Hadak Útján, 1957 (9. évfolyam, 92-103. szám)

1957-05-01 / 97. szám

Postversandort München A hazaért élni eb£ny, halni dicsőségi A MAGYAR HARCOSOK BAJTÁRSI KÖZÖSSÉGÉNEK KÖZPONTI TÁJÉKOZTATÓJA IX. évfolyam Nyugaton, 1957. május 97. szám Elfelejtett hősök Magyarországon, ilyenkor május végén kezdte kibontani fehér szirmát az akác. Rá­hullott az emlékekre, a hősök sírjára és virága lepellel akarta be a véres magyar földet. Május vége, az utolsó vasárnap volt a törvény szerinti ünnep. Ma már sokszor szabad földön élő magyarok sem tudják, hogy melyik is lenne a „hivatalos" hősi ünnep. Szent László júniusi diadalma, Hunyadi János augusztusi győzelme, Görgey tavaszi hadjárata, vagy talán a múlt esztendő véres, halálos forradalma? Ha jobban belenézünk a történelembe és a lelkünkbe, azt kell mondanunk, hogy: valamennyi együttvéve! Ezer év alatt, tíz évszázad messzijébe látva, talán nincs egy napja sem a magyar történelemnek, amelyhez ne fűződnék hozzá a kiontott vér, a Hazáért hozott áldozat nagyszerű dicsősége. Szent László cserhalmi ütközetétől az októ­ber 23-iki forradalomig egyetlen, egyenes vérvonal határozza meg a magyar sors és történelem útját. Mégis az emigráció már évek óta ősi eszményképünknek, Szent László­nak napján emlékezik meg a magyar hősökről. A technikai civilizáció, és az atom korában divatossá vált lebecsülni, elfeledni a hőst, aki mindig minőséget, egyéniséget, különb emberséget és különb áldozatot jelen­tett az emberiség történelmében. A nagy számok, vagy mint a filozófusok mondanák, a „tömegek" korát éljük, a bolsevistáknál pedig a hamis „népiség" idejét, melyben Nyu­gaton Gyulai Pál Horatius ódájával elmondhatjuk: nincs többé nép, csak élvező tömeg. A történelmet azonban mégis csak a hősök csinálták és fogják csinálni: a bujdosás­­ból hazatért Szent László katonái, IV. Béla vitézei, akik Muhinál elhulltak, de egy földrészt mentettek meg a mongol rohamától, Tomory érsek, Zrinyi Miklós magyarjai, Hunyady János paraszti felkelői, akik a nyugati kultúra elé emelték a magyar pajzsot és a csontból szőtt sáncokat. Kossuth honvédei, akik először fogták fel a pánszlávizmus rohamát. Utánuk pedig jöttek Verecke, Gorlice csukaszürkébe öltözött hősei, Szurmay Sándor uzsoki öreg népfelkelői, a Don-kanyar mártír hadseregének harcosai. S végül jöttek az októberi szabadságharc fiatal diákjai, ifjú munkásai, hogy halálosan remény­telen küzdelemben hirdessék a magyar hősiesség örökkévalóságát. Megrendítőbb, leverőbb magyar élmény nincs annál, hogy mindezek a rohanó világ­ban már-már elfelejtett hősök a mai közös európai eszme pionírjai, de mégis csak a világ árvái valamennyien. Hiszen, ha csak az „újakra" gondol valaki, emlékezhet rá, hogy ünnepelték őket! Hogy rajongtak értük? Milyen óriási head-line-ok hirdették dicsőségüket. S ha fél évvel a világot rázó magyar hősiesség után szétnéz valaki a nyugati közvélemény dzsungeljében, rá kell jönnie, hogy immár a magyar munkások, egyetemi ifjak, sőt az édsanyák, a pesti, csepeli munkásasszonyok is, a csaknem el­felejtett hősök valamennyien!

Next