Hídfő Könyvtár, 1967 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1967-07-01 / 3. szám
ZENEMŰVÉSZET Magyar művész-sors A szibériai ólombányától — Törökországig A középeurópai népek tragédiáját le lehet mérni a kiirtott százezreken, szétűzött milliókon, a szabadságharcos magyarok, lengyel, észt, román intellektüelek, proletárok sorsán keresztül. A legjobb mérce azonban — legalábbis szerintünk — egy magyar művészsors. A művész nem politizál, hanem mennyországig muzsikálja Bartók, Kodály, Beethoven, Haydn egy-egy művét, a hallgatónak feltárja Európát, a kétezer éves keresztény kultúrát. S ekként a művész a pánszláv-zsidó bolsevizmus elsőszámú közellensége lesz. A tömpe-orrú szifiliszes „felszabadító“, a „Krisztusarcú“ mongol baka színvonalával szemben ő a szellemi színvonal, a csasztuska-író proli-dilettánsokkal ellentétben ecsettel, csellóval, tollal ő az igazi „anti-bolsevista“ harcos. Tehát őt kell kiirtani, megsemmisíteni, ólombányába hurcolni. Vájjon ki vette észre, hogy az 1945-ös rémuralom idején Hómann Bálint, a legnagyobb magyar történelemtudós éhenhalt a rákosista börtönben, hogy ott pusztult el a páratlan történelemfilozófus Báchkai Béla, hogy ott kínozták dr. Málnási Ödönt, Fiala Ferencet és halálos injekciókat adagoltak a magyar megújhodás egyik legkitűnőbb szellemi emberének, Matolcsy Mátyásnak? Statisztikát nem tudunk csinálni, de azt merjük állítani, hogy az egész bolsevista rémuralom célja mindig is a magyar szellemi elit megsemmisítése volt. Szitnyay Zoltántól Tollas Tiborig, a Füveskert íróiig mindig ezeket kellett kiirtani, börtönbe zárni, hivatásuktól eltiltani, vagy fizikailag elpusztítani, mint ifj. Csűrös Zoltánt, a magyar festőművészet legnagyobb ígéretét, aki a Képzőművészeti Főiskola kapujában kezében fegyverrel halt meg 1956 november 5-én a pánszláv gyilkosokkal szemben. És várjon véletlen volna-e hogy Dohnányi Ernőnek, a két Vaszary-fivérnek, Vaszary Piroskának, Muráti Lilinek, Szeleczky Zitának, Gárdos Kornéliának, Wass Albertnek, Nyírő Józsefnek, Milotay Istvánnak külföldön kellett bújdosnia, amikor a világ összes népügyészei nem tudtak volna rájuk bizonyítani semmit ami korunk divatos bávaságával, a „humanizmussal“ ellentétben állott volna? Várjon miért kell Gáli Ferencnek, az egyik legnagyobb magyar festőművésznek, vagy Juszkó Bélának és még oly sok má-