Hídfő, 1969 (22. évfolyam, 536-559. szám)

1969-01-25 / 537. szám

6. oldal érvényes jogszabály! Aztán meg a királykérdést a jelenlegi zsidó rá­­fogások alapján­­ nem lehet olyan egyszerűen elintézni, mint egye­sek gondolják. Mit mondjunk, az Istenben boldogult Marschalkó La­jos, aki újra kijelentette „eb ura fakó”. És az se helyes, amit Rutt­­kay R. Kálmán állít, hogy a jog­folytonosság még 1944-ben — a Sopronban tartott csonka ország­gyűlésen — megvolt. És az se lehet igaz, amit Varga Bélad­ mond, hogy a jogfolytonosság letéteményese nem más, mint a „so genannte” Nemzeti Bizottmány, vagyis röviden ő saját maga. Ilyent állítani! Ilyen beképzeltség ... hiszen ez már pa­­thologikus! Ilyen és hasonló gondolatok töltöttek el éjszakai sétámon, ame­lyen — suma summarum — meg­állapítottam, hogy ez a nap jól telt el. És mivel az idő még csak éjfél felé járt, úgy gondoltam, hogy Ki­rályommal való találkozásomat meg kell ünnepelnem. De hova is lehet ilyenkor itt Nizzában menni? Hát persze a Yo- Yonak írt, de Zso-Zsonak mondott lokálba ... teszem „egy snapszra”. Menjek, ne menjek ... ? Illik-e ez hozzám? De eszembe jutott La­jos Iván, akit Mauthausen-i depor­tálása után egyenesen Moszkvába szállítottak, hol börtönében „meg­halt”, és aki szerint „bűneinkért imádkozni mindig lehet“. És Kund Elemér is, akit a judeo-kommunis­­ták pesti börtönében vertek agyon, többször említette, hogy „a legiti­mizmus és a nő egymással nem ellentétek”. És talán ott is tudok valami szolgálatot tenni az eszmé­nek, hiszen a legtöbbször a legvaló­­színűtlenebb propaganda sikerül. Így aztán magamat áltatva, enged­tem a sátán kísértésének és be­léptem a füstös helyiségbe, ahol azonnal láttam, hogy még nincs késő, hiszen ott még csak a legiti­mista ,princesse Zora” énekszámá­nál tartanak. — Un cognac ... Meszic Agréab­­le? (tudniillik ez én vagyok) — kérdezte Gaston, a pincér. — Yes! — mondtam és most új­ra elöntött a melegség, de ez eset­ben nem a hűségtől, hanem a hűt­lenségtől, mert Mademoiselle Mous­­tique, az isteni művésznő, „fille de qualité”, telepedett le mellém. Hát gondoltam — amour-amour — most az egyszer felvágok, hogy nekem milyen ismerőseim vannak, és — diszkréció hin, diszkéció­hez — előttem Ottó de Habsbourg névjegyét, megkérdezve a Petite Chéritől, tudja-e ki ez? Moustique nézegette, forgatta a névjegyet, és kis gondolkodás után felderült arccal mondotta: — C’est ton!... és saját felséges kezével tette vissza a névjegyet a zsebembe. Persze ezek után nagyszerűen éreztem magam már csak azért is, mert a névjegyet a zsebemben Moustique nem gyűrte össze, és így nem követett el felségsértést. Mindazonáltal ebből a kijelentés­ből láttam, hogy velünk megint csak a „felső tízezrek” vannak, és hogy a nép —­ minden társadalom legértékesebb eleme — még csak informálva sincs. Micsoda kihasz­nálása ez megint ennek az okos, tanulásra annyira képes, művelt, jellemes és főleg jóindulatú mun­kás és paraszt tömegnek. De Moustique biztatóan mosoly­gott és ekkor ösztönös megérzé­sem támadt. Rájöttem arra, hogy munkát — legyen az akár politikai vagy akár más — nem „felülről lefelé”, mint ahogy azt a MAKERC tette, hanem „alulról felfelé” kell csinálni. (—у —у) M­argó (f—f.) Sok rétegzésű magyar emigrációnk legalsó dantei bugy­rában helyezkednek el azon sze­génylegények, akik évtizedes emig­­rációs életük során sem tudtak el­helyezkedni és becsületes munkát találni. t?t hazájuk nyújtotta szo­ciális segélyeiből lődörögnek a nyugati féltekén és haragusznak mindenkire, aki munkája révén eg­zisztenciát teremtett magának. — Utolsó menekvésük mégis az emig­­rációs magyarság — illetve annak örökös szidása, kritizálása és nem utolsó sorban megrágalmazása. — Egyesületeket alapítanak — azaz levélpapírt és pecsétet rendelnek — hogy ily módon instanciázhassanak a magyar emigráció belügyeiben járatlan miniszterek, vagy szociális hivatalok előszobáiban. Kalibán ok­talan és buta dühe lapul bennük és mindenki tolvaj és zsaroló, aki nem az ő útjukat járja vagy aki nem veszi meg vaskos könyvnek kijáró pénzért húszegynéhány olda­las röpiratukat, melynek javarésze saját nagyságukról szól. Ennek a zsizserahadnak egyik díszpéldányát pellengérezte ki annak idején Mar­schalkó Lajos, amikor kezébe került a szerzőt jövendő magyar minisz­terelnöknek kikiáltó írás. És ha még az ilyen mahináció sem hoz sikert,­­ akkor nem marad más hátra, mint a névtelen levelekkel való mesterkedés. Elég hozzá egy rossz írógép, néhány ív tojáspapír — és máris mennek a levelek a világ minden részébe. A felelősségrevo­­nástól pedig nem kell félni, mert aki a bíróságnál próbál magának elégtételt venni, az úgy járhat, mint Tollas Tibor. A pro és kontra be­adványok Augias-istállójába kerül, ahol felőrlődnek idegei, pocsékba megy a sok drága idő. Mert a cél pontosan ezt kívánja, illetve azok, akiknek az ilyen névtelen levélírók rendszerint pár nyomorult garasért szolgául szegődtek. Főleg azokat szemelik ki magyar emigrációnk ezen gyászlovagjai, akik szellemi síkon működnek és akik hűek tud­tak maradni magyarságukhoz. Ha a jelent nem tudják megtámadni, akkor megrágalmazzák a múltat. Az egyikről azt névtelenezik, hogy odahaza revolveres zsarolásból élt. Húsz év nagy idő és húsz év táv­latából bárkit a vádlottak padjára lehet ültetni — egy névtelen levél­ben. A gyávaság és az aljasság párosul itt idővel és emigrációs éle­tünk jogi bizonytalanságával. És ez az, ami bátrakká teszi ezeket a szegénylegényeket, de sokszor bu­tává is, mert kell-e nagyobb buta­ság annál, hogy valaki például egy Hídfő ellen írt névtelen levelet el­sősorban az amerikai és az euró­pai zsidóság lapjainak küld meg. Csődbe jutott intellektuellek, ma­gukat külföldön professzoroknak kinevező szenilis, egykori írástudók, az összes politikai pártokat meg­járt és megbukott, életük meddő alkonyát járó vén méregkeverék pe­csétje vörösült ezeken a névtelen leveleken, melyek helye emigrációnk nagy szemétládájába való. Aki így dolgozik, annak nincs helye a dolgozó és az otthonért ag­gódó magyar emigrációnkban. Ф Történt, hogy a Biafrába élelmi­szert szállító három svájci vörös­keresztes repülőgépet Nigéria felett lelőtték és mind a három gép le­zuhant. A találatok túlságosan pre­cízek voltak ahhoz, hogy holmi vé­letlen esetről legyen szó. Nem va­dászgépek, hanem légelhárító ágyúk voltak a tettesek és mi sem ter­mészetesebb, minthogy a Nigériá­ban tartózkodó svájci újságírók azonnal a katasztrófa helyére siet­tek, elvégre a fehér kereszttel dí­szített svájci lobogó becsületéről volt szó. Az újságírók nemcsak a gépeket tekintették meg, hanem ősi újságírói kíváncsiságtól űzve meg­nézték a biztos találatú gépágyú­kat is. És ekkor leesett az álluk. A nigériai dzsungelben lapuló négy gépágyú svájci gyártmányú volt. Aztán kiderült más is. A gép­ágyúkat az egyik svájci fegyver­gyár készítette még 1943-ban Hit­ler számára. Kevesen tudják azt ugyanis, hogy úgy a svéd, mint a svájci fegyvergyárak az utolsó pillanatig hűséges fegyverszállítói voltak a náci Németországnak — természetesen nem a nácik iránti lelkesedésből, hanem kemény dollár, font, meg arany ellenében. A há­ború hirtelen befejezése miatt a svájci gyár nem szállította le a már kifizetett ágyúkat, hanem jól bezsírozva elraktározták azokat a gyár orlikoni telepén. Az ágyúk pi- HÍDFŐ 1969 január 25.

Next