Hadak Útján, 1980 (32. évfolyam, 348-353. szám)

1980-05-01 / 350. szám

fális tévedése, amikor azt hitték, a békét meg lehetett menteni Münchenben, 1938- ban. A feszültség ma az egész világra kiterjed, és a katasztrófa kirobbanásához ma is elég lehetne egy pisztolylövés, vagy bármely részről egy végzetes tévedés, így csak bízva reménykedhetünk abban, hogy nem így történik. Annyi azonban bizonyos és kézzel fogható máris, hogy a második világháború utáni periódus lejárt és egy új küszöbön állunk. Szintén csak remélhetjük, hogy elin­dulásához nem lesz szükség újabb katasztrófára. Csak remélhetjük, hogy az emberi­ségért, talán az emberiség fennmaradásáért felelősek képesek leküzdeni emberi gyarlóságaikat, s vér, könny és pusztulás nélkül útjára indítani az új periódust, így is nehezek és nagyok lennének az áldozatok. De érdemes volna őket meghozni. A háborút követő új világrendről mindenki tudta, hogy tarthatatlan. Úgy vél­jük nem is kell sorolni, hogy miért. Az eredmény az első világháborút követő béke­diktátumok még kegyetlenebb megismétlése, Európa kettéosztása, százmilliók szolga­ságba döntése, a szabadság megcsúfolása volt. Tudatlanságból, tájékozatlansából, illúziók hajszolásából... és sötét bosszúból. A két világháború közötti, világkor­mánynak megálmodott Népszövetség csődöt mondott, mint ahogy a vétójog, a szank­ciók nélküli ítéletek, minden dicséretes erőfeszítése ellenére, a csőd felé hajtják az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Óriási haladást mutatott fel a nemzetközi jog, pá­ratlanok az ismételten meghirdetett Emberi Jogok, csak éppen a szankciók hijján csupán azok tartják be őket, akik akarják. A többiek­­ fütyülnek rájuk. Sorolhat­nék a hibákat és tévedéseket naphosszat, így például sem a demokrácia, sem a kom­munizmus nem „exportcikk“. Nem kényszeríthető eredményesen azokra, akik vagy nem tudják, hogy az mi, sem azokra, akik nem akarják. Nem szellemes kiszólás, ha­nem tény, hogy „meggyőződéses kommunisták csak ott varrnak, ahol nincsen kom­munizmus“. És mit kezdjenek az évezredek óta törzsi közösségben élt fekete népek a demokráciával? Átveszik a formákat és élik tovább saját életüket. Angliában évszázadok kellettek ahhoz, hogy kialakulhassak az igazi demokrácia. Mert ez nem rendeletekből, törvényekből, paragrafusokból áll, hanem magasrendű emberi maga­tartásból. Ezt nem lehet megtanulni, hanem nemzedékeken át örökölni kell, meg­tartva és tovább ápolva ezt az örökséget. Ennek az esztendőnek első hónapjaiban természetesen mindenki egyetlen kérdésre keres választ: lesz háború, vagy nem lesz!? Gyötrő, keserves kérdés! Válaszolni nem lehet rá. Nem jóslat, de talán nem is illúzió, ha azt mondjuk, hogy a háborúra nincsen szükség,­­ legalábbis nem ebben a pillanatban. Valami alapvető hibának, vagy rö­vidzárlatnak kellene bekövetkeznie, hogy kitörjön. Háborút, modern háborút csak az nyerhet meg, akinek nagyobb a hadiipari potenciálja. A hetente során és révén a Szovjetunió kétségkívül állig felfegyverkezett és soha nem mondott le világuralmi törekvéseiről. De Moszkvában minden bizonnyal tisztában vannak azzal, hogy Ame­rika Nyugateurópa és az egész szabad világ potenciálja lényegesen túlszárnyalja a Szovjetunióét. Afghanisztán és a példátlan teheráni események, melyek lehetetlení­tik a nemzetközi kapcsolatok fenntartását, nemcsak Amerika népét ébresztették fel a vietnámi traumából, hanem az egész szabad világot. És mint látjuk, szinte fenntartás nélkül szorosabb lett a szövetség Amerika és Európa nyugati része között. Mint annak idején Hitler, Brezsnyev is nyerhet kez­deti csatákat, de a háborút több mint bizonyosan elveszítené. Továbbra is fenyeget és zsarol, megfélemlít és ijesztget, de mit kezdjen egy elpusztított és maradványai­ban gyűlölettől átitatott Nyugateurópával, amelytől eddig oly sokat kapott? És van még egy háborús gyengéje is: a nemzetiségek, akiket a legdurvább terrorral elnyom és részben kiirtott! Csak déli határain ötven millió muzulmán él, akiket bármikor magával ragadhat az izlám forradalma. A kisebbségek ma a Szovjetunióban több­ségben vannak az oroszokkal szemben. A végsőkig elkeseredett, őket gyűlölő másfél­­száz millió ember. És ott vannak százmilliónyiak a leigázott keleteurópai, nyugati kultúrájú, nagy történelmi múlttal rendelkező nemzetek. Lehet-e ezekre számítani, ha baj van? Nem tudjuk mi következik, de minden jel máris változásokra mutat, alapvető kérdésekben is. Nyugat részéről folytatni igyekeznek a „dialógust“, de nem előtel­­jesítményekkel, mint eddig. Igyekeznek a katonai erők egyesúlyát is helyreállítani, mert mindinkább tisztában vannak azzal, hogy tárgyalni és dialógust folytatni, csak az erő pozíciójából lehet. És a nyugati technológia mindent elkövet máris, hogy az arab olaj energiaforrását mással helyettesítse és ezáltal függetlenítődjék tőle. Úgy véljük a legeslegelső feladat a háború kitörését megakadályozni és akkor talán be­léphetünk a több biztonságot és békét ígérő új periódusunkba, korrigálva a múlt­ban elkövetett hibákat, megnyitva a lehetőséget arra, hogy valamikor ne az erő­szak, hanem az erő, ne a jogtiprás, hanem a jog kormányozza a világot.

Next