Hídfő, 1960 (13. évfolyam, 321-333. szám)

1960-01-10 / 321. szám

vem Az év kezdetén új előfizetési perió­dusába lép a mi kis lapunk. Tizenkét, sőt immár tizenharmadik évfolyam van mögötte. Edénymosogatás köz­ben szerkesztve, litografálva, egy kis magyar hősnő kézi szedésével nyomtatva, aztán mind szebben, mind hatásosabban fejlődve: Hídfő! Áthi­daló ív a sok emigrációs csoport és a sok visszavonás fölött. Hídfő! Az otthon utolsó védelme, utolsó vékony deszka-pallója, amely talán a Fertő­té nádasán, a vasfüggönyön át egy­szer az emigráció hídfője lehet — hazafelé! Dél-Keresztje alatt vagy Ameriká­ban higyje el nekünk az olvasó, hogy nem azért álltunk a Hídfő mögé, mert az valami anyagi előnyt jelent a kiadónak vagy az írónak. Odaáll­­tunk, mert ez a lap független. Nem kap titokzatos csekkeket a Free Eu­­rope-tól, a Nemzeti Bizottmánytól. Senkitől! Csak az előfizetőtől! És lehet furcsa, vagy nevetséges, de mégis e kis lap mögött állanak a szellemi emigráció legjobb elméi és legkiemelkedőbb írói. A Hídfő való­ban olyan hídfő, amelyben együtt harcolnak hungarista, jobboldali, ker­­­esztény-nemzeti magyarok, írók, kiadók, könyvnyomtató mesterek, de mindenek fölött azok a névtelen és nagyszerű magyarok, az úgynevezett „kisemberek”, akikről most bizonyo­sodik be, hogy a nemzet­ lelkének ál­dozatos, rettenthetetlen hordozói. Egyik lelkes, vezető­ szellemű ma­gyar írótól azt kérdezte a magyar katolicizmus exilben élő, kitűnő pub­lic­isztá­ja. Felelj nékem, mintha a gyóntatószékben ülnél: honnan ve­szitek a pénzt ezekre a kiadványokra. Lehet, hogy a katolikus liberalizmus­nak ismert és tisztelt alakja arra gyanakodott, hogy valami fasiszta­náci forrásból, vagy a Mussolini kin­csekből állítjuk elő, amit megjelen­tetünk. S a gyóntatószékben ismét így hangzott a felelet: a mi egyedüli pénzfog­ásunk a hazatudatos, ma­gyar kisember előfizetése. És ez az igazság. Az író kézirat­hordó gye­rekké válik, a kiadó mosogatja az edényt, a könyvnyomtatómester sok­szor nyomdászinasi teendőket végez és az olvasó aki robotol a gyárban, bányában vagy éjjeli őrködik, elküldi két három órai munkájának kerese­tét, az előfizetést, mert tudja, hogy ezért magyar lelket, magyar betűt, magyar szellemet kap. Most mikor az új évi órák elütöt­ték a trianoni év kezdetét a magyar­ság számára, mi megint csak az Ol­vasóhoz, a magyar kisemberhez, a törhetetlenekhez, nem-csüggedőkhöz fordulunk. Sötétek a mi éjszakáink. Sokszor reménytelennek látszik a harc. De semmi áldozat nincs, amely hiábavaló. Szerezz még egy barátot! Hozz még egy előfizetőt! Add fel a hirdetésedet! Terjeszd a kiadványain­kat. És soha se feledd: gutta cavat lapidem! A vízcsepp kivájja a követ! Kivájja a szovjet­ börtönök falát, rozsdásítja és egyszer eltöri a láncot. Magyar Testvérek! Segítsetek, hogy a mi vízcseppünk örökké és kö­vetkezetesen hallhassák s mind na­gyobb erővel, mind hatásosabban je­lenhessék meg a mi lapunk: — a Hídfő. Trianon éve Az újévre konduló harangok szavával az otthoni és a világ magyarságra gyászesztendő köszöntött. A trianoni béke­diktátum aláírásának negyvenedik évfordulója. Iram Isten! Mennyit sírtunk és mennyit imádkoztunk. Hányszor mon­dottuk, hogy „száradjon el a kéz!“, hányszor ragasztottuk a falakra a piros­­fehér-zöld plakátokat, amelyekre az volt írva: „Nem! Nem! Soha!“ Hány országzászlót ásítottunk gépfegyverek helyett ? Hány irredenta albumot adtunk ki Turul madárral és Csaba­ királyfi tejúton járó hunjaival körítve, hogy ebből a nagy romantikából végeredményben ne maradjon semmi, kivéve a derék és tisztes Rothemer lordot, aki redingotjában, egyedül, magánosan úgy állott a kassai fő­téren, mint mi magunk: egyedül­valóan és kitagadot­tam Anglia képviseletében, — semmiesetre sem. De az igazság, becsület követeként — valószínűleg. Ha most a negyvenedik év után egy kis lelkiismeret-vizsgálatot tartunk, akkor gróf Csáky István, akkori magyar külügyminiszter szavai jutnak az eszünkbe, aki 1940-ben, midő­n a németek bevonultak Párisba, a politikai realista meglátásával mondta a gótcsipkés Duna-parti palotában, a magyar képviselőházban: „Azokat a fegyvereket, amelyek ma Franciaországban dö­rögnek, Versaillesben, Trianonban, St. Germainben és Neuillyben töltötték meg.’* Ez már nem romantika volt, hanem véres, kegyetlen európai valóság. Mert rendkívül valószínű, hogy ha a trianoni diktátummal nem töltik meg azokat a bizonyos fegyvereket, akkor az európai történelem nem ismer olyan neveket, mint Sztálin, Hitler, Mussolini, stb. Ma már az is majdnem bizonyosnak látszik, hogy az eredendő bűn nem a szent-istváni népközösség feloszlatása és szétmarcangolása volt csupán. A bűntettet Európa ellen követték el a páris-környéki békeszerződésben, ami­kor Európa legfontosabb hányadát, Dél-Kelet-Európát tördelték apró, egy­más ellen ádázkodó kis nacionalizmusokra, kis vámhatárokra, csonka Ma­gyarországokra, Nagy-Romániákra és Nagy Cseh-Szlovákiákra. S azok a nyugatiak, akik ezt az árulást elkövették, akik megtagadták európai mivoltukat, megláthatták, hogy a vacuumon keresztül mint áradtak be az európai térségbe előbb Hitler, azután Sztálin páncélosai. Mert az igaz­ság semmi más, mint az, hogy Sztálin T 34-eseinek ágyúcsövét, az ÁVH gép­pisztolyait is Versaillesben, Trianonban töltötték meg azok a sötét, világ­rendező hatalmak, amelyeknek mindig is álmuk, vágyuk volt a kettéosztott, széttöredezett Európa és afölött az Európától „téridegen’” hatalmak uralma. A páris-környéki békék a bíbor-függönyök mögötti hatalmak álmát már­­már megvalósították. Nem számoltak azzal, hogy minden akció reakciót szül, hogy a Vilmos császár helyére egy Hitler lép és hogy Európát egy olyan nacionalista hullám önti el, mely aztán tíz milliós seregeket állít fegy­verbe a páriskörnyéki igazságtalanságok ellen, hogy a Benesek, Titulescuk és a többiek után a törvényszerűség könyörtelenségével jönni fognak a dik­tátorok, bármely néven nevezik is őket. Trianon évében, nekünk magyaroknak egyetlen kötelességünk van és lehet. Testvéri barátsággal összefogni a román, horvát, szerb, bunyevác és német vagy rutén és szlovák néptársainkkal. Közös frontot alkotni a pán­­germán és pán­szláv két malomkő ellen, de mindenekfölött az amerikai ere­detű atombomba ellen, amelynek külzetére az van írva: Free Europe Com­mittee Inc. Nem akarhatunk egy újabb Trianont, újabb Yaltát és Potsdamot, amely a szovjet géppisztoly terrorját felcseréli az amerikai és világhódító csekk­könyv sokkal rosszabb és korruptabb uralmával. A trianoni év kezdetén nem akarunk mást, mint 1919-ben: szabad, füg­getlen, keresztény és nemzeti szociális Magyarországot. 17 HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 321. SZÁM XIII. ÉVFOLYAM LONDON, 1960 JANUÁR 10.

Next