Új Dunántúli Napló, 2000. május (11. évfolyam, 119-148. szám)

2000-05-20 / 137. szám

SB­H 2000. Május 20., szombat H­ÁTTÉR - RIPORT Fenyegetik a rablógyilkos élettársát „A gyerekeket szerette, de én láttam, hogy nincsenek rendben az idegei” A tragikus orfűi postakocsirablás első számú gyanúsítottja az utolsó pillanat­ban eltűnt a rendőrség elől, de ezúttal nem a külföldi menekülőutat, hanem a halált választotta. A férfi élettársa titkolta, hogy tud a rablógyilkosságról, de vé­gül kész volt együttműködni a rendőrséggel. Most a bosszútól tart. Az oly sok nehézséggel induló nyomozás pedig - úgy tűnik - sikerrel zárul. Az eláztatott papírzsebkendőkkel teletömött hamutartó mellett egy fénykép hever az asz­talon, rajta Gyula, és a három gyerek. Ke­resztelő van. A gyerekek szép ruhában, a magas, csontos arcú férfi - a pót- és kereszt­apa - elegáns öltönyben áll a pap előtt. Ve­lem szemben Zsuzsa, a hat éve elvált, fiatal édesanya ül. A gyerekek az iskolában. Gyu­la, akit szörnyű rablógyikossággal gyanúsít a rendőrség, már halott. - Két és fél éve jött haza a francia idegen­légióból, és szinte az első pillanattól fogva együtt jártunk. Már régóta ismertük egy­mást. Voltak ugyan időszakok, amikor ő ha­­zaköltözött, de végül mindig visszajött. Saj­nos, a család sok problémát okozott mind­kettőnknél. Az ő zűrös múltját az én szüle­im, a gyermekeimet az ő családja nem tudta elfogadni. Gyulát nyolc évvel ezelőtt szándékos gyúj­togatással gyanúsította a rendőrség, ezért a férfi elhagyta az országot, és beállt idegenlé­giósnak. Öt év szolgálat után tért vissza. - Úgy éreztem, hogy a gyerekek az első pillanattól kezdve elfogadták őt. Szerették egymást, sokat tanultak együtt. Jól megvol­tunk, és hosszú távra terveztünk. Olyannyi­ra, hogy azon gondolkodtunk, eladjuk ezt a házat, és máshol telepedünk le, messze a szülőktől. Bár a magyarhertelendi telek elhanyagolt­ságát többen szóvá tették, a kis faluban, ahol mindenki mindenről tud, egyáltalán nem volt rossz híre a családnak. Igaz, a tele­pülés nyilvántartásában a férfi sem mint ál­dandó, sem mint ideiglenes lakos nem szere­pelt, a polgármester szerint a rendkívül vis­­­­szahúzódó, és látszólag rendezett életvitel nem indokolta, hogy a hivatal vagy a gyer­mekjóléti szolgálat bármilyen módon be­avatkozzon az életükbe. Az emberek kíván­csiságából azért született néhány pletyka, kósza hír Zsuzsa és Gyula viszonyáról, a múltjukról, a jövedelmi­ viszonyaikról. - A régi dolgaival többé-kevésbé tisztá­ban voltam, de úgy tudom, hogy a nyomo­zások során nem állapították meg a bűnös­ségét. Nem foglalkoztatott a múlt, már csak azért sem, mert úgy gondoltam, hogy ő már lezárta magában ezt az egészet. Maga is be­szélt arról, hogy elege van, ezután nyugal­mat és békét, normális életet akar. A férfi többnyire alkalmi munkákból szer­zett jövedelmet, autókat vett és adott el, de többször belebukott, mert hamis papírok, manipulált motorok mentek át a keze között. Később megpróbált őrző-védőként elhelyez­kedni, de a légiós papírjai nem voltak elegen­dők az állás betöltéséhez, más végzettséggel pedig egyáltalán nem rendelkezett.­­ Amíg külföldön volt, megváltozott az ország, és ő nehezen rázódott vissza ebbe az életbe, ha egyáltalán visszarázódott. Ko­molyan sohasem mesélt a légióról, én is csak elképzelni tudtam, hogy milyen ször­nyű dolgokon mehetett keresztül. Volt né­hány fényképe, azokhoz fűzött hozzá egy­­egy mondatot. Mégis, inkább csak a gyere­keknek mesélt arról, hogy mennyi időt töl­tött a dzsungelben, milyen állatokat látott. Nem volt benne katonás szigorúság, viszont én láttam, hogy az idegeit mennyire megvi­selte a szolgálat. Amiről az asszony nem szívesen beszél: Gyula ki-kiborult néha, és előfordult, hogy a keze is eljárt. Nem volt mindennapos a fenye­getettség, de előfordultak csúnya esetek is. 2000. április 17-én egy álarcos ismeretlen egy azonosítatlan típusú géppisztolyból szem­ből több lövést adott le a Pécsről Orfű felé ha­ladó postakocsira, az Abaligeti út orfűi elága­zása előtt. A sofőr, akit két lövés ért, a helyszí­nen életét vesztette, a szállítmány kísérője könnyebb sérüléseket szenvedett. A rabló ez­után a járművel az abaligeti szeméttelepre hajtott, és az ajtókat felfeszítve, négymillió­­hatszázharmincötezer forin­tot felmarkolva és kétmillió­hatszázezret hátrahagyva el­tűnt. Mivel a forró nyomon ül­dözés, a nyomkövető kutya bevetése, az útzárlat, a heli­kopteres keresés nem hozott eredményt, a furcsa, ellent­mondásos kriminalisztikai körülmények miatt a rendőr­ség hosszú, aprólékos nyo­mozásra készült fel. A kü­lönböző verziók során fel­merült gyanúsítottak listája már félszáz nevet tartalma­zott, köztük szerepelt D. Gyula is. A bizonyítékok azonban nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a férfi el­len kényszerintézkedést fo­ganatosítsanak. - Nem akartam, hogy belekeverjen ebbe az egészbe, féltettem a gyermekeimet. Ő ala­posan megfenyegetett, hogy mindenről hall­gassak, amit róla tudok, így is tettem. Az eset után Gyula sokszor ideges volt. Nem evett, és sokat ivott. De azért eljárt dolgozni, és a ház körül is rendbetettünk ezt-azt. Nem be­széltünk a történtekről. A rendőrség először május nyolcadikán jelent meg nálunk azzal, hogy bejelentés érkezett: nagy lábon élünk. Mindenfélét kérdeztek, de hát nem volt a la­kásban egyetlenegy új értéktárgy, ruha sem. Szerdán aztán újból itt voltak a rendőrök, és hozták a másnapra szóló idézést. Csütörtökön reggel a férfi felkelt, és elin­dult Pécsre a főkapitányságra. Mielőtt a la­kást elhagyta volna, az aranyláncát a nő nyakába akasztotta, és megígérte, hogy ha véget ér a meghallgatás, hazatelefonál. Az­tán elment. Zsuzsa akkor látta őt utoljára. - Fél tizenkettőig vártam Gyula telefonját, hogy elmondja, mi történt, de nem hívott. Fél egykor felhívtam a rendőrséget, ahol azt mondták, hogy nem is jelentkezett. Körbe­­telefonáltam mindenkit, akit csak lehetett, aztán elmentem az anyósomékhoz is. A rendőrség már ott volt. Bár az első számú gyanúsított egyszer már megszökött a hatóság elől, a rendőrség még­is bízott abban, hogy a férfi az idézésre egy­szerűen besétál a kapitányságra. Mint utólag elmondták, a büntetőeljárás szabályai szerint nem volt lehetőségük arra, hogy erőteljeseb­ben lépjenek fel. Néhány óvintézkedés még­is történt, a tájékoztatás szerint D. Gy. a hatá­ron nem tudott volna átlépni. Az eltűnés után természetesen keresték a férfit, és a múltjára való tekintettel a légiós szálakat is leellenőriz­ték amellett, hogy bíztak benne, előbb-utóbb talán önként is jelentkezni fog. 2000. május 16-án egy orvostanhallgatók­ból álló kirándulócsoport halott férfira buk­kant egy fran­cia rendszámú autóban, a Me­csek egyik erdészeti útján. Mint utóbb kide­rült, a kocsiban D. Gyula feküdt, aki az orvosszakértői vélemény megállapítása sze­rint maga vetett véget életének. A holttest mellett egy búcsúlevelet is találtak. Bár az eljárás még tart, a rendőrség gya­korlatilag megoldottnak tekinti a kezdetben oly kevés sikerrel kecsegtető nyomozást. A halott férfi elleni bizonyítékok sorában az elsők között szerepel, hogy a magyarherte­lendi telek pajtájában megtalálták az elra­bolt pénz nagy részét, igaz, a postai szállító­zsákok és a kötegeket átfogó papírgyűrűk nélkül. Nem került elő egyelőre az a gép­pisztoly, amivel a postakocsira lőttek, és nincs meg a támadó által elvitt szolgálati maroklőfegyver sem, valamint hiányzik több mint egymillió forint is. A legmeggyőzőbb bizonyíték azonban mégis Zsuzsa utólagos vallomása lehet. Bár őt, mint élettársat, azaz közvetlen hozzátarto­zót nem kötelezhették arra, hogy terhelő val­lomást tegyen a gyanúsítottra - és ha így dönt, akkor emiatt nem is vonhatták volna felelős­ségre­­, a rendőrség tájékoztatása szerint Gyula öngyilkosságának hírére ő mégis vállal­ta, hogy elmondja mindazt, amiről megdöb­benve tudomást szerzett, és amit eddig min­denki elől titkolt. Elbeszélése a nyomozók szerint hiteles, és igazolja a rendőrség feltevé­sét: az orfűi rablógyilkosság tettese, a Mecsek­ben öngyilkosságot elkövető D. Gyula volt. A nő szerint az élettársa nem akart kegyetlenül leszámolni a postásokkal, hiszen akkor meg­tehette volna ezt a kocsikísérővel is. Az utóbbi napokban Zsuzsa több életve­szélyes telefonhívást is kapott, őt is, gyerme­keit is megfenyegették. Az anya a család és az egykori légiós társak bosszújától egy­aránt tart, mert van, akik azt hiszik, hogy szerepe volt élettársa lebuktatásában. A nő egy ismerős őrző-védő cég védelmét kérte. _______ SCHNEIDER GÁBOR A gyilkosság helyszíne fotó: laufer László Riport Portré hetedik oldal A Whiskys-sztori (5.): „Tud­játok ki vagyok, nincs sem­mi vesztenivalóm! ” Már ja­vában folyik a bíróságon Ambrus Attila pere. A Whis­kysről szóló riportkönyvből hétfőn azt a részt közöljük, amelyben Ambrus a szöké­se utáni első rablásának kö­rülményeit meséli el. Köles Ferenc, aki eddig hagyta magát sodródni. A pécsi egyetemistát augusz­tustól egyéves szerződés kö­ti a Nemzetihez. Színész lesz és közben tanul az egyetem művelődési mene­dzser szakán. H­ÉTFŐN /''t'N Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal­a CSERI LÁSZLÓ Petőfi a Külügykert Ha valaki tegnap megpróbált a világhálón a www.mfa. gov.hu szerverre kapcsolódni, meglepetten tapasztalta, hogy az nem elérhető. A szerver a Külügyminisztériumé, ame­lyen a futó weboldal címolda­lát csütörtök este egy Diablo néven bemutatkozó ismeretlen hacker megváltoztatta, s az új változat egy órán keresztül volt látható. Egy rendkívül kezdetleges verset olvashattak ezen a Kül­ügyminisztérium információi­ra kíváncsi érdeklődők „A pol­­gárapostol” címmel, amely a miniszterelnökről szólt. Az aláírás: „Petőfi Sándor, szoclib féreg. ” Ez utóbbi politikai szí­nezetű információ a költőről eddig fel nem tárt tartalmakra világít rá, amely gazdagítja a közelmúlt felfedezését, hogy tudniillik a honi költészet egyik legnagyobbika Barguzinban nyugszik, és vol­taképpen nőnemű. Mindezen adatok abban a legendáktól gazdag sorban he­lyezkednek el, amely többek között a „Petőfi Sándor gatyá­ban táncol" kezdetű, szájha­gyomány útján terjedő népköl­tészeti gyöngyszemet is magá­ban foglalja. A barguzini vonal egyébként, tekintettel arra, hogy említett helység nem Ma­gyarországon fekszik, minden­képpen sok szállal kapcsolódik a Külügyminisztériumhoz, míg azonban a „szoclib féreg" kife­jezés talán a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium, míg a „féreg” leginkább a Kör­nyezetvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartozik. Ha mind­ezt a hacker úr is felismeri, el­képzelhető, hogy említett mi­nisztériumok honlapját is meg­keresi lírájának elpotyogtatása érdekében. Azt mondják hozzáértők, ha ilyen tevékenységével nagy kárt okoz a hacker, akkor akár öt év börtönbüntetésre is ítélhetik. Ebben az esetben erre az öt esz­tendőre mindenképpen szüksé­ge is volna, hiszen a magány és a szenvedés sok költészetet... emelt már ki a szürkeségből hi­hetetlen magasságokba. A köl­tészet közel állhat hozzá, ugyanis szerdán is megváltoz­tatott másutt egy oldalt, melyre húsvéti versikét pakolt fel. Pedig már itt van a nyár, szörnyű a hőség, a hackerek alig várják, hogy hűvösre te­gyék őket. KOZMA FERENC Villányi esélyek Rövidesen újabb várossal gaz­dagodik Baranya. Nem szeret­ném elkiabálni a dolgot, min­denesetre az a hír járja a bel­ügyi berkekben, hogy igen jó esélyei vannak az idén Villány­nak arra, hogy az államalapí­tás millenniumának évét a községbeliek városi polgárok­ként zárják. A napokban ugyanis a tele­pülés pályázata bekerült a köz­­társasági elnöki rezidenciába - ez a dolgok rendje -, s minden bizonnyal már csak arra vá­runk, hogy a köztársasági el­nök rábólintson a kérésre. (Né­mi bizonytalansági tényező­ként merülhet fel, hogy egyelő­re nem tisztázott, vajon Göncz Árpád avagy Mádl Ferenc teszi várossá Villányt, hiszen a dön­tés meghozatalának időpontja egybeesik az elnöki helycsere időpontjával.) Az idén 36 település pályá­zott a városi rangra, s a hírek szerint esetleg legfeljebb hat­nak, nyolcnak van esélye arra, hogy meg is kaphassa azt. Ugyanis szeretnék a belügyben ismét szigorítani azt a feltétel­­rendszert - pályázati előíráso­kat -, amelyek a történelem vi­harában, 1989-ben átmenetileg megenyhültek. Talán kevesen tudják, de ak­kor, a politikai átmenet „inter­­regnumában” hirtelen minden pályázó megkapta a városi cí­met (a jó szimatú tanácselnö­kök ráharaptak a lehetőségre), és ekként 41 település lett hirte­lenjében várossá. Aztán már a további mérce az 1989-es lett, s évente úgy szaporodtak a ma­gyar városok, mint a kinigli­­nyulak, s olybá tűnt akkor, hogy ha így halad tovább a te­lepülésfejlődés, harminc éven belül minden hazai település várossá lészen. Ám 1996-tól is­mét visszafogták a gyeplőt, s újból szigorítani kezdték a pá­lyázati feltételeket. Joggal megkérdezheti az ol­vasó, hogy miért vagyok olyan biztos a villányi befutóban? Nos, Villány is a különleges egyedi értékeket is felmutatni tudó települések között van Magyarországon (akárcsak az idei pályázók között lévő Vi­­segrád vagy Pannonhalma), s szépen csengő neve miatt is megérdemli már, hogy Szent István évében odafigyelje­nek rá. Azt mondja egy barátom: - Mióta fut a rovatod, rettegve nyitom ki a Naplót, mi jutott megint eszedbe? - Ne félj, a legérdekesebb dolgo­kat úgysem lehet megírni - nyugta­tom és a kezdődő­ protokoll üdvöz­lések alatt egy régi dal jut eszembe: „A Mecseknek teraszán / Két so­vány huligán / Hideg szimplát szo­pogat, s forog a nők után. / Velük szemben ül a Szász, / Szófosó a ta­­mán, / Kampis és az Arató / babér­ral a valagán. /Dániában fúj a szél, / Orbán felett süt a nap. / Jani me­leg szarba lép, / és mégis Jani ma­rad. /Hajaj, bizony!” Aki a fenti szöveget írta és éne­kelte, később a Nádorban addig számolt éjjel-nappal, míg valami fantasztikus matematikai fölfede­zést tett. Egy svájci szaklapban publikálta. Néhányunknak magya­rul is elmondta. Egy kukkot sem ér­tettünk, ám nagyon büszkék vol­tunk a dologra, mert az eredmény mégis csak a Kávéházban született. A Mecsek táncos hely volt a hat­vanas évek elején. Szász Pista még könyvtáros volt és külsős újságíró, aki akkor is leadta a rendezvényről a tudósítást, ha az elmaradt, így az­tán kikopott Pécsről - fővárosi reporter lett. Kampis Péter akkor még festett, s már annyiadszor fel­vételizett az orvosi egyetemre, hogy nagyfröccsökért korrepetálta a kávéházban a szigorló orvosokat. Sose vették föl, mert apja, mielőtt a követ törte volna Recsken, a Szép­­művészeti Múzeum igazgatója volt. Később gyógypedagógusi diplomát szerzett, novellákat írt, egyetemi la­pot szerkesztett. Arató Karcsi ba­bérjairól azért esik szó, mert ő már ’58-tól megjelenhetett verseivel a Jelenkorban, a Naplóban. Ám a Mecsek csak alkalmi va­dászterület volt. A visszatérő ott­hon a Kávéház. Mi író-újságíró pa­lánták, művészjelöltek egész nap ott ültünk. Ha egy elment, kettő jött helyette. Jobb volt, mint az egye­tem. Mindenki mindent elmondott, amit tudott, hallott, olvasott, így ol­vashattam Kende Sándor jóvoltából Hamvas Béla Tibeti minisztériu­mát, Rajnai Laci táskájából Várko­­nyi Nándor még kéziratos munkáit. Ragaszkodásunkat a helyhez legjobban Békés Sanyi jellemezte: - Későn értem haza. Tizenegy el­múlt. Ideges lettem. Ha most elin­dulok Kertvárosból, mire odaérek már be is már a Kávéház, de ha nem megyek be, biztos lemaradok egy fontos valamiről... De egy másik Sándor története tán tanulságosabb. Barátunk föláll tíz óra tájban, s bejelenti, haza kell mennie. Megrökönyödésünkre el­magyarázza, a felesége nem alszik el, amíg haza nem ér. Nem tud olyan csendesen, lábujjhegyen be­­lopózni, hogy a drága ne pattanjon föl, csapja föl a villanyt, sír, szitkozódik... Rab Feri leintette: - Ácsi! Te egy nagy marha vagy. Egy férfi nem így viselkedik, nem lopózik be lábujjhegyen. Nem cso­da, hogy pórázon vezet az asszony! - Mit tegyek? - Először is hangosan mész ha­za. Belököd az ajtót, te kapcsolsz föl minden villanyt! A sáros bakan­csoddal bemész a szobába és ele­gánsan fölnyúlsz a szekrény tetejé­re, megnézed poros-e? Nincs az a szekrény, ami nem poros! Akkor is, ha két órája takarították. Aztán kis­sé cinikusan azt mondod: „Míg én megszakadok a munkától, Te még takarítani is lusta vagy!” Meglátod, te leszel az úr a házban. Izgatottan vártuk a másnapot. - Úgy csináltad, ahogy mond­tam? - kérdezte a mester. -Úgy. - És mi történt? - A feleségem kiugrott az ágyból és akkora pofont adott, hogy kiszé­dültem a konyhába. Azt kiabálta: Nem elég, hogy részegen jössz haza még..., pedig tudjátok, nem is ittam. A társaság döbbenettel hallga­tott, majd Rab Feri szólalt meg: - Tudod, az az igazság, hogy ne­kem sem jött be még egyszer sem. De azt hittem, neked sikerül. Szóval komoly iskola volt a kávé­ház. Bükkösdi László Egy öregember emlékirataiból A jótanács ) %\

Next