Hídfő, 1960 (13. évfolyam, 321-333. szám)
1960-01-10 / 321. szám
4. oldal ain nem Hitler tömeggyilkos tábornokai, hanem a demokrácia ügyének rettenthetetlen harcosai ülnének. Mintha a bonni rendőrség nem SS- ekből állna, hanem azokat üldözné. Mintha csak az NSZK, ahol a nürnbergi ítéleteket egy tollvonással semmisnek nyilvánították, maga lenne a megtestesült jogállam ... Mintha az a néhány száz — a Német Birodalmi Pártnál semmivel sem különb — fasiszta egyesület és szövetség, amely e „jogállamban“ államsegéllyel működik, csupa ártalmatlan és jelentéktelen társulás lenne ... Adenauer és azok, akik vele együtt újra felidézték a hitleri horogkereszt sötét és vészterhes árnyékát Nyugatnémetországban, hasztalanul nyilatkoznak, hiába mossák kezeiket, szerveznek delegációkat, és mímelik a csodálkozást: a bonni újfasiszták minden ocsmány gaztettéért elsősorban ők maguk a felelősek. A pimasz hangú kommunista förmedvény elárulja, hogy kiknek állott érdekében a világra kiterjesztett „antiszemita” akció. Most már személy szerint Adenauert, a világszerte tisztelt kancellárt teszik meg személyszerinti bűnössé. A bolseviki menetrendet jól ismerjük. Tavaly Londontól Budapestig minket vádoltak „antiszemitizmussal“ egy szerény irodalmi délután megrendezéséért. Meglehetős fáradtságos munkánkba került, míg a német hatóságok tényleg elhitték, hogy a vádakat ugyanaz a kommunistatorok és exil-marxizmus üvölti, amely ma Adenauert vádolja antiszemitizmussal. Az egész akció kommunista jellegére felteszi a koronát az a tény, hogy Németország területén több katolikus és evangélikus templomot is bemázoltak. A német lapokban, sőt a legújabb kormánynyilatkozatokban egyre többször utalnak arra, hogy a háttérben a kommunisták keze működik. A NEMZETŐR ÍRÓI SzellemL élet Három éve figyeljük a Nemzetőr című lapot. Nagy várakozással, sokjóindulattal. Mert a lap fejében kifejezett jelzők szerint a Nemzetőr a magyar szabadságharcos írók lapja. Éppen ezért mindig az 1945-ös nemzeti emigráció kissé már fáradó harcos szellemének felfrissítését vártuk és várjuk e laptól. Mindig azt vártuk, hogy az 1945-ös nemzeti emigrációnál is nagyobb harci lendülettel fog harcolni otthon elnémított nemzetünkért, egész hazánk felszabadításáért és közel ezeréves keresztény világnézetünkért. És mindezt valóban az 1956 október végi magyar szabadságharcban résztvett és elismert magyar írók öntik gondolatokba a Nemzetőr hasábjain. Semmi kifogásunk az ellen, hogy a lap szerkesztői és főmunkatársai nem vehettek részt az 1956-os szabadságharcban, mert annak ideiglenes győzelméig a bolsevisták fegyházaiban raboskodtak. Ezért készségesen soroljuk Tollas Tibort és Csizmadia Zoltánt is a szabadságharcos írók közé, hisz ők sok évvel korábban voltak a szabadságharc úttörői és ezért voltak fegyházban. De azt már nem hallgathatjuk el, hogy még ez a két szerkesztő sem fejezte ki egyetlen cikkében egész hazánk felszabadításáért és közel ezeréves keresztény világnézetünkért való hitvallását, amelyet pedig az egész magyar emigráció — néhány idegen zsoldos kivételével — naponként szorgalmaz. De ha sorra vesszük a lap többi munkatársát, akkor hamar rájövünk a rejtély nyitjára. Hiszen sűrűn olvassuk Határ Győző írásait. A bolsevisták alatti fegyházviselés az emigrációban a legszebb dekórum, ha ahhoz méltó is marad a börtönviselő. De Király Béla, Ignotus-Veigelsberg, Pálóczi-Horváth és társai nyilvánosan bebizonyították, hogy a bolsevisták fegyházaiban töltött éveket az emigrációban különféle célzatú bankcsekkekre és folyószámlákra is be lehet váltani. Amenynyiben valaki egyszerre munkatársa a Látóhatárnak és a Nemzetőrnek, ott már okunk van gondolkodni a Nemzetőr színfalak mögötti támogatóiról is, így vagyunk a Nemzetőr másik főmunkatársával, Kocsis Gáborral, akiről a bécsi menekült, szabadságharcos magyar egyetemi hallgatók mondották ki nemrég az ítéletüket, mikor szövetségük éléről eltávolították. Sőt azt sem engedték, hogy helyébe a Nemzetőrnek egy másik főmunkatársa üljön. Alighanem hozzájárul ezen ellenszenves magatartáshoz az a körülmény is, hogy a Nemzetőrnek még a közelmúltban is belső munkatársa volt egy oly szemény, kiről sokhasábos cikket olvastunk, hogy közönséges bűncselekményért volt Magyarországon börtönben és Bécsben szabadságharcos hazafiynak csapott fel. A másik jótollú és ízes magyarsággal író munkatársukról semmi roszszat nem mondunk, csak azt kell megállapítani, hogy Illosvay Ferenc 1956 október 23-ig Budapesten kommunista lap belső munkatársa volt és emigrálása után is egyik könyvét egy budapesti kommunista állami könyvkiadó kiadta. De nehezen tudják szabadságharcossá minősíteni a Nemzetőr főmunkatársai közül Gogolák Lajost sem, hacsak azt a kellemetlen emléket idézzük múltjából, hogy 1948 novemberig még Mindszenty bíborosérsek ellen szorgalmasan írogatott Katona Jenővel és Boldizsár Ivánnal. És most a Nemzetőr szerint szabadságharcos író ... Vagy a Nemzetőr főmunkatársai között látjuk Peéry Rezsőt, akinek igen tekintélyes szabadkőműves múltját sok felvidéki menekült részletesen ismeri s a soproni menekültek tanúsítják, hogy csak a szabadságharc ideiglenes győzelme után ment fel a soproni városházára vezetőnek. Vagy ott van a Tollas Tibor közeli barátja, Gömöri (?) György, aki a Nemzetőrben a régi csendőrség iránti megvetésének adott kifejezést. (Hát Tollas Tibor miért vette fel a tollas jelzőt, mint költő, hacsak nem azért, mert 1944-ben még csendőrfőhadnagyi kalapján tollakat viselt!) És sok szálat érdemes volna tovább fejtegetni. Például azt, hogy Trient mellett októberben magyar főiskolai diáktábort rendeztek, melyre keservesen toborozták a vendégeket és nekik előadásokat Gogolák Lajossal, a Nemzetőr két másik munkatársával: Szalay Lóránddal és Peéry Rezsővel, valamint a (bécsi) Magyar Híradó szerkesztőjével, Sebestyén Györggyel tartották. Azon Sebestyén Györggyel, aki 1956 október 23-ig a kommunista Magyar Nemzet kultúrrovatvezetője volt. Természetesen leninista (és annak idejében sztálinista is). Ilyen munkatársi seregszemle után megalapozottnak látjuk azt a véleményt, hogy az Irodalmi Újság, Népszava, (bécsi) Magyar Híradó, Látóhatár, munkatársai s a Nemzetőr között csak szereposztás van, de a munkatársak minduntalan át-átmennek a közös irányítás alá tartozó többi lapokhoz. Így Határ Győzőt, Gogolák Lajost, Peéry Rezsőt és Gömöri Györgyöt együtt látjuk a Nemzetőrben és a többi hasonló alapon álló magyar nyelvű lapban a Prohászka-szobordöntő Faludi (?!) Györggyel, a Kossuth-díjas Mérai Tibor északkoreai hőssel és a Sztálint ódázó Sztálin-díjas Aczél Tamással. Csak a szubvenció különböző összegű. A Trianont nyíltan prolongáló és a keresztény világnézetet egy szóval sem alátámasztó lapoknak: 100%. A magyar emigráció 90%-át képviselő nemzeti tábor felé a kirakatba tett Nemzetőr számára ennél sokkal kevesebb. A különbözetét negyedévrőlnegyedévre újabb „baráti kör“ szervezési, költeményelőadói, pénzgyűjtési körutakkal kell fedezni, és a nemzeti emigráció tagjai pénztárcáinak nyitvahagyásához néha még olyat is a címlapra kell tenni, mint dr. Szilassy Béla. Sokat ismerünk az 1956 végi menekültek közül, akik a Nemzetőr felsorolt munkatársainál sokkal tehetségesebb és közismertebb írók voltak és az 1956 október végi szabadságharcban valóban részt vettek. Van közöttük olyan is, akit a külföldi tudományakadémiák akkor kezdtek sorjában kitüntetni, amikor a Nemzetőr szerkesztői harcos zászlóikat még hátsó nadrágnyílásukon keresztül lobogtatták. És a felsorolt Nemzetőrírók seregszemléje után azt is megértjük, hogy miért tartózkodnak a szabadságharcban valóban résztvett és még az ellenség által is elismert magyar íróktól. Csak egyet nem értünk meg: Miért cégerezi magát a Nemzetőr a fejlécében a magyar szabadságharcos írók lapjának? Mi köze van az október végi szabadságharc szelleméhez? És az október végi magyar szabadságharc íróihoz? Megadták a feleletet a bécsi magyar szabadságharcos egyetemi hallgatók, midőn szövetségük vezetőségének megválasztásánál az elnöki székből kiemelték a Nemzetőr főmunkatársát és a másik főmunkatársát a közelükbe sem engedték. Alighanem tudták, hogy mit csinálnak. B. G. HÍDFŐ 1960 január 10.