Adelaidei Magyar Értesítő, 1982 (15. évfolyam, január-december)
1982-11-01
Származásunk felöl sem hagyunk kétségben, Vagyis bajban nőttünk, s tartós szegénységben, S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak, Fiai vagyunk mi csordapásztoroknak. De hát ez voltunkat az Úr nem tekinté. Hanem angyalával nékünk megjelenté, Hogy földre lejőve világ megváltója, Kinek a mi nyájunk igaz szószólója. Ament erre az ,,ámenre", de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádimentum felé, oly nagyott puffantott a tűzmester, hogy a lámpában a láng és a pironkodó kislány megriadt egyaránt. Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre: — Szent jó estét kívánunk! Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a gazda is biztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Megköszöngettük a szíves szót, s mint nagyra becsült férfiak, ki-ki a megillető helyre le is ült. A kislány pedig, mint nyíló háziasszony, kolbászt hozott az asztalra, s egy cserépfazékban töltött káposztát. A kolbász még cserszegett a forró zsírban, s Totyogott majdnem a káposzta is. Szokás szerint, s hogy az étel is csillapodjék még valamicskét, a gazda szilvapálinkát töltott, s a kisded Jézusra köszöntötte, aki éppen akkor nagyon fázódott a barmok között. Aztán enni kezdtünk Fekete István: Karácsony Ilyenkor — így Karácsony táján — a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése. Ilyenkor jólesik az elsüllyedt, öreg utakat megjárni, a fiatalság ragyogó útjait, a szelíd kalandok tiszta éjszakáit és látni az elment patakok ringató játékát a holdvilággal, a szánkós utak alig pendáló éjszakáit, a karácsonyfákat, amelyek el nem múlnak soha és az álmokat, amelyek az örökkévalóságból jöttek, oda is szállnak vissza pihenni és boldognak lenni, mint a szeretetben megfürdött emberi lélek. És ilyenkor nem jut eszembe: pénz, jólét, dicsőség, nyers vágy és elmúlt szerelem, csak a múló élet apró , örömei, távoli nevetés a szívemben és emberek, akik halkan járnak valahol a ködben, csendesen szólnak az idő árnyékai mögött, mégis őket hallom és nem a fájdalom ordítását, a dicsőség nyers kiáltását, vagy a szerelem bódult és rekedt suttogását. Őkét hallom, akiket szerettem és szerény emberi mivoltukban tiszteltem is, akik — néha — tíz évig hordtak egy pár csizmát, fél évig faragtak egy pásztorbotot, a betűt nem ismerték, de életük maga volt a törvény... és egyedül se tettek soha semmit, amit ország világ előtt is meg ne tehettek volna. Őket látom és hallom karácsony hetének emlékező, esti tűnődéseiben, néha vidáman, nem szomorúan, de mindvégig mélyen a szívemben. Köztük is első helyen az öreg Királyt! Amikor megismertem és megbarátkoztunk, már javakorabeli ember volt, és — sokkal későbben — mint segédtiszt, ugyanabban az uradalomban kaptam állást, ahol az öreg szolgált, akkor már negyven éve, mint számadó juhász. Régi barátságunkon azonban ez már nem változtatott semmit. Egyforma urak voltunk és egyforma szolgákt, azzal a különbséggel, hogy az öreg Király két bojtárnak parancsolt, három pulinak és hatszáz birkának, én pedig nem parancsoltam senkinek és semminek, hanem nekem parancsoltak... Barátságunk azonban töretlen volt, de Király bácsinak én nem is parancsolhattam, hiszen többet tudott a birkákról, mint három akadémia s az idevágó tudós szakkönyvek együttvéve, így jött el a tavasz, a nyár, az ősz, a tél egymásután többször is. Az öreg Király elnehezedett, de nem panaszkodott és amikor magtárosunk kiöregedett, a gazdaság vezetősége úgy határozott, hogy Király bácsi lesz a magtáros. — De hiszen nem tud se írni, se olvasni — mondtam. Főnököm kajánul rám nézett. — Hát mit gondol, mire való a segédtiszt?... Persze erre nem lehetett válaszolni, de a pillanatnyi ellenkezés után még örültem is, hogy nyáron majd elbeszélgetünk az öreggel a jó, hűvös magtárban... El is beszélgettünk! Az emeleten a lányok búzát lapátoltak, néha daloltak is, az öreg meg elmondta, hogy városban csak párszor volt életében. Háromszor Kaposban valami búzaügyben és kétszer Pécsen, amikor kitört a háború és két fia belekerült a menetszázadba. — Szép vót — mondta —, amikor tizennégyben elindultak... Virág meg virág... szólt a katonabanda... ott volt az egész város... aztán... nem gyűrtek vissza... Simogatta az öregember a zsákot, amin ült... szeme olyan lett, mint a párás üveg, rettenetes lett a csend és én majdnem elsírtam magam... egyik Szerbiában