Dunaújvárosi Hírlap, 1980. november (25. évfolyam, 90-96. szám)

1980-11-21 / 94. szám

1980. november 21., péntek TV jegyzet STÚDIÓ ’80 Kedd este került először a képernyőre a televízió új kulturális magazinja, a Stú­dió ’80. Ezentúl heti rend­szerességgel ez a műsor ad majd ízelítőt mindabból, ami a magyar kulturális életet jellemzi. Az új magazin első számáról egyébként igazán nem mondhatjuk azt, hogy sebtében készült, hiszen a régebbi (Színházi kulturális műsorok album, Nézőpont stb.) megszüntetése óta — vagyis immár hónapok óta — az új magazin létrehozá­sán munkálkodott a televí­ziós gárda. Hogy milyen eredménnyel, azt egyetlen adás alapján kockázatos vol­na megítélni. Annyi bizo­nyos, hogy az első szám igencsak magán viselte a be­mutatkozás jegyeit. Hatvan perc a képernyőn, lényegében nem sok. Úgy pláne nem, ha a műsor ké­szítői ebbe a hatvan percbe rengeteg témát, információt igyekeznek belezsúfolni. Úgy tűnt kedd este, mintha a Stúdió ’80 munkatársai fel­lapozták volna a nézők előtt valamely magazin tartalom­jegyzékét: ez a téma is sze­repel, meg az is, de most nincs idő elolvasni a cikket, legföljebb csak néhány mon­datot belőle. Túlságosan ha­mar váltott át a kamera egyik témáról a másikra, s ez a gyors tempó óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy a té­mákat éppencsak érintették, de nem járták körül a ripor­terek. Abban igazuk van a mű­sor szerkesztőinek, hogy a a kultúra körét illik kibővíteni „klasszikus” értelemben vett humán kultúrán túlra, a kultúra fogalmába vitatha­tatlanul beletartozik például a testkultúra is. Jó szolgála­tot vállal tehát magára a Stúdió ’80, ha ilyen állás­pontról közelít a kulturális élet kérdéseihez. Az viszont a már korántsem biztos, hogy sokféleséget feltétlenül egyetlen adásban célszerű érzékeltetni. Szó se róla, egy­azon magazinban kitűnően megférhetnek egymás mellett a különböző témájú ripor­tok, interjúk, információk, de csak akkor, ha az egyik bemutatása nem megy idő­ben a másik rovására. Amit az új kulturális magazin első számában láttunk, az nem volt más, mint villanások sorozata innen is, onnan is. Egy kis színház, egy kis kép­zőművészet, egy kis zene, egy kis sport, egy kis irodalom, egy kis film —■ s már egy­kettőre le is telt a hatvan perc. Kedvcsinálónak — első alkalommal — persze nem rossz ez a bemutató a kíná­latból, de hasznos gyakor­lattá aligha válhat. Azt hiszem, velem együtt még jó néhány néző időzött volna szívesen egyik-másik témánál, amelyek bővebb ki­fejtést is megérdemeltek volna. A műalkotás és a be­fogadás bonyolult kérdésének elemzéséhez kevés az a né­hány mondat, amelyet a Stúdió ’80 főszerkesztője, Érdi Sándor váltott dr. Han­­kiss Elemér szociológussal, az amatőr- és a profisport sem intézhetők el néhány megjegyzéssel, észrevétellel, vagy akár Cseh Tamás illú­zióvesztéséről is jó lett volna többet megtudni. Pótolja-e majd a Stúdió ’80 a megszüntetett kultu­rális műsorokat? Többet nyújt-e a maga összefogott­ságával, mint azok külön­­külön? A kérdésekre az el­következő adások hozzák meg a választ. — kovács — Kiállítás az hAMK-ban Ékszerek és textíliák Az MMK legújabb kiál­lítása — amely november 17-től november 27-ig várja a látogatókat — egy textiles és egy ékszerkészítő iparmű­vész alkotásaival ismertet meg bennünket. Rékasy Levente ötvös­művész ékszerein látszik, hogy egyedi darabok, sajátos a formájuk és a megmunká­lásuk is. Az ezüstgyűrűk, karkötők és nyakékek for­mája mértani formákra em­lékeztet, közös jellemzőjük, hogy szinte valamennyi gyű­rű és karkötő foglalata nagy, a nyakékek is eléggé tekintélyes méretűek. Más a helyzet azokkal a finom ezüstláncokkal, ame­lyeken a különböző csillag­képeket ábrázoló medálok függnek, ezek a láncok a me­dálokkal együtt kedvesek, já­tékosak. Érdemes a kiállítá­son figyelmet szentelni azok­nak a nyakláncoknak is, melyeket készítőjük kicsi tűzzománc figurával tett sa­játos ékszerekké. Végezetül az ékszerekről szólva meg kell említenünk még a vas­ból, illetve porcelánból ös­­­szeállított ékszereket. A másik kiállító iparmű­vész, S­i­m­o­n­f­f­y textiltervező kétfajta Márta alap­anyagot használ munkájá­hoz: a tiszta selymet és a lenvásznat, s mindkettőt kéz­zel festi meg. A tiszta selyem­nél a batikolás ősi techniká­ját alkalmazza, figyelembe véve az anyag lágyságát, fe­­szítésének lehetőségeit. Si­­monffy Márta a természetes formákat kedveli, virágmotí­vumok, a víz fodrozódása, a levelek formája ismerhetők fel textiljein. Ügyesen bánik a színekkel és a formákkal, ötletes, ahogyan a különböző színeket és a hasonló tónu­sokat egymásba játszatja. Egyes textiljei a genezist idézik fel, mások kitűnő díszletei lehetnének egy-egy mesejátéknak. Szerepel továbbá a kiállí­táson néhány tértextília is, ízlés dolga, hogy kinek a tetszését nyerik meg, nekem mindenesetre nem tetszettek a textilből készített művirá­gok és a kalitkába zárt se­lyemmadarak ... — ács November 24-30. Tavaly a Kommunisták Magyarországi Pártja meg­alakulásának 61. évforduló­ja tiszteletére vette fel Ru­das László nevét a közgaz­dasági szakközépiskola, gép­író- és gyorsíróiskola, keres­kedelmi és vendéglátóipari szakmunkásképző iskola és kollégium. Idén tehát má­sodszor rendezik meg a Ru­das-hetet az iskolában. November 24-én reggel lesz a Rudas-hét ünnepélyes meg­nyitója, délután az iskola KISZ-bizottsága megkoszo­rúzza Rudas László em­léktábláját a róla elnevezett utcában. Ezen a napon tart­ják az „Egységbe forraszt a KISZ” politikai vetélkedő iskolai döntőjét is. A hétfői programban szerepel még egy divatbemutatóval egybe­kötött öltözködési tanácsadó, a kereskedelmi szakkör és a Kék Duna Áruház rendezé­sében. Kedden délelőtt a tanul­mányi vetélkedők zajlanak majd, huszonkét tantárgy­ból száztizenegy csapat vesz részt a versenyen. A nagy­szünetben könyvről könyvért vetélkedhetnek az érdeklő­dő diá­kok, ez a vetélkedő a politikai könyvnapok ese­ményeihez kapcsolódik. Dél­után Kóré Sándor, a városi pártbizottság titkára tájékoz­tatja a tanulókat időszerű külpolitikai kérdésekről. Szerdán a nagyszünetben a diákszínpad adja elő a Hamlett, avagy az erélyes kultúrigazgató című vidám történetet. Délután a vers­es prózamondó verseny szín­helye lesz az iskolai klub, ugyancsak szerdán látja ven­dégül az egyik osztály pá­lyaválasztási klubdélután ke­retében azokat a nyolcadi­kos tanulókat, akik a közgaz­dasági szakközépiskolába je­lentkeznek. A szerdai prog­ramot a Norma Rae című film megtekintése zárja a Dózsa moziban. Csütörtök fordított nap lesz, amikor is az iskola KISZ-bizottsága és diákön­kormányzata „átveszi” az is­kola vezetését és a katedrá­kat. Pénteken délelőtt meg­emlékeznek a diákok Engels születésének 160. évforduló­járól, délután pedig a sport­­kedvelő diákok és tanárok a találkoznak a tornateremben, „Sokadalom” elnevezésű játékos ügyességi versenyen. Szombaton és vasárnap röp­labda-mérkőzéseket játsza­nak majd a tanulók kecske­méti, kalocsai és komáromi csapatokkal, a Rudas-kupá­ért. Bizonyára nagy érdeklő­désre tarthat számot a diák­ság körében a szombati disco is, amely egyébként zártkö­rű rendezvény, s amelyen rendhagyó módon a népi tánc, valamint a régi táncok versenye, tanítása is helyet kap. Rudas-hét Polifon Consort ötszáz év muzsikája cím­mel lép a Bartók kamara­koncertsorozatának közönsé­ge elé hétfőn, november 24- én este 7 órakor, a stúdió­teremben, a Polinfon Consort. Az együttes művészeti veze­tője Hadzsász László, szava­lattal közreműködik Havas Judit, s műsorukban virág­énekek, régi magyar táncok, Balassi-megzenésítések, sá­rospataki diákdalok, Purcell, Grétry, Mozart, Beethoven, Gounod, Debussy, Ibert, Brit­ten, Fampas és Bartók dalai hangzanak el. Külön érdekessége e mű­sornak, hogy Arányi— Aschner György, Bécsben élő magyar zeneszerző Kísértet­­táncok Ceglédbercel—Cseré­ről című, gitárra és fuvolá­ra szerzett kompozíciójának ugyancsak ebben a műsor­ban lesz a magyarországi ős­bemutatója, a szerző jelenlé­tében. Ismét röpül a páva December 7-én rendezik meg a Bartók- és a Kodály­­centenárium alkalmából meg­hirdetett Röpülj, páva nép­daléneklési verseny első elő­döntőjét, amelyet további hat követ. A versenyt a Magyar Rádió és a Magyar Televízió hirdette meg, s a résztvevők népdalokat vagy népdalfel­dolgozásokat tolmácsolnak. ÖNMEGVALÓSÍTÁS Politikusok, szociológusok szívesen beszélnek az egyé­niség teljes kibontakozásáról, önmagunk megélhetésének lehetőségéről, az önmegvalósítás öröméről. Többségük odáig elmegy, hogy az ember azért dolgozik, mert erre bel­ső kényszert érez, vagy mert feladatának érzi a szocializ­mus építését. Nem marad ki e szövegből az alkotás öröme sem. Áll az asszony nyolc órán keresztül a présgépnél. Egyik lábán áll, a másikkal a pedált nyomja. Keze, mint egy adagoló automata. A politikus, az újságíró szerint ő most éppen alkot, szocializmust épít. Az asszony szerint ő most éppen normát teljesít, pénzt keres, a gépbeállítóval veszekszik, a dereka fáj. Esze pedig azon jár, mi legyen a vacsora, mi van a gyerekekkel. Nem mondom, vannak szerencsés emberek, akik való­ban életük nagy részében alkotnak, szocializmust építenek, önmegvalósítanak. A hivatástudattal végzett munkájuk hobbijukkal egybeesik. Ismerek ilyen orvosokat, tanárokat, a tudósokat, tsz-elnököket, párttitkárokat, írókat. Az önmeg­valósulás tartós öröme kicsit megrontja őket, eltorzítja ér­tékrendjüket. Magukból indulnak ki, úgy általánosítanak. Így alakul ki az a tételük, hogy a munkásember „alkot", önmagát kibontakoztatja, egyéniségét kiteljesíti. Van bennük egy másik torzulás is - tisztelet a kivétel­nek. A nemzet, a haza, a környezet nem más számukra, mint önmegvalósításuk kerete, feltételrendszere. Minden azért van, hogy ők kibontakozhassanak. Ha pedig a dol­gok nem állnak ehhez össze, akkor begubóznak, pesszi­mista hangvételt vesznek fel, elkezdve kritizálni a dolgokat­­ kívülről, hűvös tárgyilagossággal. A társadalombírálat elhivatott szócsöveivé válnak, így valósítják meg önmagu­kat. Sokan közülük, különösen a művészek, időlegesen el is tudnak szakadni a közfelfogástól, a közízléstől és a köz­igényektől. Alkotnak maguknak. Akinek nem tetszik, nem figyel oda. De a társadalomnak - szerintük - kötelessége ezt a begubózást is finanszírozni. Ha nem érti meg őket a kor, az a kor baja. Befelé fordulásuk oda vezet, hogy a bölcsesség kristálytiszta levegőjű, hófödte Mont 5lanc-já­­ról szemlélik, miként nyüzsög lenn a nép, hajt a munkás, gürcöl a paraszt és téved a vezető. Kivonják magukat eb­ből a zűrzavarból, de nem annyira, hogy ne kritizálnák. Akinek persze szíve van, az együtt nyüzsög a néppel, együtt végzi az útkeresést a vezetőkkel, így nem tud ma­gába roskadni, nem tud pesszimistává válni. Az jelent szá­mára önmegvalósulást, ha ehhez másokat is hozzásegít. Az élet bizony — az enyém is — elsősorban­­ nem önmegvaló­sítás, hanem kötelességteljesítés, fárasztó munka, megfelel­­ni-akarás, együtt-menetelés, együtt-elfáradás. A művész­emberé is. Ezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor az ország­­gyűlés őszi ülésszakán pártunk első titkára ezeket mondta: „Egyes fontos és néha költséges művészeti ágakban bi­zonyos művészek azt mondják, hogy fő törekvésük az ön­megvalósítás. Ez néha több millió forintba is belekerül, de én nem ezt akarom szóvá tenni. Inkább azt szeretném kér­ni a művészektől, íróktól, a közvélemény-formálás vala­mennyi tényezőjétől, hogy - törekedve önmaguk megvaló­sítására, mert másképpen alkotni nem is lehet - szolgálják népünk önmegvalósítását." Pirityi Ottó A Filharmónia zenekarának koncertje Kórodi András vezényelt Elkényesztel bennünket ez a november: nem egészen két héten belül két egészen magas színvonalú (és hőfo­kú) hangverseny vendégei le­hettünk. Hallhattuk a Szov­jetunió Állami Hangverseny­­zenekarát, s most hétfőn a Budapesti Filharmóniai Tár­saság Zenekarát Még vis­­­sza-visszazengtek bennünk a 6-án este halott orosz zene hangjai, és már­ újra ott ülhettünk a nézőtéren, hogy a bécsi klasszikus zene rend­kívül gazdag tárából választ­­tott három művet végighall­gathassuk. Végighallgathas­suk, méghozá olyan dirigens vezényletével, akinek egyéni­sége és óriási praxisa azt szug­­gerálta, hogy nem von ha­tárt az előadók és a közön­ség közé, azaz mintha nem­csak a zenekart, hanem a kö­zönséget is vezényelte volna; minden teatralitás és hatás­keresés nélkül, magától ér­tetődő nyugalommal és biz­tonsággal vezényelt Kórodi András, de minden mozdu­lata, minden intése, minden apró rezdülése jelentett va­lamit, a zenekarnak éppúgy, mint a közönségnek. Ez a fajta dirigálás tulajdonkép­pen felér egy zenei ismeret­terjesztéssel, egy Mozart-, illetve Beethoven-értel­mezéssel, és magyarázattal is. Érezte ezt a közönség már a hangversenyt bevezető Fi­garó-nyitánynál is; ismerős e Mozart-opera librettója, meséje, de annak ellenére, hogy az opera nyitánya semmiféle „tematikus” kap­csolatot nem tart az operá­val, hanem egyszerűen a klasszikus szonátaformában írott zene, félreérthetetlenül egy bolond-vidám nap zűr­zavaros és kacagta­tó heje­­hujáját idézte. Méginkább érezhető volt ez a zeneértelmezés a G-dúr fu­volaverseny hallatán , amelynek szólóját a Dunaúj­városban még nem járt, na­gyon tehetséges fiatal mű­vész, Elek Tihamér játszot­ta —, az első tétel töretlen ívelése, ellenpontként az át­tört hangulatú, poétikus má­sodik tétel, végül a szinté­zist adó, „franciás”, vígope­rai hangulatú, rondóformájú menüett, mint harmadik té­tel, a program nélküli zene „érthetőségével” szólt a hall­gatóikhoz. A műsor második része volt e hangverseny csúcsa, Beethoven „összetéveszthe­tetlen” hetedik szimfóniájá­val. Itt azután már nem érezhette a közönség semmi­féle magyarázatnak szüksé­gét: Kórodi a maga Beetho­­ven-felfogásával egyszerűen magához és a zenekarhoz emelte a közönséget. Az em­bernek óhatatlanul Beetho­vennek az a bizonyos mon­dása jutott eszébe, ami ak­kor hangzott el, amikor hír én­kezett Napoleon Jena mel­letti újabb győzelméről: „Kár, hogy nem értek úgy a hadászathoz, mint a zenéhez, mert különben legyőztem volna leonban Napóleont”. A Nap a­mélyen csalódott Beethoven szólalt meg eb­ben az A-dúr szimfóniában, amely elejétől végéig egy­­egy meghatározott alaprit­mus lüktetését árasztja (s Kórodi helyenkint vérforra­­lóvá tette ezt a ritmust.) A hősöket gyászoló emberiség bánatos gyászmenete után a „vidám” harmadik tétel, majd a fergeteges, táncrit­musú negyedik a maga meg­­állhatatlan száguldásával nemzetek felettivé emelkedő a német zeneköltő örök embe­ri szabadságvágyát, helyeseb­ben : szabadságakaratát har­sogta. A hetedik szimfóniát köve­tő taps egy nagy zenekart és egy nagy dirigenst ünnepelt: Kórodinak hatszor kellett visszajönnie, a közönség fel­állva ünnepelte. Ilyen siker sem a tavalyi évadban, sem az idei fél évadban még nem volt. (kd) -\

Next