Hadak Útján, 1970 (22. évfolyam, 247-258. szám)
1970-06-01 / 253. szám
Álmok és álmodok Brüsszelbe ért a vonat. A kocsi keskeny folyosóján szorongó emberszalag megmozdult, lent szétpattant a várakozóik tömbje, kezek integettek, ölelésre tárt karóik találkák egymásra és távoli világrészekből érkező hangzavar kiáltotta túl a sebes francia beszédet. Az újságos-bódé előtt keresgélő tekintettel várakozó fekete reverendás, fiatal paphoz léptem. Dr. Déri Béla, a brüsszeli magyarok lelkésze álmodta, tervezte és valósította meg az európai térben szétszóródott magyar írók találkozóját. A belga kormánytól, társadalmi intézményektől, főpapoktól, rendházaktól, gazdag magánosoktól kikönyörgött adományokból gyűjtötte össze a jelentős összeget, amely lehetővé tette, hogy húsznál több író utazásának és tíznapos brüsszeli tartózkodásának költségét fedezhesse. Meghívta Macartney Elemért is, az edinburghi egyetem tanárát, aki a magyar ügyet ismertető írásaival tett nagy szolgálatot a magyarságnak. Egy egész penziót bérelt ki vendégei számára és a rue l’Arbre Beníten lévő főúri palotából általa létesített Magyar Házban gondoskodott ellátásukról. Déri is menekült volt. Bécsben szentelték pappá, avatták a hittudományok doktorává. Magyar Ház című folyóirata, könyvkiadó vállalata szellemi nyilvánosságot teremtett magyar írók számára, ő adta fi kl „Őrzők a vártán” című irodalmi korrajzomat és „Egyszer volt“ című novellás könyvemet is. — Fölösleges! — mondta, amikor hordárt akartam hívni és máris felkapta nehéz bőröndömet. Alig tudtam követni a kijárat felé özönlő áradatban, mozgólépcsőn, óriás előcsarnokon át. Éjfél felé járt imár az idő, de a fényárban úszó pályaudvar alvilágában még pezsgett az élet kivilágított kirakatokkal, éttermiek, eszpresszók zsúfolt teraszaival, elegáns dámákkal, fiús ,halász nadrágban, feszengő nőcskékkel, választékos öltözékű urakkal, lompos egzisztencialistákkal, turbános arabokkal, reverendás papokkal, nyúlánk antikkal, réveteg sárgákkal, nehéz selyemben botladozó indiai nőkkel, lármás matrózokkal, hörögető oroszokkal. Mintha Tudlouse Lautrec és Piccasso vásznáról verődött volna össze a világkiállításra özönlő, tarka egyveleg. — Mi a célod az írói találkozó rendezésével ? — kérdeztem Déri Bélától, amikor a halityúnyakú utcailámpák nappali világosságot árasztó fényözönében száguldott velünk a Helyesbítés. Előző számunk Szitnyai-cikkének 5. bek. 11. sorában helyesen Kodolányi olvasandó kocsija. Világvárosi futam, álomszerű élmény börtönben töltött hosszú évek és a salzburgi kisvárosi lét egyhangúsága után, amelybe csak az ünnepi játékok hetei hoznak változatosságot. — Feleletet akarok kapni arra, érdemes-e az írói hivatás keresztjét vállalva, magyar írónak lenni a hontalanságban — hangzott a gépkocsik dübörgésétől visszhangzó zajban, amint lágy lejtéssel merültünk az úttest alá és néhány pillanatra eltűnt a tágas bulvard mozgalmas képe. Nagyon mélyből, abból a történelmi mélységből érkeztek a fiatal pap szavai, amelyben a lét és nemlét, a nemzeti megmaradás vagy a megsemmisülés válsága vár a nemzetre ezer éve s amelyet újabb válaszút elé állított az 56-os szabadságvágy hősi kitörésének eltiprását Nyugat szabad népei részéről követő közöny. A fölvetett kérdés magában hordta ugyan a választ, ugyanazt, amelyet a megpróbáltatás hasonló korszakaiban, kétségek válaszútján tettekkel adtak a nemzet legjobbat, mégis hasznos volt hivatásuk erkölcsi kötelességére emlékeztetni és vallomástételre szólítani fel azokat, akikre a nemzeti nyelv megtartását, nemzeti eszmények ápolását bízta hivatásuk. Déri Béla nem volt író, de hazaszeretettől megszállott, hazát féltő jó magyar volt, aki ifjúkorát a trianoni bárddal lehasított Felvidékünkön töltötte és kisebbségi sorban tanulta meg, miként kell élni, harcolni a nemzeti megmaradásért. Másnap a Magyar Ház esztrádás, nagyúri termében kezdte el megbeszéléseit a túlnyomó részt fiatal írókból álló gyülekezet. Köztük a kommunisták börtönéből alig két éve szabadult Tollas Tibor, akinek a szabad földön töltött rövid idő elég volt ahhoz, hogy Nemzetőr elnevezéssel lapot létesítsen, megjelentesse szabadságharcos költőtársainak verses antológiáját, a „Füveskertet“ és a közönybe hamvadt érdeklődést lángra nyújtsa a magyar ügy iránt, Európa több nagy városában tartott előadásaival. Belülről lobogó páthoszának lázas jajszava világgá kiáltotta az eltiport magyarság igazát és növelte a magyarokkal érzők táborát. Tollas körébe tartozott a Nemzetőr két fiatal költője, Sulyok Vince, Lőkkös Antal, azóta mindketten az új magyar líra beteljesült ígéretei. Tóth László, a nápolyi egyetem lektora, Rómából jött. C15. Szabó László Londonból, Szalay Jeromos, Vajay Szabolcs Párizsból. Ugyanonnan sereglett Brüsszelbe a bencés Rezek Románnal, az „Egyedül vagyunk“ gárdájából Bajomi Miklós, azóta franciául megjelenő regények sikeres szerzője, Cyukássy Lóránt, a párizsi rádió munkatársa, és a ferneesrendi Somogyi B. Gerő esszéista.