Dunaújvárosi Hírlap, 1975. augusztus (20. évfolyam, 61-69. szám)

1975-08-26 / 68. szám

19“75. aiagtsztus 26., kedD Fejlesztés zsenik nélkül Irinyi, Bolyai, Eötvös, Puskás Tivadar, Déry, Bláthy, Zipernovszky és Kandó Kálmán jelentős alkotásokkal gyarapították a világ tudományos-műszaki kultúráját. De hosszan sorolhatnánk legújabb korunk nagyszerű magyar alkotó személyiségeit. A kiemelkedő szakmai tehetségeket tekintve Magyarország szinte világhatalomnak számít. Korunkban azonban a magyar csúcsok egyre inkább olyan orientációs pontok, amelyek jelzik a mélységeket, a kiaknázatlan tömeges lehetőségeket, az átlagos szint viszonylagos elmaradottságát. A kutatás és a fejlesztés ugyanis a tudományos és műszaki forradalom időszakában kollektív teljesítménnyé vált. Némi egyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy az egyéni zsenialitásnál nagyobb érték a kollektivitás, az együttműködő készség, az átlagos műszaki-gazdasági színvonal emeléséhez való érdemi hozzájárulás. Gyakorta találkozhatunk az egyéni érvényesülés mind anyagi, mind erkölcsi értelembe vett túlhajtásával, amikor a szabadalom, a személyes téma a reális fejlesztési és kutatási szükségletek fölé kerekedik. Sok száz mezőgazdasági kutató, tucatnyi intézet foglalkozik például fajtanemesítéssel, miközben a tényleges népgazdasági hasznot hajtó külföldi fajták és hibridek adaptációjával, a korszerű termelési és géprendszerek kialakításával néhány élenjáró termelő gazdaság foglalkozik. Az iparban hasonlóképpen sokszor lebecsülik a kutatók és a fejlesztők a világ vívmányait, s bevált külföldi megoldások ésszerű hazai alkalmazása helyett egyéni babérokra pályáznak. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy korlátlanul szabad utat adjunk az egyéni, gyakran amatőr ambícióknak, hogy hagyjuk szétforgácsolni a szellemi energiát. Szervezettségre, fegyelemre, céltudatosságra, összefogott kollektív munkára van szükség a kutató és fejlesztő intézetekben, a műszaki irodákban is. Legalább olyan mértékben, mint a műhelyekben. A manufaktúrák, a magányos zsenik kora a műszaki tudományos életben is már régen lejárt. A kollektivizmus persze, ugyanúgy ahogy a társadalomban és a termelő munkában, magasabb szinten, céltudatosabban és főleg jobb hatásfokkal épít az egyéni ambíciókra, a személyes teljesítményekre. A munka erkölcsi elismerése és anyagi honorálása mérhető társadalmi hasznossága révén feltétlenül egyértelműbbé válik. S így bizonyára kevesebb lesz a „meg nem értett” feltaláló és újító. Az alkotó munkához természetesen kedvező légkör szükséges. Az elkülönült szellemi teljesítményekhez még elegendő volt az intuitív készség, a személyes megszállottság. A kollektív munkát már magas fokon kell tervezni, szervezni, irányítani. Világos, lelkesítő célokra, konkrét, testreszabott feladatokra van szükség. A vezetők felelősségét tehát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mindenek előtt tőlük függ, hogy milyen mértékben sikerül országunk nagy szellemi energiáit — intézetekben és irodákban, üzemekben és műhelyekben — az előttünk álló rendkívüli feladatok szolgálatába állítani. A vállalatok idáig csak részben és szerény méretekben érzékelték közvetlenül a világgazdasági változások kedvezőtlen hatását. A fő terheket az importártámogatások formájában az állami költségvetés viselte. Jövőre a gazdasági szabályozás módosításával számottevően változnak a vállalati gazdálkodás feltételei. A nyersanyagok és energiahordozók termelői árának felemelésével, a munkabérek, közterheinek növelésével 1975. januártól lényegesen növekednek a vállalatok tevékenységének költségei. Ezeket ellentételezni a vállalati nyereség és a belőle képezett fejlesztési és részesedési alapok csökkentését korlátozni mindenütt csak lényegesen jobb munkával lehet. Nagy szükség lesz tehát minden mozgósítható belső tartalék feltárására, köztük a műszaki fejlesztés meggyorsítására. A ma még szunnyadó nagy szellemi energiák hasznosítása létkérdéssé válik. Szükséges tehát összefogni, szervezni, lelkesíteni az üzemek, a műhelyek, az irodák alkotó erőit s a legfontosabb feladatok, a nagy lehetőségeket kínáló gyártás- és gyártmányfejlesztési, valamint szervezési tennivalók szolgálatába állítani őket. Kovács József Du»*ui»**ow HI * I *r IhiHnujvuros Is amerepel a programban Képzőművészeti világhét szeptember végén ELSŐ ÍZBEN idén rendezik Magyarországon a képzőművészeti világhetet, amelynek célja az UNESCO megfogalmazása szerint: „A kortársképzőművészet és a társadalom eleven kapcsolatának elérése, reflektorfénybe állítása, s a figyelem felkeltése a legkülönfélébb módszerekkel.” A világhetet az UNESCO képzőművészeti szekciója, a Képzőművészek Nemzetközi Szövetsége rendezi, programja és eszköztára kiváló alkalmat ad arra, hogy az MSZMP KB 1974. évi közművelődési határozatának szellemében a meglevő, de egymással még kellőképpen össze nem hangolt erőket koncentráljuk, új tevékenységi formákat teremtsünk a művészet és a társadalom kapcsolatának elevenebbé tételére. a képzőművészeti világhét munkájában a tanácsokon kívül a sajtó, a rádió, a tévé, a TIT a MAFILM is részt vesz, szervező, propagáló és bemutató munkájukkal segítséget nyújtanak a múzeumok, a könyvkiadók, az ifjúsági szervezetek; munkát a Magyar Képzőművészek Szövetsége hangolja össze. A programok az egész országra kiterjednek, például a hét folyamán az összes múzeumok ingyen látogathatók, a mozikban képzőművészeti témájú kísérőfilmeket vetítenek, tárlatvezetéseket szerveznek , a művelődésházakban, klubokban képzőművészeti előadásokat tartanak, azaz megélénkül a képzőművészeti ismeretterjesztés, s ez a lendület remélhetőleg a továbbiakban az évad és az elkövetkező évek folyamán is megmarad. A rádió és a tévé rendkívül erős agitatív erejét sem hagyják figyelmen kívül a világhét rendezői: a tévé szeptember 20. és 28. között öt ízben sugároz képzőművészeti műsort, s ., A HÉT” című műsorában Somogyi József szobrászművész, a képzőművészszövetség elnöke a világhét céljáról és programjáról nyilatkozik. A rádió szeptember 27-én ifjúsági képzőművészeti vetélkedőt rendez, majd Papp Gábor grafikusművésszel, a világ hét plakátjának tervezőjével hallhatnak interjút a rádióhallgatók. A könyvkiadók közül Corvina és a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata jelentet meg a világhétre új képzőművészeti kiadványokat. Karginov German Rodcsenko és Kampis Antal Szinyei- Merse Pál monográfiái című illusztrált a Corvinánál jelennek meg, a Képzőművészeti Kiadóvállalat pedig új típusú, nagy alakú reprodukciókat, úgynevezett „poster”eket jelentet meg: összesen húsz magyar műalkotás különleges papíron előállított művészi nyomata kerül forgalomba, kezdve a tizenhatodik században élt M S. Mesteren, végezve a kortárs Bernáth Aurél. A sorozat hat nagy alakú Csontváryreprodukciót is tartalmaz. DUNAÚJVÁROS IS szerephez jut a képzőművészeti világhéten. A központilag rendezett kiállítások közül Szöllőssy Enikő szobrászművész tárlata sajnos elmarad, de a Magyar Úttörők Szövetsége szeptember 20-án Dunaújvárosban nyitja meg rajzpályázatának — Az én hazám — első kiállítását, és az innét vándorol majd tovább az ország más városaiba. Székesfehérvárott az István király Múzeumban Kortárs művészet magángyűjteményekben címmel rendeznek kiállítást, megyei Sukorón pedig Fejér művészek kamarakiállítását nyitják meg a képzőművészeti világhét napjaiban. ^^^VVV^VVWVWVV^^^VWN^VVVVVWVW^VVVVVVVVVWVWVVVVVVVWWVWWWWVVWMMMMWWMMWWmMWWWVa Építsünk iskolát! Ifjúsági kezdeményezés Székesfehérvárott „Építsünk iskolát!” jelszóval új mozgalmat indított az idei nyáron a székesfehérvári Vörösmarty Mihály Szakmunkásképző Intézet. A kezdeményezés célja, hogy a Fejér megyei középiskolás diákok önkéntes táborozás során egy-egy általános iskola felépítéséhez elegendő blokkot, betontéglát készítsenek. A székesfehérvári építőtáborban eddig három turnusban több, mint negyvenezer betontéglát öntöttek ki a diákok. A nagymennyiségű építőanyag egy általános iskola és három tornaterem felépítéséhez elegendő. A megye egyik községében — Soponyán — hamarosan meg is kezdik a székesfehérvári építőtáborban készített blokkokból az új iskola építését. JSépfronl-klubprogramok ke A Népfront 3. körzet ,,Béklubja” összeállította őszi programját. Igyekeztek arról gondoskodni, hogy hétfő esténként az érdeklődők művelődjenek, fejlesszék ismereteiket , amelyeket ■ bárki klubesteken, díjtalanul látogathat. Ezt a célt szolgálja elsősorban a három estére tervezett művészettörténeti előadássorozat. A zenét kedvelők Bizet-re emlékeznek a nagy zeneköltő halálának századik évfordulója alkalmából. Novemberben a mai magyar operákról lesz szó. Egy klubesten szó lesz külkereskedelmi kapcsolatainkról. Más alkalommal a társadalombiztosítási törvény nőket érintő kérdéseit ismerhetik meg a klub látogatói Érdekesnek ígérkezik a dohányzás ártalmairól szervezendő ankét, amelyet orvos tart és vezet, s részt vesznek azon a városban nemrég alakult „dohányzást ellenzők társaságának” tagjai is. Az irodalmat szeretők egy klubesten Simon István Kossuth díjas költőre emlékeznek. Három útiélmény-beszámolóra is sor kerül. A klubestek sora szeptember 15-én, hétfőn a finnországi útibeszámolóval kezdődik. Egyelőre a Bartók Művelődési Központ egyik emeleti termében rendezik meg ezeket a hétfői klubesteket, de szó van róla, hogy később a mozi épületében lévő városi Népfront klubba helyezik át azokat. Ez természetesen a városi elnökség erre vonatkozó állásfoglalásától függ. A 3. Népfrontkörzet másik „szervezete”, a Társtalanok klubja is az őszre készül. Az ő programjuk is rövidesen a klubtagság, s a közönség elé kerül. Klubestjeiket az őszi-téli idényben mindenkor szombat esténként rendezik meg. (Sz) Molnár Ferenc egyik párizsi tartózkodása alatt esti sétára indult. Egyik utcasarkon leszorította egy éjjeli pillangó, felajánlva társaságát. — És mennyibe kerülne ez nekem? — kérdezte az író. — ötszáz frankba. — Szó sem lehet róla. Ötven franknál többet sosem fizetek. Az éjjeli madárka szó nélkül elvonult. Másnap Molnár Ferenc moziba ment a feleségével. Az előcsarnokban összeakadtak az előző éjjeli hölgyikével, aki, miután körbesétálta őket, halkan az író fülébe súgta: — Most legalább láthatja, mit kap ötven frankért!__ Kosztolányi Dezső, Farkas Imre és Harsányi Zsolt Kecskemétre készültek, a Pesti Napló hangversenyére, éppen akkor, amikor legélénkebb volt Kecskemét és Nagykörös rivalizálása. Egyik este megszólalt a vidéki telefon a szerkesztőségben. Farkas Imrét kérték a telefonhoz: — Itt a Kecskeméti Irodalmi Kör elnöke beszél. Közönségünk nevében arra kérem a szerkesztő urat, tessék inkább Nagykőrösre menni felolvasni. Természetesen Karinthy Frigyes beszélt a másik szobából. _ Juhász Gyulával egy irotársa arról vitatkozott, hogy hol van az a jelenet Az ember tragédiájában, amikor a tudós azt mondja Ádámnak, hogy a nap négyezer év múlva ki fog hűlni. Juhász Gyula azt mondta, hogy a kérdéses passzus a falanszter-jelenetben van, amit a másik vitatkozó kotárs kétségbe vont. — Mit vitatkozunk? — mondta ekkor Juhász Gyula. — Azonnal megmutatom a könyvből. Előkereste Az ember tragédiáját, bebizonyította, hogy neki van igaza. Majd mosolyogva megszólalt: — Persze, jegyezd meg, hogy én csak olyankor nézek meg valamit a könyvben, ha biztosan tudom ___ Nagy Endre és Rákosi Viktor együtt távoztak egy társaságból. Ahogy leértek az utcára, épp az orruk előtt oltotta le a gyújtogató az utolsó gázlámpát. Nagy Endre jókedvű hangulatban odakiáltotta a szegény ember felé: — Gazember, miért oltod el szemem előtt az utolsó lámpát? A derek gató joggal lámpagyújtómegsértődött a kemény támadás hallatara és Nagy Endrének támadt. Sipulusz azonban közbevetette magát, és így nyugtatta meg a felindult embert: — Ne haragudjék, bácsi! Elvégre maga az oka mindennek. A barátom gázembert mondott volna, ha nem oltotta volna el a lámpát. De a sötétben nem láthatta vesszőt Móra Ferenc beült egyszer egy könyvnapon egy utcai sátorba. Bár nem kedvelte az nyilvánosságot, ilyenfajta kiadója kívánságára megadóan dedikálta műveit. Egyszer egy fölényes modorú asszony állt meg előtte, belelapozott az egyik Mora-regénybe, és tapintatlanul azt kérdezte a deresedő hajú írótól: — Tessék mondani, érdemes megvenni ezt a könyvet? Ön jónak találja? Móra enyhe iróniával válaszolta: — Nem tudom, asszonyom, én ugyanis nem olvastam el. Csak megírtam ... Révész Tibor CsifiiUtyi tots Népzenei találkozó Kecskeméten Kecskemét város tanácsa, a Bács-Kiskun megyei művelődési központ, a TIT, az Idegenforgalmi Hivatal és a Kórusok Országos Tanácsa hatodízben rendezi meg a kecskeméti népzenei találkozót, ez idén szeptember 5. és 7. között! A népzenei találkozón elsősorban a Duna— Tisza közének néprajzi területén élő zenével, s annak szociológiai vonatkozásaival foglalkoznak. A háromnapos találkozó tudományos részének szempontjai: népzene és tájföldrajz, népzene és történelem, népzene és társadalmi mozgalmak. Kellő időt szánnak a zenei oktatás kérdéseire, természetesen a népzene vonatkozásában, s a város általános iskolái számára megnyitják a táncházat. A népzenei találkozó tehát a társművészetek, a tánc, a bábozás, az iparművészet bemutatására vállalkozik, így például felis léptetik a salgótarjáni bábegyüttest, a galgamácsai népi együttest, népi hangszer-kiállítást rendeznek, fafaragó-bemutatót tartanak. A kecskeméti népzenei találkozón zeneszerzők, dirigensek, előadómaszek, írók, költők is részt vesznek. 5. oldal * ! Még egyszer az elégtelenről A magyar nyelvből és irodalomból megbukott tizenegy felnőttdiák ügyével kapcsolatban — úgy érzem — némi kiegészítéssel tartozom, ha nem másként, legalább néhány mondatnyi csendes meditáció formájában. Kiegészítéssel, nem pedig vitával. Elképzelek egy hat elemit végzett embert, aki — mondjuk — negyven éves. Dolgozik, családja van, szabad idejét — mondjuk — kiskerti munkával, otthoni „bütyköléssel”, tévénézéssel tölti. Vajon ez a felnőtt diák, aki saját elhatározásából tanul, mert többet akar tudni, naponta vagy hetente hány órát vagy percet szánt rá, hogy tankönyvét kézbe vegye és legalább egyszer végigolvassa? Vajon elolvasta-e az a elmúlt hónapok során kötelező olvasmányokat, a tévében a sport és az esti film mellett szánt-e időt az irodalmi előadások meghallgatására, illetve végignézésére? Csökkentette-e szórakozásait a tanulás, illetve a több tudás kedvéért? (Ugyanis, csak úgy mellékesen, a munkásnak ma már éppúgy joga van a tanuláshoz, mint a szórakozáshoz). Az az érzésem, hogy ha az előbbieknek csak egy részét megtették volna a megbukottak, akkor nem, vagy legalábbis nem ennyien buktak volna meg a vizsgán. A követelmények ugyanis nem túlságosan magasak a dolgozók általános iskolájában, annyira nem, hogy az ott elfogadott tudás nem több, mint technikai minimum a huszadik században való élethez. Mintha megfeledkeztünk volna valamiről. Arról, hogy ez a társadalom mindent szinte tálcán kínál nekünk, s e sok minden között elsősorban a tanulási lehetőséget, alsó fokon ingyen, s felső fokon is csak neti ingyen. A tanulás tehát nem dicsőség, hanem kötelesség. A tanuláshoz való jog száz év óta követelése a magyar munkásosztálynak, s ez a jog most három évtizede valósággá vált. Egy emberi jog gyakorlásáért pedig nem jár dicséret. A társadalom évek óta segíti azokat, akik idejében nem végezték el az általános iskolát, biztatja őket, kedvezményt ad nekik, munkabéremelést ígér, hogy tanuljon, tannuljon, tanuljon, mert most már tanulhat. Méghozzá elsősorban magának, s áttételesen a társadalomnak. sen Ha — nagyon helye— azt állítjuk, hogy az átlagos iskolai végzettségi nívó emelése politikai kérdés, akkor nézzük meg a másik oldalt is: azt az embert, aki helyett nem tanulhat sem az üzem, sem a tanár. Gondoljunk erre is, amikor csak az üzemet és csak a tanárt „osztjuk ki” az elégtelen jeggyel. (kémény)