sárga autóbusz, egészen leszorított a vízparthoz és kitárt karjaimmal kétségbeesetten köröztem, hogy megtartsam egyensúlyomat. Elfáradtam az esti mecseki sétán és e fura vízióból ma reggel ébredtem — végre nyugodtan átaludva — egy hosszú éjszakát. Már ezért is megérte az a néhány órás tétlenség és bámészkodás az üdülő környéki kis utcákon. Huszonvalahány év után „felfedeztem" magamnak ezt a mesevilágba illő környéket, mert ezt megelőzően soha eszembe nem jutott, hogy buszról vagy kocsiról leszállva körülnézzek, „milyen az idő” itt fenn, a zajos-poros-hangos belvárostól alig néhány kilométernyire. Pedig a csónak is igaz. Nem úszik ugyan, hanem ott áll bakon a fák alatt, egy emeletes villa előkertjében, miután nyáron megtette a kötelességét talán a Balatonon, vagy éppen a Dunán és most várja a következő év nyarát, talán majd szalmával kitömve, nylonnal leterítve, hogy átvészelhesse a téli hónapokat. A sárga busz is igaz, éppen a Cserfa utca torkolatánál hagyott el, az ismerős sofőr rámdudált és feltartotta mutatóujját, manapság divatos mozdulattal. Nyári forróságban a strandok, tavak, folyók bolondítják a népet és a Mecseket többnyire el is hanyagolják, most viszont mindenki fölfelé igyekszik, gyalog, busszal, kocsival, mintegy „hűtlenségük" vezekléseképpen, meg azért is, mert rövid az idő, ki kell tárulkoznunk a napfénynek, mert ki tudja, holnap már sűrű-hideg-esős őszi reggelre ébredünk. A Károlyi út felső végén — éppen az állatkerttel szemben — van egy omladozó feszület, valamikor császári sárga lehetett, de most olyan semmilyenszínű, a kőkereszt kérgét is lemullasztotta az eső és az idő. A krisztusi lábfejek alatt van egy tábla és János evangélista figyelmeztető szavait idézi: „Így szerette Isten a világot..." Érdekes, hogy a keresztek mindig utak találkozásánál állanak. De ennél többet aztán nem is tudok róluk. A fákon kifakult feliratok, reklámok lógnak, ilyen például, hogy „Toto -Lotto" — „Megvette már az e hetit?", aztán „Védd az erdőt, vigyázz a tűzzel!” és hogy a Tettye ide mindössze 11 kilométerre van. A vadállatok meg itt bőgnek az út túloldalán, ásítozik az öreg „Metro Goldwyn Mayer" oroszlán, fájdalmasan felüvöltenek a farkasok, s ha behunyom a szemem, egy egész csordát látok, amint vágtató lovasszánkót vesznek üldözőbe a szélvihar kavarta hómezőn. De hát most átszűrődnek a lombokon a bágyasztó őszi fények, az aszfalton Fordok, Volkswagenek, Ladák és Mercedesek szaladgálnak — az első ülésre kiponyvázott — ilyen-olyan lányokkal és jóillatú, finom bőrű anyukkal", így aztán nem is kell félnünk a vadállatoktól, esetleg a vadállatoknak az emberektől . . . Csak képzelgés volt az egész azzal a hóviharral meg mindennel. Az út baloldalán — mielőtt a Fenyves-sorra fordulnék — van néhány szép, emeletes villa, két fa között fehérneműk száradnak, a gyerektrikóról azt olvasom, hogy „Pittsburgh News”, a fene ebbe a nagy flancba. Tehát a Fenyves sor... Azt igazán merem mondani, hogy ez a város legszebb utcája. „Könnyű neki" persze, mert itt már eleve erdő volt, fenyőkkel, platánokkal, cserfákkal és narancssárga, bíbor, haragos-zöld aljnövényzettel. A villák előterében, vagy az oldalsó bejáratoknál sziklakertek szürke kövei között égőpiros kis virágok nyílnak, a kőből-vasból épített kerítések többnyire alacsonyak, funkciójuk inkább a díszítést, mint a védelmet szolgálják — szerencsére. Erdészházhoz hasonló lakóház is épül az utca közepe táján, sötétbarnára pácolt faburkolatos homlokzattal, lebegő lépcsőkkel, amelyek a teraszra vezetnek, s ahol most egy fekete macska nyalogatja saját hasát, úgy, hogy egyik lábát közben a füléhez emeli. A kerítés rácsa fölött csipkebokor hajlik a járdára, leszedek néhány bogyót, kinyomkodom a szőrös apró magvakat, a húsa vékony, de édeskés, emlékeztet gyermekkori nagy hecsedlilekvár-evészetekre. Vöröshajú, szemüveges széplány sétál előttem egy krapekkal, nekitámaszkodik a kerítésnek, feneketlen táskájában rúzsok után kotorász. „Melyikkel fessek, rózsaszínnel, pirossal vagy gyöngyházfényűve!” — kérdi, és a férfi flegmán szól viszsza: „Feketével . . ." Kisfiú, kislány — testvérek — jönnek haza a suliból kékköpenyesen, lóbálják a táskákat. „Gyere ide, kisfiam ..." — „Tessék” mondja illedelmesen. „Hogy éltek itt, ebben a szép, csendes utcában?” — „...Jól. Én nem is mennék el innét lakni. Itt is születtem" — mondja a fiú. „Busszal járunk haza, télen mindig elkotorják a havat a Dömörkapuig” — mondja a lány. „Télen tovább tart a hós mint lent a városban. Ha a sarkon ráülünk a szánkóra, csak úgy repülünk az üdülőig...” — mondja a kisfiú. „Hová jártok vásárolni?" — „Apunak van kocsija. Le a városba ...” „A télen egyszer róka sétált a járdán . . . Mókust még mindig látunk, annyi van, hogy nem is igaz . ..” A Fenyves sorról ellátni a hegyoldal fakoronái fö■ölött, ahol most, alkonyat előtt a várost betakarja az őszi köd s úgy tűnik, hogy egy végtelen tengerbe hajlik a látóhatár. Csend van és a fák között szinte mentholosan tiszta a levegő. Ezzel a képpel aludtam el néhány óra múlva és akkor találkoztam a rézgálic-zöld kísértethajóval, amint úszott a fák alatt. Rab Ferenc mecsekísérők Fenyves sor Erb János felvételei Az obsitos költője Daray János 11 éves volt, amikor Szekszárdról Pécsre került. Itt 1823-tól 1828-ig az akkori Cisztercita Főgimnáziumban, a mai Nagy Lajos Gimnáziumban tanult. Itt sajátította el a latinos műveltséget. Mindvégig eminens tanuló volt és VI. osztályos gimnazista korában itt írta első versét is, amelynek címe: ,,Első áldozat”. Ez nyomtatásban is megjelent. Ekkor érlelődött meg benne a gondolat, hogy költő lesz. Budapesten beiratkozott az egyetem bölcsészeti fakultására, majd orvostanhallgató lett, végül is eljegyezte magát az újságírással és a költészettel. Szoros kapcsolatban állott Petőfi Sándorral és Vörösmarty Mihállyal, akik hazafias érzelmei miatt becsülték, tisztelték. A márciusi napok után, 1848. április 2-án a pesti ifjúság ismét forrongott, tiltakoztak udvarhű egyetemi tanárok működése ellen. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter Vörösmartyt akarta kinevezni a pesti egyetem magyar nyelv és irodalmi tanszékére. Vörösmarty azonban Petőfi Sándor javaslatára, maga helyett, a forradalmi mozgalmaktól lelkesült ifjúság által is szeretett és nagyrabecsült Garay Jánost ajánlotta. Garay János, mint fővárosi író, látogatásra újból visszatért Pécsre, diákéveinek színhelyére és ,,Úti képek” című írásában örökítette meg élményeit. Kodály Zoltán ,,Az obsitos” című humoros elbeszélő költeményének főszereplőjét, Háry Jánost hallhatatlanná tette, bevonultatta a magyar zeneirodalomba. De Garay János szelleme Baranya megyében találkozott a ,,hangok nagy tanárja”, Liszt Ferenc szellemével is. Liszt 1846. október 24-én pécsi hangversenyre utaztában megszállt Mecseknádasdon. A vacsora alatt a művészt szerenáddal üdvözölték a pécsi énekesek, akik panaszkodtak neki, hogy Magyarországon nincs férfi négyes darab. Ekkor Liszt kijelentette, ha adnak neki magyar zeneszöveget, akkor megírja az első magyar kvartettet. Petrovich Horváth Garay János költőnek ,,A patakhoz” című versét írta le, amelyre Liszt Ferenc a társaság előtt negyed óra alatt férfi négyest rögtönzött. Ezt a pécsiek mindjárt el is énekelték. Ez volt Liszt Ferenc első, magyar szövegre írt férfi kórusa. A pécsi dalosok a vers első végződése után ,,A patakosa” címet adták, és így jelent meg 1874-ben az ,,Apollo” című zenemű-folyóiratban, majd utána az ,,Egri Dalnok” c. kórus-gyűjtemény 5. füzetében is. Liszt Ferenc révén így vonult be Garay János másik verse is a zenetörténetbe. Garay költeményét dr. Vargha Károly, a Pécsi Tanárképző Főiskola docense átköltötte és Liszt Ferenc kompozícióját ma már az ő szövegére éneklik. Garay János szülőházát 1881. szeptember 11-én emléktáblával jelölték meg. 1898. június 6-án pedig Szekszárdon, a város főterén leleplezték bronzszobrát is, amelyet Szarnovszky Ferenc szobrászművész Párizsban készített. Garay János nevét Pécsett a Kórház teret a Petőfi utcával összekötő utca jelzi és egykori iskolájának a folyosóján egy zöld színű, kerámia keretben lévő emléktábla. Rajta arany betűkkel bevésve még ma is olvasható a felirat: „GARAY JÁNOS (1812-1853), A MAGYAR NYELV LANGLELKŰ APOSTOLÁNAK, RÉGI DICSŐSÉGÜNK KOSZORÚS KÖLTŐJÉNEK, A HAJDANI PÉCSI CISZTERCI DIÁK (1823-28) NEMES EMLÉKÉNEK ÁLLÍTOTTA EZT A TÁBLÁT AZ INTÉZET ÖNKÉPZŐKÖRE 1941-BEN.” Pusztai József 1977. október 15., szombat Múlt és jelen Csiaturában Az új szovjet alkotmány hangsúlyozza: „A szovjethatalom rendkívül mély társadalmi-gazdasági átalakulásokat hajtott végre, örökre megszüntette az ember ember általi kizsákmányolását, felszámolta az osztályellentétet és nemzeti békétlenkedést, megvalósította a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételét, a dolgozó tömegek igazi demokráciáját. Az emberiség történetében először létrejött a szocialista társadalom.” A szovjethatalom évei alatt bekövetkezett változásoknak szép példája a grúziai Csiatura. E helyen még a múlt század közepén hatalmas mangánérc-lelőhelyeket fedeztek fel. Az értékes ásványi kincset azonban nem aknázták ki, mivel a cári Oroszország nem gondoskodott a nemzeti ásványlelőhelyek hasznosításáról. Csupán a 80-as években indult meg a csiaturai mangán jelentéktelen mértékű bányászata. A bányászok rendkívül nehéz körülmények között dolgozók lakóházai szegényesek, nyomorúságosak voltak. A szovjethatalom évei alatt „Csiaturmarganyec" elnevezéssel korszerű, gépesített nagyvállalat alakult ki. Az itt bányászott ércet a Szovjetunió 70 kohászati vállalatának szállítják, és a világ számos országába exportálják. A bányászokat munkájukban korszerű hazai bányakombájnok, exkavátorok és más modern gépek segítik. Megváltozott maga a város is. Több emeletes, modern lakóházak, színház, sport-komplexumok, kultúrpalota, klubok, könyvtárak épültek. Ilyen primitív módon folyt a múlt század végén a mangánérc dúsítása. Korszerű technikai eszközökkel folyik ma a mangánérc-bányászat. Hány éves a Föld? Tudósok vitája 1659-ben Európa tudósait háromszáz esztendővel ezelőtt is foglalkoztatta a nagy kérdés: vajon milyen idős a Föld? A többség gondolkozás nélkül elfogadta azt az időt, amelyet a zsidóság a Biblia alapján kiszámított, vagyis 3761 évet adott hozzá a keresztény időszámításhoz. Akadtak azonban olyan „merész gondolkozású" kutatók, akik kételkedtek ennek helyességében. Ezek közé tartozott Isaak Vossius. Vossius, aki 1618-ban született, igazi polihisztor volt. Foglalkozott régészettel, földrajzzal, matematikával, filozófiával, régi írásokkal és keleti nyelvekkel. Megfordult angol, német, olasz, francia földön, Svájcban, Skandináviában. 1646-tól Amszterdamban volt könyvtáros, 1649-től Krisztina királynő meghívására a stockholmi királyi bibliothecát vezette, 1654-től Hágában, 1670- től haláláig, 1689-ig Londonban élt. Sok tanulmányt, könyvet írt, ezek közül az 1659-ben kiadott Dissertatio de vera aetate mundi (Értekezés a világ valódi koráról) címűben a Föld teremtésének idejét számította ki. A geológiához ugyan — kortársaihoz hasonlóan — semmit sem értett, de a kéziratok történetéhez igen. Azt bizonygatta, hogy a Biblia alapjául általánosan elfogadott Codex Hebreicus szövege megromlott, téves számadatokat közöl. Ezeket helyesbítette két másik kódex, továbbá a káldeus babilóniai és egyiptomi kronológiák alapján. Úgy találta, hogy az Ádám és Ábrahám születése közt eltelt idő 1440 esztendővel hosszabb, mint amit a zsidók megállapítottak. A Föld valódi korát így 7048 évben határozta meg. A Dissertatio ortodox protestáns körökben nagy felháborodást keltett, Vossius tanítását nemcsak hamisnak, hanem veszedelmesnek, forradalmi szelleműnek is tartották. Három héttel később az Elsevir nyomda kiadásában megjelent könyvben Georg Horn cáfolta a Codex Hebreicus hitelessége ellen felhozott vádakat. Mai tudásunk alapján a vitáról csak annyit tudunk mondani, hogy Vossius nem is tévedett volna sokat, ha az általa kapott eredményt megszorozta volna egymillióval. Vértesy Miklós