Dunaújvárosi Hírlap, 1969. november (14. évfolyam, 87-95. szám)
1969-11-21 / 93. szám
Jobb félni. Végül is ellenállása határozza meg az embert — villant agyában gondolat B. B.-nek, az ifjú fényképésznek, amikor a sárga idéző első három sorát elolvasta: „Felhívjuk önt és tíz éven felüli családtagjait, valamint albérlőjét, hogy a kötelező tüdőszűrésen jelenjen meg. Igazolatlan mulasztás esetén, háromezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható.” Olvasta a szöveget és érezte, hogy ébred, hogy kap erőre, hogy ágaskodik bensőjében valami hősi vágy — megbirkózni a kórral. De egyedül, teljesen egyedül. Ne védje meg ettől is jó előre a közösség. A papa, a mama, a feleség, aki, ha szél fúj, rögtön sálat erőszakol a nyakába. Egy ideig küldözgették ugyan lakására a papírokat, de nem adta be a derekát. Egyszerre dacolt a kochbacilussal és a pénzbírsággal. Valósággal hősnek érezte magát. És természetesen makkegészségesnek. Magatartását — most — az emlékezetes szembeszegülés után másfél évvel — egy tbc-gondozóban kénytelen újraértékelni. Az utóbbi hetekben gyakran megfázott. Rossz közérzet, étvágytalanság, izzadás, nátha, rekedtség és 39 C-fokig emelkedő lázak miatt kellett felkeresnie orvosát, aki először „hansági betegségről”, majd gégehurutról beszélt. Rekedtsége fokozódott, ezért gégészeti rendelésre ment, ahol a rutin átvilágítás derített fényt betegségére: mindkét tüdőre kiterjedő, masszív disseminátió, mindkét felső lebenyben üregesedéssel. Orvosi vélemény: a figyelmet a nátha és a rekedtség terelhette gégehurut irányába. A kellő időben a végzett rtg-vizsgálat megelőzhette volna a tüdőtuberkulózis ilyen mérvű kifejlődését. Intenzíven foglalkoztat a kérdés, vajon előfordul-e a fenti eset, ha B. tudja, hogy mi is az a gümőkor? Semmiesetre sem foglaltam állást határozottan, bár kissé feszélyezett a felismerés, magam sem állok különbül. Nálam műveltebb ismerőseim szintén csak dadogtak. Egy tuberkulózisról szóló kézikönyvben sem találtam konkrét definíciót Végül dr. Késmárky Róbert, a járási tbc-gondozó főorvosa segített rajtam: — A gümőkor toacilus bejut a vérbe, megtámadja a csontízületeket, a nyirokcsomókat, a vesét, az ivarszerveket, de leghamarabb a tüdőt. A megtámadott tüdőben gyulladásos jelenségek zajlanak le, néha hirtelen, néha hetekig, hónapokig, évekig elhúzódva, új és új területekre kiterjedve. Közben a szervezet védekezik és szerencsés esetben a betegség egy bizonyos stádiumában megáll. „Sánta tüdővel” ugyan még el lehet élni, ötven—nyolcvan—száz évig is, — a roncsolás súlyosságától és a szív állapotától függően, — de nem lehet versenyt futni, később nehéz fizikai munkát végezni, még később bármilyen aktív tevékenységet folytatni. Köztudott, hogy a tbc ma már megelőzhető, gyógyítható betegség. Hazánkban a küzdelem pontosan 70 éve kezdődött, amikor a magyar sajtó közölte Jókai Mór drámai felhívását a tbc elleni küzdelem támogatására. Gyűjtésekkel és egyéb úton, lassan, évtizedek alatt sikerült is valamit elérni. A második világháború során azonban a kiépült hálózat is teljesen szétzilálódott, tönkrement. Mindössze 500—1OOO ágy, és 34 gondozó állt a betegek rendelkezésére. Jóformán mindent újra kellett kezdeni. Teljesen ki kellett építeni a gondozói hálózatot. Számuk jelenleg eléri a 200-at, azaz minden járásnak és városnak van tbc gondozóintézete. Óriási előrelépés történt a betegség korai felkutatása területén is. A felszabadulás előtt két ernyőfényképező állomása volt az országnak. Ma minden járásban, minden városban működik egy karnyújtásnyira a cél: a lakosság évenkénti teljes átszűrése. A városi szűrőállomáson vagy húszan várakoznak, szatyrokat, fehér papírlapokat, vagy sárga könyvecskéket szorongatva a kezükben. Egy bélyegzőre lenne szükségük: fért, tbc-ben nem szenved. Kell a munkábaálláshoz, a jogosítvány megszerzéséhez, küldte őket a körzeti orvos, vagy idézést kaptak. Az ablak előtt öreg nénike. Nagyot hall, az asszisztensnő emelt hangon közli vele: — Magának nem ide kell jönni, nénike! Nem tudja, hol a tbc-gondozó? Zöld orkánkabátos lány: — önt augusztusban megszűrték Budapesten, az érvényes még, mutassa fel nyugodtan a munkahelyén. — A következő egy kövér fiatalember. — Tessék kérem bemenni a fülkébe, derékig levetkőzni. A szűk fülkében hárman vetkőznek. Bent a szobában sötétség, némi aklimatizálódás után már csak félhomály. Titokzatos és baljóslatú félhomály. — Miért baljóslatú? — kérdi az asszisztensnő. — Az ernyőfényképezés teljesen fájdalommentes, viszont a legkisebb elváltozást is kimutatja. A beteget nem átvilágítjuk, hanem egy automatikusan forgó filmmel dokumentumot készítünk róla. A doktornő a felvételt órákig tanulmányozhatja, a mostanit összehasonlíthatja a régebbi felvétellel. Az asszisztense tovább dolgozik: beállítja a beteget, kézzel szabályozza a liftet, és mint egy automata rákezdi: — Tegye csípőre a kezét, szívja tele magát levegővel, maradjon így, jó, kész. — Tízszer, százszor, ezerszer. A város lakosságának szűrését négy asszisztens és egy orvosnő, dr Sáfrány Ilona végzi. Tőle kérdem: hogyan győzik? — Hogy tisztában legyen a feladat nagyságával, előrebocsátom. Hazánkban a század elején még tízezer lakosra negyven tébécés beteg jutott. Ezzel — a statisztikai adatokat közlő államok között — a szégyenteljes első helyen álltunk. Azóta óriási változások történntek, de még mindig magas a tébécében szenvedők száma. A nyilvántartott betegeken felül nagyon sok olyan lakos él, akit fokozott veszély fenyeget, mert korábban tébécés megbetegedésen ment keresztül. Mégis kijelenthetem: a gümőkór már nem morbus hungaricus. Jelenleg ott tartunk, hogy a szűrővizsgálatok során nagyobb súlyt fektetünk az egyéb megbetegedésekre, hiszen tébécés már alig-alig akad. Észrevesszük a kezdődő rákot, felfigyelünk a szív alaki eltéréseire, a gerincferdülésre. Ilyen esetekben azonnal szakrendelésre irányítjuk a beteget . A szívest kardiológiára, a gerincferdülésest gyógytornára, esetleg műtétet javaslunk. Persze, csak ha fiatal, hiszen idősebb korban ezen már nem igen lehet változtatni. — Sűrűn találkoznak elhanyagolt betegségekkel ? — Sajnos. A múltkor találkoztam egy esettel, mintha kétoldali tüdőgyulladás lett volna. Behívtuk, nem volt tüdőgyulladása, viszont a mellében olyan hatalmas, kemény daganati csomókat találtam, hogy magam is megijedtem: súlyos mellrákot szűrtem ki. — Az idézésre bejönnek legalább? — Hetven százalékban. Egy részét nem találja meg az idézésünk, mert időközben elköltöztek. Megfigyeltük, s egy hónap alatt mintegy negyven család költözik Dunaújvárosba. A másik része nem jön el, mert egészségesnek érzi magát, az idejét, meg drágának. Mások éppen műszakiba mennek, vagy nyaralnak a jelzett időpontban. A rangosabbak természetesen kiküldetésben jártak. — Bírságolnak? — A legritkább esetben. Küldünk újabb idézést, aztán még újabbat. Szólunk az üzemben a főnökének, a körzeti orvosának. Nagyritkán kis levélben a rendőrség segítségét kérjük. Tudja, nagyon sok múlik azon, hogyan foglalkozunk velük. Itt nem arról van szó, hogy vám egy nátha [ ja, megnézem a torkát, kiírom gyógyszert és soha nem látom többé. Legtöbb esetben ismerem az egész családot, tudom, hány éves a gyerek és hogy tanul, elmondják, ha zűr van az anyóssal, vagy a szomszéddal. Izgalmas, változatos munka ez, tapintatot és szeretetet igényel. És sok örömet ad, hiszen a gyógyult betegek nagyon-nagyon hálásak... Milyen szép is. Javíthatatlan maximalista, hozzáteszem: Az milyen szép lenne, ha az egészségesek is hálásak lennének. De nem is csak fegyelmezettek, kulturáltak. Mert az, hogy a gümőkor már nem morbus hungaricus, milliárdjainkba került: szanatóriumok, tbc-gondozók ernyőszűrő állomások hálózata óv bennünket és lelkes orvosok ügyszeretete. Ez azonban nem minden. Legfeljebb örvendetesen fejlett egészségügyi civilizációs tény. Egészségügyi kultúránkat viszont hívebben az fejezi ki, hogy hány állampolgárt kell pénzbírsággal fenyegetni, bírósági úton kényszeríteni, hogy ezt a saját egészségét óvó apparátust igénybe vegye. Káposztás János 1969. november 21., péntek Lakásépítők az éjszakában Az esti szürkületben már a tanácsháza sarkáról szemet szúr a toronyház kivilágított építkezése. Messziről olyan, mint egy kivilágított színpad, ahol „nonstop” műsor folyik. Két tizenkétórás műszakban, éjjel-nappal, vasárnap, sőt még november 7-én is dolgoztak és dolgoznak a munkáskezek. Csend van. Csak a daruk halk zúgása hallatszik, majd motorberregés veri fel a csendet: panelszállítók indulnak újabb darabokért a házgyárba. A készülő lépcsőház furcsán, szinte csontvázszerűen hat. A beemeléshez szükséges lyukakon a földszintről egészen a már elkészült emeletig negyedik fellátni. — Állj már feljebb azzal a panellal . .. — Lásson ... Lejjebb... — Hozzatok egy harmincnégy - harminchatos kulcsot — villáshangzanak a tömör tasítások a hegesztőkészülékek kékes fényében. — Mennyi ideig tart egy szint ősszerelése? — Jó néhány műszak. Sok függ a panelszállítástól. A felével már kész vagyunk. Még két és fél házat kell felépítenünk. Megjöttek a daruk a Balaton-partról, sokkal gyorsabban megy a munka — mondja Árvai János. — Ezzel az épülettel mikorra készülnek el? — Ha minden jól megy, e hó végére, csak ne akadozzon a panelszállítás. Presztízskérdést csinálunk ebből az építésből. Hatvannégyben az első panelházakat is mi kezdtük el összeszerelni. Itt dolgozik a brigádban a „panelkirály”, Jónás János, Koós Gábor, Mesis György, akiknek már a kisujjukban van a „panelszakma” — mondja az indulófélben levő Brúzsa György. Reggel a munkába indulók egy újabb emelet elkészültének örülhetnek. Éjszaka is előadás volt a munka színpadán. Városunk valamennyi dolgozójának egyetlen álmát, az otthont „adták” elő. o kiállnák a Móricz Zsigmond körtérre, és féltéglával verném a mellemet, hogy én már tíz éve építem a kelenföldi lakótelepet, bizonyára sokan megbámulnának, és eszükbe sem jutna, hogy „hős" vagyok, inkább azt hinnék, alaposan bepityókáztam. Pedig azok a házak is pontosan olyanok, mint ezek itt Dunaújvárosban. Abban is emberek laknak, azok is régen várt lakások, azokból is a családi otthon melege árad. Akkor miért nevezi „hősöknek” maga azokat, akik tizenöt vagy húsz éve egyfolytában itt dolgoznak? Vagy talán én is „hős vagyok”? Ugyan kérem, fizetésért dolgozom én is, de azok is azért dolgoztak, akik ma az építés veteránjainak mondják magukat. — Tudja maga, hogy milyen körülmények között éltek itt akkor az emberek? — Sejtem. De a végeredmény ugyanaz. Házak, üzletek, iskolák, aszfaltozott utak, központi fűtés, parkok, virágok, hát mit akar...? Áldozat nélkül nem megy. — De milyen áldozatot vállaltak ők? — Milyet? Dolgoztak. A tél egyformán hideg ott is, itt is. Gondolom, jól ellátták őket, hiszen kiemelt beruházás volt, zöld utat adtak az anyagnak, élelmiszernek, mindennek. — Más dolog ott építeni, ahol a kész mellé ragasztják az újat. Ahol évszázadok adják a biztos tudatot, példát arra, hogy meg lehet csinálni. Ahol villamosok járnak, sokezer ember megy napi dolga után, amelyek közül csak egyik az, hogy ön építkezésen rakja egymásra a téglát. Ahol az úton nem először indul el, és nem egyedül, mert előtte sokezren mentek már és mögötte is sokezren haladnak. Más ez, mint ott kezdeni valamit, ahol még semmi sincsen, és ahol azok sem hiszik, hogy lesz valami, akik ott élnek. És azok sem látják még, hogy mi lesz, akik „idegenként" érkeztek, hogy építsenek. — Úgy véli, annyira szegény fantáziával rendelkeznek az emberek, hogy nem tudják elképzelni, milyen lehet egy új város? — Ma már nem. Hiszen jócskán van példa előttük. Komló, Oroszlány, Kazincbarcika, Tiszaszederkény... mind új város. Tudják, hogy fel lehet építeni. De akkor ez volt az első, amihez fogtak... öt évvel a háború után. Nem mindenki tudta elképzelni, hiszen legtöbbjük nem élt soha városban, s ha járt városban, csak amolyan „átutazó” volt. — Fontos tudni azt, hogy mi lesz? Lényeg, hogy azok tudják, akikre az irányítás tartozik. — Azt hiszem, nagyon fontos. — Mert akkor tudatosabban törhetnek a cél felé?! — Inkább jobban elviselik a nehezebb körülményeket. Azt, hogy távol vannak a családtól, és ha látni akarják gyereküket, ölelni feleségüket, bumlizhatnak kéthetenként a döcögő vonatokon hazafelé. Azt, hogy a nádpallóból tákolt fészerekben alkalmi asztalok és padok mellett, kandúrokban lötyögő meghűlt és megtört ételeket esznek és lejtőkben érkező vizet isznak a megfordított kanna fedőkből. Azt, hogy esténként harmincan, negyvenen térnek nyugovóra egy barakkban, és emeletes ágyakra másznak fel. Meg azt, hogy lapátolják a földet, gumicsizmájuk szélén cuppog a sár, veri őket az eső, és ha kitekintenek, néhány épülő ház csupasz, meredező falait látják, és sok-sok levert karót, keresztbe szögelt szintező lécet, melyből ki tudja, mikor lesz ház meg gyár, meg iskola, meg út. . . — Gondolom, nem tartott örökké. Mert, ahogy most elnézem ezt a valóban vonzó várost, az utcán az embereket, nyoma sincsen annak, hogy itt valamikor — az ön szavaival élve — emberfeletti küzdelem folyt. — Pedig akik ma itt sétáltatják gyermekeiket, tűsarkúban tipegnek, választékosan öltöznek, és kínos gondossággal igazítják meg nyakkendőjüket, ha belépnek valahova, legtöbbjük „pufajkás” volt. Ormótlan gumicsizmában járt, maltert cipelt pallón az emeletekre, falat rakott, és a kifolyócsapnál mosdott reggelente. Hogy nem tartott örökké? így igaz! De sokáig tartott, mert a városban már neonok égtek, mikor a Radarban és a Délivárosban még álltak a vékonyfalú barakkok, melyeket télen alig lehetett kifűteni, és bár el voltak látva a legszükségesebbekkel, mégis csak ideiglenes szállások voltak, és itt bizony felnőtt egy generáció. Ha megfigyeli az embereket, különösen az idősebbeket, nyugodtak, otthonosak ebben a városban, és nagyon-nagyon szeretik. Csak itthon szidják a várost, ha szidják, másutt körömszakadtáig védik, ők végigjárták a városteremtés útját, nem a készbe jöttek, nem örökölték, hanem kicsikarták mindazt önmagukból és másokból, ami itt ma látható, található és szép. Az egykori ismeretlenek, akik ki tudja már rioartan jöttek, honnan vetette ide őket a sors, az élet, itt forrtak eggyé, dunaújvárosiakká . Ön hősnek nevezte őket. A hősöknek kijár az obeliszk. Mondjuk, emelhetnének egy ,,emlékoszlopot” az „ismeretlen építőmunkás” tiszteletére. — Aligha van szükség erre, hiszen a legszebb obeliszk, amit ők emeltek önmaguknak és az utódoknak — maga a város! 4 Sasvári György Találkozás