A pápai egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1944. augusztus 29.
Az ilyen csalást Isten nagyon csodálatosan bünteti: »Elveszetem a bölcseknek bölcseségét és az értelmeseknek értelmét elvetem«. De — és ezt rendületlenül valljuk — az ő csodálatos bölcseségének úgy tetszik, hogy ismét »az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket«. Ez szabja meg a vészter* hes időkben a feladatunkat. Az Ige hirdetése, Istennek a Krisztiban megjelent üdvözítő kegyelmének eljuttatása a fe lénk, remegő, csalódott és összetört lelkekhez, a sérelmes, gyászoló szívekhez, a mindenkihez személyválogatás nél* kül, rámutatva a szentírás bölcseségének, tanításának emberfeletti voltára. Talán sohasem állott előttünk annyi és olyan megdöbbentő figyelmeztetés, hogy igehirdetésünk ne puszta szó legyen. »Nem beszédben áll az Isten országa.« Életté kell tenni az igét. »Az Ige testté lett és lakozott miközöttünk.« Egyéni életünk minden megnyilvánulásában, a gyülekezeti élet szent közösségében Isten dicsősége ismeretének kell világolni. Ez az igazi bizonyságtétel, ennek van hitele. Bármit végzett egyházunk, mint földi intézmény felől az örök bölcseségű, kegyelmes Isten, — ha annak szette külső keretei több helyen törést szenvednének is: »él a Jézus, a mi fejünk«, aki »feje az anyaszentegyháznak« s ígyaz ő teste, az anyaszent* egyház is, — talán újra megreprrmálva — élni fog örökké. Ezt az anyaszentegyházat szívünk, lelkünk teljes odaszenteltésével szolgálni ma hatványozott kötelesség. Bizonyságtételt és szolgálatot kíván tőlünk a mi Megbízóiik a vértanúhalálra is kész Pál apostol által megjelölt határig: »az én életem is nekem nem drága«. II. Múlt évi jelentésemben rámutattam azokra a különös feladatokra, melyek a háborúval kapcsolatban várakoznak az egyházra s annak munkásaira. Legyen szabad újra felkérnem mindazokat, akiket egyházunkban a mi Istenünk szolgálatra elhívott, hogy ezeknek a feladatoknak hűséges végezésében meg ne feszüljenek, a lankadó, fáradó erő megújításáért ,szüntelenül buzgón imádkozván.