Hídfő, 1963 (16. évfolyam, 395-415. szám)
1963-02-25 / 395. szám
Csak azért is! M. L.) Mindig is szerettünk magyarok és legnagyobb magyarok lenni. Szerettünk a harctérre rohanni, idegen érdekek védelmében hősi halált halni. De minden hősi halál, minden „életünket és vérünket" csatakiáltás után odaírtuk: „sed avenam non!“ De a rabunkat, a pénzünket nem! A csatatereken pillanatnyilag megszűnt a magyar harc. A küzdelem itt folyik tovább a nyugati szellemi csatamezőkön. Száz és ezer felől zúdul ránk a bolsevista keleti tömb, a budapesti ÁVH, a csehszlovakizmus és a pánszláv imperializmus, olykor a weidleinizmus vad pergőtüze. S mégis azt kérdezzük: midőn egy magyar lapot megfojtott a idegen kéz: tűrhetjük-e ezt? Engedhesse meg magának az emigráció, hogy mindennap arcul üssék, pitiáner klált patkányságokkal megalázhassák? Ne legyen félreértés! Mi most nem a Hídfő érdekében akarunk verbuválni. Egy magyar lap érdekében szólunk. Mindegy, hogy annak mi a címe. Csak legyen magyar, legyen nemzeti és keresztény szellemű. Ám de azt az egyet ne hagyja magára a külföldi magyarság. Ne engedje elpusztulni a szegénység, pénztelenség, nyomorúság szalmaágyán, és főként ne tűrje el, hogy a Káinok örüljenek. Azt a magyarságot, amelyről oly sokat beszélünk, és amelyért oly keveset teszünk, most kell felmutatni. Most kell apró áldozatokkal, dacos helytállással megmutatnunk, hogy nem hagyjuk magunkat leküzdeni semmiféle alantas világerő által. Most kell menni magyartól magyarig és a közönyösnek, az álmodozónak és a beijedtnek fülébe súgni, megfojtottak egy magyar hangot, hát most kell felsokszorozni azt, ami még van. Senki se higyje, hogy az idekinti helytállásra ma már úgy sincs szükség. Az emigráció elleni nagy támadás világosan mutatja, hogy a bolsevista rendszer számára veszélyesek vagyunk, litografálva vagy szerényebb példányszámban is. A rendszer, de a rendszer hátterében hallgató új és művelt, de nem kommunista réteg tisztában van azzal, hogy minél erősebb az emigráció idekinti hangja, annál több reménye van a magyarságnak az úgynevezett engedményekre, vagy akár a felszabadulásra is. Ha furcsán hangzik is, de még Kádár János is örülne egy nagyobb, bátrabb emigrációs tevékenységnek, mert ennek árán valamit ki lehetne csikarni Moszkvától. A kláli örömökre és patkánykodásokra egyetlen méltó ellen pofon van: a magyar szó, magyar iskola, magyar betű megsokszorozott támogatása és a régi jó: „csak azért is!“ Mától kezdve több magyar lapot veszek, több magyar könyvet vásárolok. Csak azért is! Megmutatom, hogy nem tud bennünket leküzdeni egy alantas, vagy aljas erkölcsi nihilizmus. Öt dollár, vagy tíz. De megvonom a számtól, a családomtól, a szórakozásomtól. Miér!? Magyar dühvel és magyar áldozatkészséggel a legyőzhetetlen helytállás jegyében, csak azért is! Írta: Marschalkó Lajos Az írás szavaival valóban elmondhatjuk most: „Leesett a mi fejünk koronája." Milotay István, minden idők legnagyobb magyar publicistája, egy új nemzedék és új magyarság lélekformálója, vészes és nagy történelmi idők vátesze, a svájci Rheineck öregotthonában elhalálozott. A mi feledhetetlen vezérünk és tanítómesterünk sorsa tulajdonképpen az 1919 és 1945 közötti magyarság sorsais. Sőt talán a nemzeti emigrációé is. A magyar Látó, a magyar Ébresztő széchenyi istváni sorsa ez. A fiatal szabolcsi újságíró valamikor megérkezett a budapesti Bábelbe, ahol egyszerre rádöbbent, hogy Magyarország egy idegen kisebbség meghódított gyarmata lett. Az első világháború frontjain vérzett, harcolt a magyar paraszt, munkás, értelmiségi s akkor Milotay látta meg elsőnek azt az idegen nemzeti kisebbséget, a zabátokat, az aranyláncot és gyémántékszert hordozókat, amely körülnéz, hogy: „hol van még egy darab régi, elavult, ostoba Magyarország, melyet ez a forradalom még meg nem hódított s amelyet ők még meg nem ettek." Csodálatos-e, ha a kezdődő kommunista terror jegyében 1918-ban, részeg, fellázított matrózokkal éppen Milotay István hetilapja, az Új Nemzedék, szerkesztőségét töreti össze ez az országhódító hatalom? Milotay István történelmi érdeme, hogy felismerte: nemzeti sajtó nélkül idegen mérgezés gázfelhőiben elpusztul a magyar szellem, lélek és maga a magyarság is. S még ennél is nagyobb érdeme, hogy meg is tudta teremteni ezt a sajtót. Előbb, Prohászka Ottokárral együtt létrehozott Új Nemzedéke futott üstökösként a nemzeti ébredés élére, aztán jött ,a Magyarság, ahol feudális mágnások támogatásával mindig csak a magyar népért, a szegénységért, a parasztért a földtelenért, a munkásért szólott. Végül pedig jött az Új Magyarság, amelyben kiteljesedett Milotay István egész nagysága. Kossuth, Petőfi, Bartha Miklós után most született meg a művelt, okos, tehetséges magyar sajtó, mely már — szellemi téren — fölényesen tudott konkurálni a Dob utcai ál-zsenikkel. És Milotay István nagyszerű vezéri egyénisége vonzotta, nevelte fel huszonöt év páratlanul álló újságírói gárdáját, amely a szabad magyar sajtó fénykorát és legmagasabb nívóját teremtette meg. Bárki és bárhová szóródott azóta Prohászka, Pethő Sándor, Komáromi János, Bodor Aladár, Kádár Lehel, Borbély Andor, Oláh György, Makkai János, Dövényi Nagy Lajos, Rajniss Ferenc, Fiala Ferenc és még oly sok mások Milotay István szellemének napsugarában nőttek a nemzeti sajtó élvonalába. S ez a napsugaras tiszta szellem átsugárzott a magyar politika huszonöt esztendejére is. A magyar szocialista szellem, a régi feudalizmustól szabadulni akarás minden magyar megmozdulásában ott volt Milotay István irányító keze. A Tíz esztendő, az Ismeretlen Magyarország. A függetlenség árnyékában vagy az Új világ felé, mind-mind mérföldkövei voltak a 25 magyar esztendő göröngyös, majd véres útján. Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleky Pál, Darányi Kálmán kaptak iránymutatást egy-egy Milotay vezércikkből. Ezekből kapott azonban lélekerősítést a reformnemzedék, az egyetemi ifjúság s a magyar paraszt, a munkás, akit ugyan igyekeztek elzárni egy-egy Milotay vezércikk olvasásától, de mégis ezeken a cikkeken keresztül szivárgott bele a magyar közéletbe az új világ szociális, nemzeti szelleme. Személyében ő lett az országhódító hatalom elsőszámú és legtámadottabb közellensége, noha soha nem használt nagy szavakat, dübörgő frázisokat. Csupán tisztán, magyarul, emberien mindig a magyarság igazát hirdette. Horthy Miklós korszakában tulajdonképpen mindig is ő volt a mi belső ellenzékünk lelki vezére. A német birodalom őszinte barátja volt, de ott ültünk előszobájában, midőn keményen utasította ki főszerkesztői szobájából a Német birodalom teljhatalmú megbízottját: „Barátaik lehetünk önöknek, de csatlósaik soha sem" — mondotta. A HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ALL© EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 395. SZÁM XVI. ÉVFOLYAM LONDON, 1963 FEBRUÁR 25. | Milotay István |