Dunántúli Napló, 1986. szeptember (43. évfolyam, 240-269. szám)
1986-09-27 / 266. szám
A Pannónia v Olaszországban Magyar hangulat a Kossuth indulóval 1986. augusztus 31. Olaszország. Jellegzetesen mediterrán éjszaka volt. Az itáliai kisváros, Castell del Piano szűk utcácskáin a megszokott közvilágítás helyett középkori hangulatot idéző viaszfáklyák sercegtek és mérték szűken a fényt a járókelőkre. Előestéje volt ez a város egykori nagy ünnepeit követő mai, modern megmozdulásnak, a háromévente megrendezésre kerülő ipari vásárnak. A sikátorokat népviseletbe öltözött, különböző nemzetiségű folklórcsoportok járták, és ahol a házak között elegendő ideig volt, táncra perdültek a párok. Az utcák lakói pedig azon versenyeztek, hogy ki tudja fenségesebben megvendégelni a másnapi főműsorra kedvcsináló együtteseket. Az olasz embereknek nem kellett sok hogy jókedvre derüljenek. A zenét hallva, néhány lépést gyorsan elsajátítva egymást hívták a táncba. Ilyen volt az idei olaszországi útján a Pécsi KISZÖV Pannónia Táncegyüttesének első nyilvános szereplése, melyen az olaszhoz oly közel álló magyaros temperamentummal, a mutatós tánccal és szép népzenével már a következő napi sikerüket alapozták meg a csoport tagjai. Az ipari vásár nyitónapjának fő látványossága volt a folklórbemutató a Csend kastélyában, mert magyarra fordítva így hangzik a városka neve. A fellépő együttesek verseny nélkül adtak ízelítőt hazájuk táncaiból, dalaiból. Az előadásért a város bőkezűen jutalmazta a csoportokat, a többiekkel együtt a KISZÖV Pannónia is arany plakettel gazdagította eddig elnyert díjainak sorát. A következő fellépés egy hét múlva Montebellunóban volt. A közben eltelt idő egy részét a magyar csoport egy másik olasz kisvárosban, Avianóban töltötte. Itt szövődött barátság a pécsi és a Castell del Pianóban megismert ankarai török csoport táncosai között. Az ázsiai együttes vezetője Enver Keskih volt, aki az UNESCO Nemzetközi Folklór Szervezetének titkára. — Nagyon szépek a kézzel készített ruháik, jól énekelnek, táncolnak és nekem a zenészek játéka is nagyon tetszik. Érdekességként mondom el, hogy a magyarok táncát figyelve, főleg a fiúknál, néhány, a mi táncainkkal hasonló vonást vettem észre. A fiúk egyes ruhadarabjai is majdnem teljesen azonosak. Enver Eskin elmondta, hogy bár ő maga még soha nem járt Magyarországon, számos ismerőse és néhány barátja is akad hazánkban, akikkel különböző nemzetközi rendezvényeken ismerkedett meg. Ő tolmácsolta a pécsi csoportnak a törökök meghívását, és egyben kifejezte abbéli reményét, hogy a látogatást ők is viszonozhatják majd. A törökök mindenesetre a pécsiek nem kis meglepetésére a búcsúnapon dudán eljátszották, hogy Azok a szép szász leányok ... Montebellunában a város 12. nemzetközi folklórfesztiváljára volt hivatalos a KISZÖV Pannónia. Fellépésük előtt a görög, török és olasz csoportokkal együtt látványos , utcai menettáncon mutatták be a magyaros lépéseket a táncosok. Talán az itt mutatott produkció sikerének köszönhetően kérték fel a pécsieket a rendezők az esti főműsor zárószámának előadására. Sem ők, sem a közönség nem csalódott. A KISZÖV Pannóniások mintegy 40 perces bemutatója maradandó élményt nyújtott az olasz embereknek. Az itáliai út utolsó állomása az észak-olasz Pordenone volt. A valamivel nagyobb lélekszámú város Castell del Pianóhoz hasonlóan ipari vásárt rendezett nemzeti ünnepén. Ezt színesítette a táncosok produkciója. A fellépés itt is két részből állt, a már elmaradhatatlan utcai táncból és a színpadi szereplésből. Sajnos, a vásárt övező nagy felhajtás kicsit méltatlan helyzetbe hozta az együtteseket. A közönség így nem értékként, hanem inkább holmi egzotikumként figyelte a táncosokat. Eza kis kellemetlenség azonban nem rontotta el az utazás végig jó hangulatát, örömteli érzés volt a két hét alatt nem egyszer látni, hogy az eredeti, magyar néptáncnak és népzenének is milyen sikere van idegen földön. Hogy lehet bográcsgulyás, karikásostor és hazai borok nélkül egyszerűen a Kossuth-induló eléneklésével is olyan hangulatot teremteni, hogy abba nemcsak a mieinknek borsózik bele a háta. Cserében a csoportnak része lehetett a híres olasz vendéglátásban, a jutalom pedig firenzei és velencei kirándulás volt. Kaszás Endre A Pannónia utcai menettánca Montebellunában B————m 8. HÉTVÉGE Sok könyv hiánycikk - szaporodó raktárkészletek Hosszú listát tesz elém Rabóczky Ferenc, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat tolna-baranyai boltcsoportjának vezetője, én pedig egyszerre bennfentesnek érzem magam. Együtt tanulmányozzuk, milyen művek fognak megjelenni 1987-ben.Nem tévedés: jövőre. Már több mint egy hónapja le kellett, hogy adják a rendelést központjuknak.* Pedig annyi minden történhet még addig, nem szólva arról, hogy nem tudják, nem tudhatták, mely könyvek jönnek ki az 1987- es könyvhétre. „Szép dolog, ha ennyire előre tudunk tervezni!" — mondom, és egyszerre nevetünk fel. Ezt a nevetést már láttam valahol. A könyvesboltban gyakran ilyesféle kényszeredett mosoly ül ki a vevő arcára, a sajnos, gyakori „elfogyott!” válasz után. Hosszú listát sorolok én is a hiánykönyvekből, és közben ott motoszkál a fejemben az is, hogy más oldalról több milliós raktári készlet halmozódott fel eladatlan könyvekből a terjesztő vállalatoknál. Próbáljuk meg a lehetetlent! Tűzzünk ki magunk elé elérhetetlen célokat, aztán elégedjünk meg azzal, hogy árnyalni tudjuk a képet:hiánykönyv ügyben. Szenvedélyes beszélgetések közben több miérttel kezdődő kérdés hagyja el a szánkat, mint egy hároméves gyereknek. Érvel a bolti eladó: ő tehetetlen, hiába érzi, mennyi kéne egyegy műből, ritkán kapja pontosan a kért mennyiséget. Vagy több jön vagy kevesebb. Érvelnek a terjesztő központok: a kiadók diktálnak. Érvel a kiadó: kevés a papír, a nyomdákra se lehet mindig számítani. Érvel a nyomda: Késve érkeznek a kéziratok. Érvel a vásárló: hozzá szeretnék jutni a könyvhöz! Három könyvterjesztő vállalat van hazánkban. Munkájukat nagyobbrészt a területi elrendeződés jellemzi. Az Állami Könyvterjesztő Vállalaté Budapest, a Művelt Népé a vidék nagy része. A Könyvértékesítő Vállalat a könyvtárakat és az áfész-boltokat látja el, és újabban kezdeményezéseket tesz arra is, hogy saját könyvesbolti hálózata legyen. Megkérdeztem: a három vállalat gyakorlatilag semmilyen kapcsolatban nincs egymással. Koordinálás nélkül igénylik a példányszámokat, és többnyire — szintén személyes és más objektív okok miatt — vagy kapnak a könyvekből az igényeiknek megfelelően vagy nem. A verseny a "könyvterjesztésben, e területi elrendezés miatt sem az igazi. Legfeljebb a kiadók, valamint a központok és a vidéki boltcsoportjaik között folyhatnak. No, de ez oly messze van az egyszeri vásárló kegyeitől, mint, mondjuk, egy kézirat leadása a könyv boltba jutásától. Könyvekre évente több és több pénzt költünk. Igaz, mostanában ehhez hozzájárult az árak jelentős emelkedése. A terjesztő vállalatok azonban nem igazán érdekeltek a forgalom növelésében. Rendszerint kevesebbet rendelnek a szükségesnél. A jó könyv számukra az, ami hamar elfogy. A raktározás pénzt köt le, meg különben sincs elég helyiségük. Mi, szegény olvasók búslakodunk, és azt hiszem, búslakodni is fogunk, amíg olyan struktúra nem alakul ki a szerző, kiadó, nyomda, terjesztő négyszögében, ahol mindenkinek érdeke, hogy amit csinál, azt jól csinálja. Mert pillanatnyilag úgy tűnik, mindenkinek más éri meg, a kiadónak például saját kapcsolatai, a terjesztőknek a napról napra élés, a nyomdáknak a borosüvegcímke gyártása. Nincs egységes szabályozás, nincsenek egyeztetve a napi feladatok sem. Nem véletlenül ilyen a helyzet, amilyen az olvasó érdeke sehol. Vannak persze, érdekes kezdeményezések is. Érdekesek, mert bizonyára találkoznak igényeinkkel, és érdekesek azért is, mert nem elsősorban a könyvterjesztés javítása, a hiánykönyvek, a raktári készletek megszüntetése a feladatuk. Inkább az, hogy a könyv mellett mást is áruljanak a boltokban. Meglátogattam Budapesten Drucker Tibort, a Könyvértékesítő Vállalat igazgatóját. Hallottam, hogy a könyvért két boltot is nyit Pécs belvárosában, így az üzletek számával nem lesz gond, de javít-e ez valamit az áruellátásban? — Csodákra mi sem vagyunk képesek — kezdte Drucker Tibor, szavaiban szelíd irónia bujkált. — Siránkozás helyett tettekkel próbálunk válaszolni a kialakult helyzetre. Például Magvető könyvesbolthálózatunkkal. Ezek közül az egyik még ebben az évben megnyílik Pécsett, az Elefántos-tömbben. Elsősorban kortárs magyar írók munkáit áruljuk majd itt, később sor kerülhet kisebb kiállításokra, író-olvasó találkozókra is. Októberben, a volt Kossuth könyvesbolt helyén, a Rákóczi úton megnyílik új üzletünk. Az általános profilúboltban teljes készletünk lesz a Pécsett kiadott Pannónia könyvekből, és innen rendelhetik meg ezeket az ország bármely részébe. Gyors után rendelésre törekszünk, és szeretnénk videokazettákat, mikrofilmeket is árulni — fejezte be Drucker Tibor. Három újdonság várja a Művelt Nép boltjaiba betérőket még ebben az évben. A népszerű Planétás kártyasorozat újabb fejezete a szépségápolással kapcsolatos. Idősebbek, fiatalabbak egyaránt előjegyezhetik az egyes paklikat a boltokban. Újdonság a koronglexikon is. Matematika, földrajz, kémia és fizika témakörökben szerezhetnekhasznos információkat, egy „lapon" két elforgatható sík segítségével tűnnek fel az egymáshoz tartozó információk. Megjelenik a Lehet egy kérdéssel több? című társasjáték is, és megjelenik a Lingva sorozat első két része, elektromos érintkezőkkel, tesztlapok alapján ellenőrizheti tudását mindenki, aki angolból és németből akar alap- vagy középfokú nyelvvizsgát szerezni. Az új kezdeményezések mindenképp örvendetesek, nekem mégis az az eset jár az eszemben, amely akkor történt, amikor Druckter Tiborral találkoztam. Ugyanakkor vendége volt az egyik országos kereskedelmi vállalat igazgatója is. „Tibor — fordult az igazgatóhoz —, tudod, a lányom középiskolás. Sehol sem kapni Victor Hugótól a Nyomorultakat, nem szereznél egyet nekem?” Drucker nem lepődött meg a kérésen, telefonálgatni kezdett. De hiába. A Nyomorultak nem kapható sehol, még az igazgatónak sem. A változások hosszú időt vesznek igénybe, a türelem fogy. Bozsik László Bertalan István: Portyák az éjszakában (Regényrészletek) III. Nyugtalan pihenő November tizenhetedikén már ötödik napja járőrözgettünk a kerületben. Este tízkor tértünk vissza a körletbe, ahol cigarettafüst, pirított kenyér, sült szalonna illata terjengett, elvegyülve a nedves csizmák és a hevenyészve bevetett ágyak átható szagával. Járőrtársam, Deres Sándor főhadnagy egy rozoga karosszékbe telepedett. Miközben a tisztító vesszőt fegyvere csövében húzogatta, ütemesen felfelnyögött alatta az öreg szék. Kótai Péter százados, akivel november tizedikén együtt jelentkeztem karhatalmistának, ugyancsak géppisztolyát tisztogatta. Mindig gondosan ügyelt arra, hogy a fegyver csövét a padló vagy a mennyezet felé irányítsa. Karvas Ernő főhadnagy, a kis szemüveges tüzér, törékeny termete akár néhány összedrótozott csont. Arca sápadt, gyerekes, vékony bőrén átütöttek a kék erek. Minden lehetséges alkalmat megragadott az olvasásra: egyetlen percig sem lehetett könyv nélkül látni, még járőrözéskor is köpenye zsebében őrizte az olvasnivalót. Most is nyitott könyv feküdt előtte az ágyon, olvasás közben megosztott figyelemmel tisztogatta fegyverét. A különben hallgatag Kótai ezt nem hagyhatta megjegyzés nélkül: „A hideg futkározik az ember hátán! A géppisztolyát babrálgatja, és közben olvas! Egyszer még bajt csinál!" Ilyenkor Karvas tekintete néhány percig fegyverére összpontosult, majd újra megfeledkezett magáról. Utolsóként Ihász Péter had-nagy került a rajunkba. Középtermetű fiatalember volt. Sovány, kissé görbe alakján lötyögött az egyenruha. Alacsony, széles homloka alatt arca anynyira keskenyedett, hogy feje jókora körtére emlékeztetett. Vékony nyaka, akár a körte szára. Dús, homlokába hulló sötét haját a tarkónál kiborotváltatta, elálló füle mellett hosszú oldalszakállt viselt. Apró, fényes, fekete szembogara szüntelenül ugrált. Puszta megjelenése nyughatatlan, heveskedő természetre vallott. — Ikász Peti, valériatelepi vagány! — mutatkozott be érkezésekor. Hozzátette: — Nem félek a majrés buliktól. A hadnagy ezúttal ágyán ült, halkan fütyörészve serényen törölgette a fegyverből kiemelt súlyzárat. Rajparancsnokunk, Keszpéri József őrnagy lépett a szobába. Már az első napon észrevettem, hogy a koros tiszt külsőleg Don Quijotére emlékeztet. Éppoly hosszúra nyúlt, sovány, vékony arcú, lázas tekintetű. Csupán a kecskeszakáll hiányzik, hogy külsőleg teljesen hasonlatos legyen a regényalakhoz. Természete viszont korántsem egyezett a hiszékeny és naiv búsképű lovagéval. Erős akaratú, reális gondolkodású ember volt. Megszerettük. Nyugodt, kiegyensúlyozott jelleme, határozott fellépése biztonságérzetet adott. Márpedig a katona számára ez — különösen rázós helyzetben — mindennél fontosabb. Alváshoz készülődtünk. Éjfél közeledett, s hajnali háromkor ébresztő, négy óra készültségi szolgálat, majd újabb négy óra járőrözés. Átázott csizmáinkat a kályha köré állítgattuk, a lábbelik szárára teregettük nedves kapcáinkat. Én is lehúztam latyakos csizmámat. Elmerengve néztem az ormótlan lábbelit. „Igen, talán ebben patkolok el — ágaskodott bennem az aggodalom. — A csizmát biztosan lehúzzák rólam, s valaki más koptatja tovább vele az aszfaltot. Tavasszal pedig, amikor már rend lesz, ebben megy majd találkára, s valahol a budai hegyekben rúgja le a lábáról, elkeveredve egy lány mellett. Nem is gondol arra, hogy valaki meghalt benne ...” Tovább gondolkodtam. Ki tudja, mi lesz? Egyelőre semmi vigasztaló. A közlekedés kiszámíthatatlan. A villamosok és az autóbuszok személyzetét az utcán összecsődülő rendzavarok ijesztgetik, fenyegetik. Az üzemekben sztrájk . . . Ha néhol nagy nehezen meg is indul a munka, abban sincs köszönet. A munkások fejét és kezét elbizonytalanítja a cseppfolyós, kilátástalanak tetsző helyzet. A kerület szívében, az áruház környékén naponta összecsődülő gyülekezet törzsközönsége egyre kihívóbban viselkedik, nyugtalanítja a lakosságot. Mi pedig diskurálgatunk velük, agitálgatjuk őket. Határozottabban, keményebben kellene fellépnünk. Persze, a parancs, az parancs. Nem tehetünk mást: jámboran rójuk az utcákat, tétlenül nézzük, hogy lassan újra eluralkodik a káosz, s hogy a negyediké után visszahúzódott bajkeverők ismét színre lépnek.. „Vérszemet kapnak ... Ha nem csépeljük el őket, biztosan vérszemet kapnak... le kell hűtenünk az indulatokat... De hogyan? Mivel?... Puskatussal?" — Ebben már nem vottam teljesen bizonyos. Harsány nevetés zökkentett ki gondolataimból. Karvas főhadnagy hatalmasat húzott az egy szál lábravalóban tötyörgő Deres hordónyi fenekére. — Ahol feszül, jogos! — kiáltotta, de terebélyes társa nem méltányolta az indokot. A véletlen ágyakon átugrálva, a menekülő Karvas után igyekezett. Persze, nem érte el, a tréfacsináló egy iramodással a túlsó sarokba szökkent, újabb csipős megjegyzéssel ugratta a lihegő Derest: — Nem értem, ilyen hordár,,*» pocakkal hogyan lehet szerelmeskedni! — Cincogsz, csontegér? Azt hiszed, izgatnak a hülyéskedéseid? De jól vigyázz, a pacs't visszakapod! Csak egy kicsikét nagyobbat! — emelte fel fenyegetően péklapátnyi tenyérét, majd morogván ágyába bújt. (Következik: Riadó!)