Hídfő, 1969 (22. évfolyam, 536-559. szám)
1969-10-10 / 554. szám
Az olvasó postájából (Kaptuk és érdekessége miatt közöljük az alábbi levelet) Kedves Szerkesztőség! Előre is elnézést kérek levelemért s remélem, annak lényege nem ad félreértésre alkalmat. Szívesen olvasom lapjukat, mert azt az egyik legszínvonalasabb emigráns lapnak tartom. Csak nemrégiben ismerkedtem meg a nyugati magyar sajtóval s higgyék el, nem igen leveleznék olyan lappal, amelyet nem sokra becsülök s amelynek nincs mondanivalója. Nemrégiben olvastam a Hídfőben Hegedűs István Svájcban élő magyar menekültnek a magyar filmekről, illetve Koós Ferenc rendezőről írott kritikáját. A tízezer nap című filmről van ugyanis szó. Én láttam az eredeti filmet a stúdióban, majd idekint is láttam azt, amit odahaza— hogy úgy mondjam — átírtak. De a filmnek még így is erős hatása volt a nézőre, s otthon elég nagy közönségsikere volt. Általában mondhatjuk, hogy otthon erős a kulturális érdeklődés, hiszen egyebük sincs már az embereknek, mint elpusztíthatatlan kultúrszomjuk és sajátosan magyar érzésviláguk. A hazai kultúrtermékekkel szemben nem helyezkedhetünk állandóan negatív álláspontra, elvégre nem jöhet ki mindenki Nyugatra. Valakinek otthon is kell maradnia, hogy őrizze az elárvult magyar házat s a lehetőségekhez képest harcoljon azért, hogy megmaradjunk. Ezeket az ezer oldalról támadott küzdőket meg kell becsülnünk, úgy ahogyan otthon is megbecsülik őket. Nem a Párt, hanem az otthoni magyarság. Ugyancsak kemény kritikával illette a Hídfő kritikusa Jancsó Miklós filmjeit is. Pedig Jancsó Miklós nem a mai hivatalos irányzat híve. A pártatyák legszívesebben eltüntetnék , ha tudnák. De egyelőre pótolhatatlan. Mivel Viktória királynőről nem készíthet filmet, így a mai magyar életből veszi storyját s nem az ő vétke, ha azután a pártcenzúra mindent elkövet, hogy vonalas filmet kreáljon filmjéből. Kevesen tudják, hogy egy csomó Jancsó-film a párt nyomására nem is kerülhetett a közönség elé. ■—• Ugyancsak ezt mondhatjuk Jancsó forgatókönyv írójáról, Hernády Gyuláról is, kinek könyveit napok alatt szétkapkodják, míg az úgynevezett vonalas írók könyvei a papírzúzdában végzik rövid pályafutásukat. Elnézést kérek Hegedűs István szigorú filmkritikustól, de nem ő a hibás, hanem az idő, ami elválasztja őt Magyarországtól. Én nemrégen jöttem ki Nyugatra s már kezd elmosódni előttem a pesti rendőrök arca s még jobban Aczél kultúrelvtárs beszédei, melyek örök témája a Nyugat ostorozása és a nyugati kultúra mély lenézése. Odahaza mindent számontartanak, különösen a nyugati emig- Magyar ősz írta: Fiala Ferenc (Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldes a nyárfa az ablak előtt...) Emigrációm tizenöt éve alatt nem volt olyan ősz Európában, mint a mostani. A kora reggeli ködök liláskék tüllfátyolát már aranyszínű permettel vonja be a késő őszi napsugár és a kertek-mezők virágai harmatkönnyekkel ébrednek, mintha siratnák az elmúló nyarat, az Életet. A lotharingiai erdők felé húzódó réteket szegélyező jegenyék még talpig zöld színben dacolnak a nyár múlásával, de az öreg vadgesztenyefák már hullatják levelüket és alattuk, — mint mindenütt a világon — oktalan szorgalmú gyermek kezek gyűjtögetik a barnára érett fényes gesztenyéket. Lavórba, üres konzervdobozokba szedik, hogy azután valami csűrben vagy kerítés tövében elszáradjanak, így gyűjtögették annak idején — de talán még ma is — otthon, Budán az öreg Horváth kert vadgesztenyefáinak gyümölcsét a krisztinavárosi gyermekek. A mostani ősz, régi magyar őszökre emlékeztető. Minden fa és minden késő őszi virág mögött hazai fák, hazai virágok emlékei árnyékolódnak és a Mosel-menti óriás szöllőgazdaságok szüretei régi magyar szüretek emlékét idézi. De amint nézem ezeket a német, francia szüretelőket, egyszerre rájövök, hogy csak valami idegenforgalmi látványosság számomra. Hiányzik belőlük a szív, a lélek. Legalább is nekem, ők bizonyára örülnek, vigadnak a teli puttonyoknak, a jó Istenáldásnak — de nekünk, akik még otthon láttuk a magyar őszt, akik még éreztük a világon sehol máshol nem található édes must szagát, akik még megkóstoltuk s évtizedek múltán is ínyünkben érezzük a száraz szöllővény igével alágyujtott esti birgepaprikás ízét — tőlünk égnyi messzeségre vannak ezek az idegen őszök és idegen szüretek. Így bolyongunk a nyugati világ gyönyörű tájai között, mint a földretévedt Mars-lakó. Az eszünk még csak megbirkózik a magánynak és a magárahagyottságnak ezzel a fájdalmas érzésével, de az a bizonyos valami, amit úgy hívnak — Szív — az hideg és árva marad. Az őszi holmi költők és bocherok szerint az emlékezés, az elmúlás évszaka. A tél hideg és józan. A nagy hegyek fehérsége elássa az álmokat és a meleg kályha melege mindenütt egyforma. A tavasz a lélek és a természet forradalma. Nem hagy időt a meditálásra. Magával ragad és kiszűri a régi vágyakat, emlékeket a lelkünkből. A nyár forró és meleg. Olyan, ahogyan Ady írja: A nyár, a nyár nem álmodik, — Kaszál, dalol és nem rohan, — Erősen, biztatón arat, — Forrón és boldogan. — Boldog, aki az ő fia, — Boldog, akit a nyár szeret, — Boldogok a nyár fiai, — Az erős emberek... Az ősz az más valami. Csupa hangulat, illúzió és álom. Álom a múltról, a soha nem visszatérő időkről és arról ami elveszett, ami örökre elsüllyedt az idők rengetegében. Az itteni ősz csupán emlékezés régi őszökre. A magyar Dunántúl Kisfaludyakba és Berzsenyiekbe gyökeredző szépségeire. Emlékezés nevekre, melyeknek már csak az említése is a képek és varázsok egész légióját hozza felszínre bennünk. Emlékezés a badacsonyi szöllőkre, az aranyvörös színben játszó hegyoldalakra — a magyar empire csodálatos kultúrájára. Tornácos udvarházakra, jobbágyi sorsot kis időkre feledő parasztokra, legényekre, lányokra, jókedvű dalaikra és mindarra, amit ez a szó, ez a fogalom jelent: Magyar ősz! A HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRACIÓS POLITIKAI HETILAP 554. SZÁM XXII. ÉVFOLYAM LONDON, 1969 OKTÓBER 10.