Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1921-01-02 / 1. szám

Harminckettedik évfolyam. 1. szám, Pápa, 1921 január 2. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. £­3 Megjelenik minden vasárnap. [=] A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. [=] Per crucem ad lucem. Voltak már évfordulóink, amelyeket telje­sen közönyösen fogadtunk, nem mondottak semmit, nem vártunk az újévtől semmi újat. Voltak olyanok is, melyek alig-alig rezegtették meg szívünknek egy-egy húrját. De voltak az utóbbi időkben olyanok, melyeket mint Messiást vártunk, melyekbe belevethettük minden nyo­morúságunktól és szenvedésünktől való szaba­dulásunk ragyogó képét. Ezt a mostanit egyik csoportba se tudom­­ sorozni. Néha hidegen hagy, néha megrezdül valami szívemben, néha a feltámadás ragyogása sugárzik felém, ha beletekintek, így vagyunk mindnyájan. Ha a­­ letűnt év fájdalmas civódására gondolunk, re­ménytelenül nézünk az új év felé; ha azokat a kereszteket nézzük, melyek immár testünkhöz nőttek, amelyeket ennek a nemzedéknek hor­doznia kell egész a sírig, akkor szinte borzadva állunk meg az évforduló előtt; ha magunk vagyunk, ha elzárkózunk a világtól, ha befelé nézünk, akkor valami meg-megrezdül szívünk­ben és sugarakat kezdünk látni a ködös leve­gőben , de ismét jön valami, ismét megpillantjuk a keresztet és üres víziónak minősítjük előbbi látásunkat. De ha teljesen — hogy úgy mond­juk — jobbik énünk jut szóhoz és nemzetünk jobbik­ énjét kezdjük kikaparni a sok­rétű durva burok alól, akkor diadalmasan köszöntjük az újévet, akkor összetört szivünk minden sugárzó reményét beleöntjük abba és úgy tekintünk rá, mint amelyben a húsvéti megnyílt sír van el­rejtve. De egyik érzés­e sem tud uralkodóvá válni szívünkben. Néha átfog minket a közöny, néha leteper a kétségbeesés, néha felemel a remény. S ez így megy napról-napra, óráról­­órára, sőt pillanatról-pillanatra. Ez a mi nyo­morúságunk. Ez az új esztendő misztériuma. Nem tudjuk megmondani, hogy mit hoz az újév, mert nincs elég hitünk. Egy pillanatra szóló hitünk is alig van, hogy volna akkor egy egész esztendőt átölelő. De valamiben mégsem kételkedhetünk. Az az egy bizonyos, hogy a keresztek velünk jőnek az új esztendőbe is. Az az egy bizonyos, hogy ezeket hordoznunk kell. Talán újak is jőnek. Hazánk, egyházunk, saját magunk életére olyan keresztek várnak még, melyeket most senki se lát, néhányan már sejtenek és félnek tőlük, a legtöbben pedig nem is gon­dolnak rájuk. De majd ezeket is hordoznunk kell. Ha nem bírjuk is, a mi keresztjeink lesznek. Ha egymás vérét szívjuk is ki elkeseredésünk­ben vagy gyűlöletünkben, akkor is megmarad­nak a keresztek. Ha szabadulni akarunk is tőlük úgy, hogy egymásra toljuk azokat, akkor is ott lesznek rajtunk és még jobban nyomnak minket. Ha összeroskadnak is néhányan alattuk, azért, mert egyik és másik eltolja­ a maga válláról más vállára, végeredményében annál több lesz a terhünk, mert a maradéknak annál többet és még újabbakat is kell hordania. Nincs menekvés. A keresztek jőnek. Nem az csinálta, aki többet hord belőlük, sem az nem távolíthatja el, aki semmit se akar belőlük hordani. Csak egyetlen férfias lehetőség áll előttünk: mindegyikünknek egész lélekkel részt kell venni a szenvedésben; mindegyikünknek minden erőnkből és egyformán kell hordoznia a kereszteket. Ha teljes lélekkel, egész odaadással, sőt együttakarással hordozzuk keresztjeinket, ha akarjuk, hogy ne a mi akaratunk legyen meg, hanem azé, akinek jótetszése kereszteket bo­csátott ránk, akkor minden helyzetben, minden váratlan és minden kétségbeejtőnek látszó jelen­ségben meg tudjuk látni a benne lappangó isteni kijelentést, meg­ tudjuk ragadni azt, ami szenvedésben nevelő erő, isteni inspiráció. Nincs demoralizálóbb valami, mint a termé­ketlen szenvedés. Ha nem látunk semmi istenit a bűn tombolásában, semmi örökkévalót az összeomlásban, semmi világosságot a sötétség­ben, semmi reményt a kétségeskedésben, akkor minden veszve van, akkor kétségbeesésünk magával ránt minket s velünk együtt tömegeket a reménytelen ma­ életnek, a tobzódásnak, a felforgatásnak, a lemondásnak, a tehetetlenség­nek érvényébe. Nem terméketlen szenvedés, tespedt szenvedés tette-e lehetővé nemzetünk összeomlását? Nem terméketlen szenvedés

Next