Hídfő, 1969 (22. évfolyam, 536-559. szám)
1969-01-25 / 537. szám
6. oldal érvényes jogszabály! Aztán meg a királykérdést a jelenlegi zsidó ráfogások alapján nem lehet olyan egyszerűen elintézni, mint egyesek gondolják. Mit mondjunk, az Istenben boldogult Marschalkó Lajos, aki újra kijelentette „eb ura fakó”. És az se helyes, amit Ruttkay R. Kálmán állít, hogy a jogfolytonosság még 1944-ben — a Sopronban tartott csonka országgyűlésen — megvolt. És az se lehet igaz, amit Varga Bélad mond, hogy a jogfolytonosság letéteményese nem más, mint a „so genannte” Nemzeti Bizottmány, vagyis röviden ő saját maga. Ilyent állítani! Ilyen beképzeltség ... hiszen ez már pathologikus! Ilyen és hasonló gondolatok töltöttek el éjszakai sétámon, amelyen — suma summarum — megállapítottam, hogy ez a nap jól telt el. És mivel az idő még csak éjfél felé járt, úgy gondoltam, hogy Királyommal való találkozásomat meg kell ünnepelnem. De hova is lehet ilyenkor itt Nizzában menni? Hát persze a Yo- Yonak írt, de Zso-Zsonak mondott lokálba ... teszem „egy snapszra”. Menjek, ne menjek ... ? Illik-e ez hozzám? De eszembe jutott Lajos Iván, akit Mauthausen-i deportálása után egyenesen Moszkvába szállítottak, hol börtönében „meghalt”, és aki szerint „bűneinkért imádkozni mindig lehet“. És Kund Elemér is, akit a judeo-kommunisták pesti börtönében vertek agyon, többször említette, hogy „a legitimizmus és a nő egymással nem ellentétek”. És talán ott is tudok valami szolgálatot tenni az eszmének, hiszen a legtöbbször a legvalószínűtlenebb propaganda sikerül. Így aztán magamat áltatva, engedtem a sátán kísértésének és beléptem a füstös helyiségbe, ahol azonnal láttam, hogy még nincs késő, hiszen ott még csak a legitimista ,princesse Zora” énekszámánál tartanak. — Un cognac ... Meszic Agréable? (tudniillik ez én vagyok) — kérdezte Gaston, a pincér. — Yes! — mondtam és most újra elöntött a melegség, de ez esetben nem a hűségtől, hanem a hűtlenségtől, mert Mademoiselle Moustique, az isteni művésznő, „fille de qualité”, telepedett le mellém. Hát gondoltam — amour-amour — most az egyszer felvágok, hogy nekem milyen ismerőseim vannak, és — diszkréció hin, diszkécióhez — előttem Ottó de Habsbourg névjegyét, megkérdezve a Petite Chéritől, tudja-e ki ez? Moustique nézegette, forgatta a névjegyet, és kis gondolkodás után felderült arccal mondotta: — C’est ton!... és saját felséges kezével tette vissza a névjegyet a zsebembe. Persze ezek után nagyszerűen éreztem magam már csak azért is, mert a névjegyet a zsebemben Moustique nem gyűrte össze, és így nem követett el felségsértést. Mindazonáltal ebből a kijelentésből láttam, hogy velünk megint csak a „felső tízezrek” vannak, és hogy a nép — minden társadalom legértékesebb eleme — még csak informálva sincs. Micsoda kihasználása ez megint ennek az okos, tanulásra annyira képes, művelt, jellemes és főleg jóindulatú munkás és paraszt tömegnek. De Moustique biztatóan mosolygott és ekkor ösztönös megérzésem támadt. Rájöttem arra, hogy munkát — legyen az akár politikai vagy akár más — nem „felülről lefelé”, mint ahogy azt a MAKERC tette, hanem „alulról felfelé” kell csinálni. (—у —у) Margó (f—f.) Sok rétegzésű magyar emigrációnk legalsó dantei bugyrában helyezkednek el azon szegénylegények, akik évtizedes emigrációs életük során sem tudtak elhelyezkedni és becsületes munkát találni. t?t hazájuk nyújtotta szociális segélyeiből lődörögnek a nyugati féltekén és haragusznak mindenkire, aki munkája révén egzisztenciát teremtett magának. — Utolsó menekvésük mégis az emigrációs magyarság — illetve annak örökös szidása, kritizálása és nem utolsó sorban megrágalmazása. — Egyesületeket alapítanak — azaz levélpapírt és pecsétet rendelnek — hogy ily módon instanciázhassanak a magyar emigráció belügyeiben járatlan miniszterek, vagy szociális hivatalok előszobáiban. Kalibán oktalan és buta dühe lapul bennük és mindenki tolvaj és zsaroló, aki nem az ő útjukat járja vagy aki nem veszi meg vaskos könyvnek kijáró pénzért húszegynéhány oldalas röpiratukat, melynek javarésze saját nagyságukról szól. Ennek a zsizserahadnak egyik díszpéldányát pellengérezte ki annak idején Marschalkó Lajos, amikor kezébe került a szerzőt jövendő magyar miniszterelnöknek kikiáltó írás. És ha még az ilyen mahináció sem hoz sikert, akkor nem marad más hátra, mint a névtelen levelekkel való mesterkedés. Elég hozzá egy rossz írógép, néhány ív tojáspapír — és máris mennek a levelek a világ minden részébe. A felelősségrevonástól pedig nem kell félni, mert aki a bíróságnál próbál magának elégtételt venni, az úgy járhat, mint Tollas Tibor. A pro és kontra beadványok Augias-istállójába kerül, ahol felőrlődnek idegei, pocsékba megy a sok drága idő. Mert a cél pontosan ezt kívánja, illetve azok, akiknek az ilyen névtelen levélírók rendszerint pár nyomorult garasért szolgául szegődtek. Főleg azokat szemelik ki magyar emigrációnk ezen gyászlovagjai, akik szellemi síkon működnek és akik hűek tudtak maradni magyarságukhoz. Ha a jelent nem tudják megtámadni, akkor megrágalmazzák a múltat. Az egyikről azt névtelenezik, hogy odahaza revolveres zsarolásból élt. Húsz év nagy idő és húsz év távlatából bárkit a vádlottak padjára lehet ültetni — egy névtelen levélben. A gyávaság és az aljasság párosul itt idővel és emigrációs életünk jogi bizonytalanságával. És ez az, ami bátrakká teszi ezeket a szegénylegényeket, de sokszor butává is, mert kell-e nagyobb butaság annál, hogy valaki például egy Hídfő ellen írt névtelen levelet elsősorban az amerikai és az európai zsidóság lapjainak küld meg. Csődbe jutott intellektuellek, magukat külföldön professzoroknak kinevező szenilis, egykori írástudók, az összes politikai pártokat megjárt és megbukott, életük meddő alkonyát járó vén méregkeverék pecsétje vörösült ezeken a névtelen leveleken, melyek helye emigrációnk nagy szemétládájába való. Aki így dolgozik, annak nincs helye a dolgozó és az otthonért aggódó magyar emigrációnkban. Ф Történt, hogy a Biafrába élelmiszert szállító három svájci vöröskeresztes repülőgépet Nigéria felett lelőtték és mind a három gép lezuhant. A találatok túlságosan precízek voltak ahhoz, hogy holmi véletlen esetről legyen szó. Nem vadászgépek, hanem légelhárító ágyúk voltak a tettesek és mi sem természetesebb, minthogy a Nigériában tartózkodó svájci újságírók azonnal a katasztrófa helyére siettek, elvégre a fehér kereszttel díszített svájci lobogó becsületéről volt szó. Az újságírók nemcsak a gépeket tekintették meg, hanem ősi újságírói kíváncsiságtól űzve megnézték a biztos találatú gépágyúkat is. És ekkor leesett az álluk. A nigériai dzsungelben lapuló négy gépágyú svájci gyártmányú volt. Aztán kiderült más is. A gépágyúkat az egyik svájci fegyvergyár készítette még 1943-ban Hitler számára. Kevesen tudják azt ugyanis, hogy úgy a svéd, mint a svájci fegyvergyárak az utolsó pillanatig hűséges fegyverszállítói voltak a náci Németországnak — természetesen nem a nácik iránti lelkesedésből, hanem kemény dollár, font, meg arany ellenében. A háború hirtelen befejezése miatt a svájci gyár nem szállította le a már kifizetett ágyúkat, hanem jól bezsírozva elraktározták azokat a gyár orlikoni telepén. Az ágyúk pi- HÍDFŐ 1969 január 25.