Hídfő, 1962 (15. évfolyam, 369-392. szám)

1962-10-10 / 387. szám

Az nem lehet Az nem, lehet, hogy annyi szív, hiába ont a vért. .. mondjuk 1944 és 1956 két októberi dátuma közeledtén. De még sok minden nem volna, hogy lehetséges legyen. Lehetne például a Nyugatnak mele­gebb, szellemi és gazdasági kapcsola­tokat keresni, könnyítő eszközöket találni a vasfüggöny mögötti népek felé. De nem lehet, hogy a nyugati intellektualizmus, házbiztosító írók, egyetemi tanárok, művészek szünte­lenül ne e népek, hanem kizárólag a szovjet-orosz bolsevizmus felé hirdes­senek békét és barátságot. Nem le­het, hogy a szabadság és haladás úgynevezett nyugati harcosai állan­dóan a Bolsoj-balettet, az amerikai­orosz kultúrcserét, sőt újabban már Hja Ehrenburgot ünnepeljék, miköz­ben tudniok kellene, hogy ezeknek állama és véres imperializmusa gá­zolta el olyan brutalitással a magyar szabadságharcot, hogy Hitlernek a humanizmus ellen elkövetett tettei ehez képest csak a nádpálcás tanító­bácsi brutalitásához hasonlítanak. És ha már itt tartunk, akkor az nem lehet, hogy bizonyos államok bí­rái, ügyészségei még mindig 15—20 év előtt elkövetett „háborús bűncse­lekményekkel” foglalkoznak, midőn épp a berlini szégyenfalon fiatal német munkásokat lő agyon Ulb­richt rendőrsége és túl a szögesdró­ton tízezrek vannak börtönben és mil­liók KZ-ben. A „humanizmusnak”, amely tipikusan jiddis műszó — ha latinul hangzik is — ma nem Hitler, vagy Mussolini az ellenfele, hanem Chruscsov, Ulbricht, Kádár és a szov­jet központi pártbizottság 34 gene­rálisa. De ezek a nyugati széplelkek soha sem kifogásolják az ő militariz­­musukat. Ezek csak a gyatra nyu­gati felszereléssel szemben pacifisták. Ezek csak a nyugati atomfegyverke­zés ellen tüntetnek, mikor a Szovjet­unió népe semmit sem tud Chruscsov 32 millió megatonos atombombáiról. Az nem lehet, hogy ez így menjen tovább. Nem lehet, hogy — mint bár­ki láthatta a világ minden televízió­jában —­ a kőkorszakban élő pápuák megkapják az önrendelkezési jogot. Azonban az sem lehet, hogy ez ne járjon magyarnak, németnek, lengyel­nek, románnak és az európai kultúr­­közösség minden más tagjának. Ha ez így megy tovább, ha folytatódik a lelki egyensúly megbillentése a zsar­nokság javára, ha tovább folyik a Csa­lád, a társadalom széttagolása, az emberi és katonai erények kicsúfolá­sa, az ifjúság félrenevelése, a világ­hódítók kivételezettsége és uralma, a nyugati kultúra összeomlik, sokkal rosszabbul, mint Róma, mert itt v a la Kongó-böllérbicskával, vagy sak­­ter késsel fogják elvágni a fehér em­ber nyakát. Cubában már ott van Chruscsov a maga rakétáival, és Chruscsov ígérte az amerikaiaknak: „önöket pedig sír­ba fogjuk tenni”. Épp úgy, mint a magyar szabadságharcosokat. Azok­nak azonban volt bátorságuk harcol­ni a szabadságukért. De Mr. Ken­nedy! Mit tesznek önök? Mert az nem lehet, hogy semmit se lehessen tenni: se az USA-ért, se a mi szerencsétlen magyar hazánkért. Két világ között írta: Marschalkó Lajos. Lehet-e ilyen világban élni? — kérdezi egyik fiatal olvasónk? — A ma­gyar ifjúság 1956 október 23-án fellázadt, talán nem is a zsarnokság, hanem az őt környező marxista-leninista világ hazugsága ellen. Hazug volt maga a Tan, a marxista leninizmus, hazug a társadalmi rendszer, amelyben éltek, hazug a párttitkár, a tanár, a tanító, a hivatalnokok vagy munkás szaktárs. Az egész élet! Az újság és rádió szabadságról beszéltek, de a csengőfrász az ÁVH-ról. A röpgyűlésen az életszínvonalról szónokoltak és a Közértben nem lehetett krumplit kapni. Fellázadtak a hazugság ellen és leveretvén most Nyu­gaton kérdezik: vájjon lehet-e ilyen világban élni? Vájjon itt igaz minden? Igazat mondanak az államférfiak és a politikusok, mikor szabadságról beszélnek? Várjon az USA-ban, ahol nem a géppisztoly, hanem a pénz hatalma a tömeg­fegyelmező és tömeg­elnyomó erő­, szabadon szólhat az ember, hogy bizonyos kérdésekről elmondja véleményét, vagy ezért megfosztják kenye­rétől? Igaz-e, amit a nyugati rendszer a „humanizmusról" mond, vagy a berlini falnál, esetleg a magyar vasfüggönynél hidegvérrel pusztulni hagyják a kommunisták által lelőtt áldozatokat? Igaz-e, hogy itt jólét van, vagy van­nak dél-szicíliai, spanyol százezrek, sőt milliók, akik rosszabbul élnek, mint a szovjet kolhoz­munkái. És várjon igaz-e, hogy Nyugaton demokrácia van, amelyben a nép uralkodik, vagy a pénz, a szabadkőmívesség és világhódítók hatalmasságai uralkodnak a demokrácia és a nép fölött, épp úgy mint oda­haza a párt? S a magyar fiatalság önmagában megtalálván a feleletet, most azt mondja: nem lehet és nem érdemes egyik világban sem élni. Holott ez a kiáb­rándulás a legveszedelmesebb magyar szempontból. Hiszen ha valamivel elé­gedetlenek vagyunk, akkor nem a belenyugvás a kötelesség, hanem az ellen­állás, ha kell a lázadás, mint azt éppen a magyar szabadságharc példája bi­zonyította. Kevesen vagyunk magyarok s ezer és egy akadálya van, hogy prófétái, vagy akár csak szerény diplomatái legyünk Nyugaton a népünknek. Mégis azt mondjuk azoknak, akik hitetlenül, sokszor céltalanul bolyonganak a világ országutain: ne a keserűségben, hanem a magyarságért végzett munkában keressék meg az elveszett lelki nyugalmukat. Legyen az bármilyen apró munka is. Ha esténként hazatérünk, ne az idegen környezet hibáinak szidásában, vagy a puszta hazavágyás terméktelenségébe éljük ki magunkat. A magyar munka most: egy idegen barát, vagy munkástárs felvilágosítása, egy-egy ma­gyar összejövetel megrendezése, meglátogatása, valami apró tett, ami nem a személyre, hanem a magyarságra hívja fel a figyelmet. Meg vagyunk győ­ződve, hogy azok a magyarok, akik bárhol a föld kerekén nem vezérkednek, hanem elvégzik ezt a napi, magyar jó­ munkát, akik nem vezérkedni, hanem szolgálni akarnak, boldogabbak a többieknél, mert megtalálják a lelki nyugal­­mukat, amely a hazátlanságnak legnagyobb kincse. S ha még ábrándnak, ha még álomnak látszik is, elégedetten gondolhatnak arra, hogy eljöhet, — mert el fog jönni! — a nap, amelyen ennek a millió apró munkának eredményeit hazavihetik. Mindegy, hogy ez egy magyar ünnepély fényképe, egy Ausztrá­liában, vagy Amerikában hímzett piros-fehér-zöld lobogócska, mindegy ha egy munkamódszer, vagy egy idegen földbe fakasztott virág csemetéje, vagy magocskája lesz. Mindegy ha magyar könyv, újság, fafaragás, egy hanglemez vagy templom ének, egy magyar ábécés könyv. Csak alkotás legyen. S egy napon a hazátlan társak nem a Nyugaton elszenvedett kiábrándulásra, a testvérkéz által osztott sebekre, viszályokra, hanem arra fognak gondolhatni otthon, Dorozsmán, Egerben, Szombathelyen vagy Debrecenben, hogy még a keserű hontalanságban is neked köszönhettem a lelki nyugalmamat. Népem, érted dolgoztam és valamit visszahoztam néked, hősök, mártírok népe, aki vérrel locsoltad egy, a jelenlegi mindkettőnél különb világrend vetését és testedből, lelkedből, véredből gyújtottál fáklyát október 23-án a magyar sza­badságnak. " HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON *8 A JÖVŐ SZOLGÁLATÉBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 387. SZÁM XV. ÉVFOLYAM LONDON, 1962 OKTÓBER 10.

Next