Dunaújvárosi Hírlap, 2013. október (24. évfolyam, 229-254. szám)
2013-10-19 / 245. szám
10 • DUNAÚJVÁROSI HÍRLAP 2013. 10. 19. | SZOMBAT Amerika most közelebb van A New York-i fellépés sokakat megosztó kérdés, ugyanakkor Balla Tibor szerkesztoseg@dh.pl.hu Megvalósulni látszó, majd látszólag elbukó nagyszabású tervekről hallhattunk utoljára a Dunaújvárosi Vegyeskarral összefüggésben. A Horváth Péter András vezette együttes azt álmodta, hogy a dunaújvárosi kórusokkal karöltve a Carnegie Hall színpadán is megmutatja, hol tart a magyar kórusmozgalom. Hogy Amerikában is lássák. Itthon mindenesetre meglehetősen régen állt közönség elé az együttes. Az okokról tudakozódtunk a vegyeskar vezetőjétől. - Nyári szünet volt. Ilyenkor nem szoktunk fellépni, a kórusok nyáron nem próbálnak. Szeptembertől már intenzíven indulnak a dolgok mindig. Zenei Világnap évek óta nincs a városban, mi sem álltunk neki szervezni... - Miért nem? - Másra összpontosítunk, nagyon sok dolgunk van. A nemzetiségi napon, szombaton horvát dalokat énekelünk, fellépünk október 23- án, az önkormányzati ünnepségen, november elsején a szokásos megemlékezési koncerten a temetőben és karácsonyi koncertünk is lesz. Azt gondolom, ennek megvannak a maga hivatalos intézményei, akiknek a zeneünnep megszervezése a feladata kellene, hogy legyen. Azért vannak művelődésszervezők, vezetők, programszervezők, nem gondolom, hogy ezt a művészeknek kellene önmagukban csinálni. Persze ez sem lehetetlen, hiszen az elmúlt két év az amerikai utunk szervezéséről szólt. Beletettünk elég sokat az elmúlt két évben energiában és egyéb területeken is. - Mennyire jött közelebb Amerika? - Hivatalosan azt mondhatnám, hogy semennyire, nem hivatalosan viszont folyamatban vannak még mindig olyan szponzori tárgyalások, amelyek révén akár pillananatok alatt meglehet a pénz. Nyár elején leültünk az ügyben érintetettekkel, a gimnazistákkal, a bánosokkal, rudasosokkal és a női karral, mindazokkal, akik az egyesített dunaújvárosi kórusban szerepet kaphatnak, hiszen egy közös döntést kell hoznunk. Láttuk, hogy szükség van még vagy tizenöt millió forintra. Abban állapodtunk meg, ha ez szeptember harmincig nem realizálódik, az azzal is járhat, hogy lemondjuk az utat. Miután nem kaptuk meg azt az összeget, ami nyolcvan ember utazásához kell, október hetedikén ismét leültünk, és öt variációt dolgoztunk ki. Ebből azt hogy lemondjuk, már el is vetettük. Mindenképpen elmegyünk, a kérdés csak az, hogy milyen formában és körülmények között. Sok nyitott tárgyalásunk van még komoly ígéretekkel. Parlamenti vonalon is találtunk támogatót, aki finoman szólva is felháborodott azon, hogy miért nem kapott ez a projekt ennél jóval nagyobb nyilvánosságot és támogatást. Azt ígérte, minden erejével azon lesz, hogy kormányzati szinten még jobban megértesse: ennek a fellépésnek a magyar kultúra reprezentációja szempontjából is komoly jelentősége van. Lehet, hogy egyik napról a másikra megjelenik a számlánkon a szükséges összeg. Ennek örülnék a legjobban, hiszen a cél az, hogy az egész csapat utazhasson. Az eredeti terv az volt, hogy mind a száztizenegy ember - aki 2011-ben, a terrortámadás tizedik évfordulóján áldozott az elhunytak emlékének egy koncert erejéig a Global Sing for Peace szervezésében - mind fel tudjon lépni a Carnegie Hallban.Ez a terv két év alatt eleve dugába dőlt, nyolcvanra csökkent a létszám. Furcsa volt egyébként, hogy mi akkor Közép- Kelet Európából egyedüliként éreztük ezt fontosnak. Egyedül mi tartottunk egész estés emlékkoncertet. -Miért lenne jó önöknek, a városnak, ha kijutnának? - Látom, hogy sokakat megoszt ez a kérdés. Azért kell nekünk oda menni, mert ez messze túlmutat a város határain. Nekünk azért jó, mert a Carnegie Hall-ban tudunk fellépni, ahová egyébként talán soha nem jutnánk el. Egy városból, egyetlen helyről ekkora létszámban még nem lépett fel senki a Carnegie Hall történetében a magyarok közül. Ez egy olyan lehetőség, ami egyszer adódik az életben. Visszük a hírét a magyar kultúrának, Magyarországnak. Önálló koncertet is adnánk New Yorkban a kint élő magyar közösség számára. Sőt, a Magyar Kultúra Napján a hivatalos koncertet is mi adnánk New Yorkban, vélhetően a főkonzulátuson... - Népszerű most a vegyeskar? - Igen. Hivatalosan negyvenöten vagyunk, bár az utánpótlás kérdése hullámzó, néhány szoprán és három tenor mindig jól jönne... - Miért mennek az emberek énekelni a kórusba? - Mert öröm! Ez egy igazi amatőr csapat. Itt a történet arról szól, hogy az emberek érezzék jól magukat. A másik az alkotás öröme, hogy valamit csinálunk, ami eddig nem született meg. Egyszeri és megismételhetetlen. Huszonkét éve vezetem a kart, és látom, mit ad nekik ez a dolog. Ez valami olyasmi, amit máshol nem kapnának meg. Októberben és novemberben is többször láthatjuk a Dunaújvárosi Vegyeskart, akiknek még mindig a levegőben lóg Carnegie Hail-beli fellépésük. Horváth Péter András karvezető azonban optimista, és tárgyal, tárgyal, tárgyal... Fotó: archív, Ady Géza Magyar hősiesség a Dardanellák poklában Tihanyi Tamás tihanyi.tamas@fmh.plt.hu Szörnyű, véráztatta föld, amelynek szinte minden négyzetméterén meghalt vagy megsebesült valaki egykor - ezt érzi a látogató a Gallipolifélszigeten, amely grandiózusan kiépített nemzeti emlékhelye, katonai emlékparkja a nagyhatalmi babérokra pályázó Törökországnak. Gallipoli az ő Doberdójuk volt azzal a különbséggel, hogy az ott megvalósult hősiességet és áldozatot ma minden büszke török generációnak ismernie kell. Tanulhatunk tőlük, a keleti rokonoktól ilyen téren is. A Gallipoli-félsziget ostroma 1915. február 18-tól 1916. január 9-ig tartó csata volt, amelynek során a védekező török hadsereg sikerrel védte meg a Dardanellák tengerszorosát a támadó brit és francia erőkkel szemben. Mindez miért kezdődött el? Oroszország nem tudott katonát elvonni a keleti frontról, ám enyhíteni kívánta a Kaukázusra nehezedő török nyomást, sürgetett tehát egy törökországi hadműveletet. A támadás első számú célja így az volt, hogy lekösse a török hadsereget, másodsorban a brit-franciaorosz szövetség oldalára kívánták állítani a Balkán akkor még semleges államait. Március 18-án az antant flottája behatolt a szorosba. A terv egyszerűnek látszott: a hajók ágyúi megsemmisítik a parti erődök ütegeit, majd az aknákat felszedve a flotta felúszik a szorosban. De sok hajó elsüllyedt, a brit és a francia haditengerészet századok óta legsúlyosabb vereségét szenvedte el. A flottát ért csapást látván döntöttek a britek a félsziget elleni szárazföldi támadásról. A part hosszában a német irányítás alatt álló 5. török hadsereg sorakozott fel. A franciák oldalán szenegáliak, a britek mellett indiaiak, szudániak és egyiptomiak, a nemzetközösségi államokból új-zélandiak, ausztrálok, kanadaiak és új-funlandiak is harcoltak ott. És amit kevesen tudnak (a központi bemutatóhely egy török munkatársát zavarba hoztam a kérdéssel): a Monarchia magyar tüzérei a legvéresebb helyeken küzdöttek a török és a német katonákkal együtt. Ambumunál a 9-es számú 24 cm-es mozsárüteg és a 36-os számú 15 cm-es tábori taracküteg foglalt tüzelőállást 1915 őszén. (Egy üteg űrmérettől függően 4-8 ágyúból állt.) Ezen kívül kötszert és más segítséget küldtünk Törökországnak. De a történteknek van egyéb magyar vonatkozása: ott harcolt Gallipolinál Ausztrália hőse, a Viktóriai-kereszttel kitüntetett Leslie Maggar (nyilván eredetileg Magyar) is. A félsziget csúcsán fekvő Krithia térségében és valamivel északabbra, Arbumunál szálltak partra a támadók. Hatalmas veszteségeket szenvedtek: ez egyes alakulatoknál 60 százalékos volt és akadt olyan hely, ahol 200-ból csak 11 -en jutottak élve a partra. A Dardanelláknál ugyanolyan állóháború alakult ki, mint más európai fronton, mint Doberdónál. A támadókat jól álcázott géppuskafészkek fogadták, aknamezőket telepítettek és szögesdrótokat húztak ki. A kitartással Törökország önbizalma és tekintélye megnőtt. Az Osztrák-Magyar Monarchia 1916 januárjára meghódította Montenegrót és csapatai állomásoztak Albánia északi részén, a támadásuk Görögországot veszélyeztette. Törökország Bulgárián keresztül végre szárazföldi összeköttetésbe került szövetségeseivel és jelentős mennyiségű fegyver, hadianyag és katona áramlott a régióba. A hadművelet a támadók számára a remélttel ellentétes eredményt hozott és az antant hadvezetése nem látta értelmét ott további véráldozatnak. A Gallipoli-kísérlet tehát súlyos katonai és taktikai vereséggel ért véget. Az akciót brit részről erőltető Winston Churchillnek le kellett mondania flottaminiszteri tisztségéről, ám háborús bűneit sajnos a második világháborúban a mi rovásunkra is folytathatta. A Gallipolinál hőssé váló Mustafa Kemal Atatürknek - aki eltörölte a szultánságot, kikiáltotta a köztársaságot és gazdasági, kulturális, szociális reformokat vezetett be - Törökországban kultusza bontakozott ki már életében, amely a mai napig tart. Örökország emlékhelyek tucatjaival tiszteleg hősei előtt a Gallipoli-félszigetenFotó: Lovász Lill/ \