Hadak Útján, 1977 (29. évfolyam, 330-335. szám)
1977-03-01 / 331. szám
Olyanokat is mellőz az Enciklopédia, akikkel bőven foglalkoznak világnyelveken megjelenő, világirodalmi enciklopédiák. Hiszszük, nem a tudós szerkesztőktől származik a politikai célzatosság: magyar milliók tudatából gyomlálni ki a kommunista szemléletnek meg nem felelő irodalmi műveket. Mi más magyarázata lehet Gs. Szabó László kiközösítésének, áld nagynevű íróvá érett odahaza s a szépirodalom csaknem valamennyi műfajában világirodalmi szinten gazdagítja irodalmunkat az emigrációban is? Avagy az Enciklopédia szellemének megállapításába nem volt beleszólásunk azoknak az író-kortársaknak, akik egykor nagyra értékelték Cs. Szabó Lászlót s akik az otthoni nagyok sorába meg az államrendnek tetsző írók közé tartoznak? Az Enciklopédia feledésbe hántolja Nyírő Józsefet, Jézusfaragó Emberit és az Isten Igájában című regény íróját, aki Tamásit megelőzve hozta irodalmunkba a székely nép lelkét és hangját. A baloldali és jobboldali irányzat legkiválóbb kritikusai egyöntetű elismeréssel méltatták annak idején. Benedek Marcell így írt róla: „Prózája dúsan rakott képekkel, hasonlatokkal, meglepő, monumentális szépségekkel. A székely nép sorsa, múltja, elhagyatottsága, emberi értékei az ő novelláiban mutatkoznak először.” Elhallgatására ítélték, mert nem alkudott meg az orosz megszállással élre törő eszmékkel. Hasonló célzat mellőzte Kovách Aladárt, akit huszonhat éves korában Téli Zsoltáráért ünnepeltek a Nemzeti Színházban s aki csodás szépségű, tiszta nyelvezetével örök helyet biztosított magának a magyar irodalomban. Arról a sikerről is hallgatnak, amellyel a Hazában belső emigrációba kényszerült Gábor Áron, levetve magáról a szellem magyarországi bilincseit, világsikert aratott Szibériai Trilógiájával az emigrációban. A magyar költészet legjobbjai közé nőtt Fáy Ferencről is, aki hontalanságát és a magyarságot sirató verseiben új költői hanggal, szóképekkel gazdagította irodalmunkat. Tollas Tibort is mellőzésre kárhoztatták, jóllehet ő nemcsak költészetével, hanem világjáró, a szétszóródott magyarságban nyelvünket éltető munkájával az egyetemes magyarság érdekét szolgálja. Hasonló sors éri Tűz Tamást, akit még Illyés Gyula avatott költővé a Magyar Csillagban s aki az emigrációban vált világirodalmivá. Az aggastyánként is ifjú Nyisztor Zoltán korunk fél évszázadára visszatekintő Vallomás című művében elfogulatlan tárgyilagossággal írta meg a magyar végzetet, s bizonnyal ez volt az ok, amiért róla is hallgattak. Miért hiányzik az Enciklopédiából Wass Albert, a Farkasverem Baumgarten-díjjal ki tüntetett írója? És miért az a Csiky Ágnes Mária, aki az emigrációban vált legjobb költőink egyikévé és Medvetánc című színdarabja pályázók tömegét legyőzve, München legnagyobb színházában került bemutatásra? * Nélkülözhető-e a világirodalmi értékű magyar írókat ismertető Enciklopédiában az a Burányi Miklós, akiit Kiss József Hét című lapjában közölt, Trianoni Páva című, első regénye regényíróinak élvonalába emelt 8 fő művével, az Egyedül Vagyunk-kal, nemcsak a magyar olvasókhoz vitte közelebb Széchenyi István történelmi és emberi alakját, hanem német meg olasz nyelven a történelmünket kevéssé ismerő, irányunkban kérő érdeklődést tanúsító Nyugathoz is? Avagy miért söpörték ki az Enciklopédiából Hunyady Sándort, akiről a költő és a rendszer irodalomtudósa, Bóka László így írt: „A társadalmi fejlődés nagy hullámverésében meg tudja látni az emberi kisvilág apró drámáit, egy-egy pillanatban sürítve, felismeri az emberi viszonylatok erkölcsi konfliktusait s úgy tud szólni róluk, hogy szavának utánozhatatlan a természetessége .. Az elismerést nem könnyen osztogató Nagy Lajos pedig „a lelke mélyén igazságos” írónak mondja. Az Enciklopédia bőségesen foglalkozik a pártos irodalom két olyarányával, mint Gábor Andor és Illés Béla, de az Ady-nemzedék számos értékéről hallgat. Harsányi Zsoltról is, aki húszegynéhány nyelven megjelent regényeivel valóban a világirodalomba írta nevét. Az Ady-nemzedékkel egyidőben jelentkező papköltők közül csak Sík Sándort méltatja, de szava sincs a vele legalábbis egyenlő értékű Harsányi Lajosról s a magyarok millióit magával ragadó Mécs László költészetéről. Politikai célzatossága legkirívóbb azáltal, hogy neo tud Prohászka Ottokárról, a katolikus irodalom legnagyobbjáról, aki nemcsak a lélek igényeivel foglalkozott, a társadalom szociális megújhodását, a földvagyon-megoszlás igazságtalanságának megszüntetését követelte, hanem költői és újító nyelvezetével azt a helyet foglalja el irodalmunkban, amit a maga korában Pázmány Péter, akinek világirodalmi színvonalát az Enciklopédia is elismeri. Zárójeles megjegyzés vallja, hogy a kiváló szerkesztők olyan értékelésre is kényszerültek, amelyeknek helyessége szerintük is vitatható. Művük magyar vonatkozásban olyan, mintha a Habsburg korszak idején, hasonló enciklopédiában számolva be hazai irodalmunk legjobbjairól, mellőzték volna a költő Zrínyi, Bethlen Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Mikes Kelemen, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mikhály, Eötvös József nevét. *