Hídfő, 1971 (24. évfolyam, 584-607. szám)

1971-02-25 / 587. szám

A HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 587. SZÁM XXIV. ÉVFOLYAM LONDON, 1971 FEBRUÁR 25. A Hídfő kiadóhivatala felkéri azon előfizetőit, akik már hóna­pok óta nem újították meg elő­fizetésüket, hogy a lap fennma­radása érdekében azt minél ha­marabb rendezzék. — A Hídfő régi rossz szokása, hogy gyakran hónapokig is postázza a lapot —­ bár az illető sok gondja miatt elfelejtette kiegyenlíteni tartozá­sát és ugyancsak elfelejtette, hogy mi vagyunk az egyedüli emigráns sajtótermék, amely ki­záróan az olvasók filléreiből je­lenik meg immáron majd egy ne­gyedszázad óta. Egyúttal hálás köszönetünk a pontos előfizetők­nek. Burgenland (F. F.) Még az úgynevezett Horthy-revizioniz­­mus idejében is árva gyermeke volt a magyar integritás gondolatának. Sirattuk Erdélyt, meggyá­szoltuk a Felvidéket, keserű szívvel gondoltunk Bácskára-Bánátra, de Nyugatmagyarországot — a mai Burgenlandot — az osztrákokkal való jószom­szédság miatt nem igen emlegettük. Minden múltbeli keserű emlék ellenére sem tudtuk elfelejteni az Ausztriával eltöltött négy évszázadot, s keserűen — de szinte hangtalanul — vettük tudomásul, hogy a volt szövetséges és a világháborús fegyvertárs el­fogadta a Párizs-környéki békének azon határoza­tát, hogy Nyugatmagyarország területéből mintegy 4000 négyzetkilométert bekebelezzen. Igaz, hogy akkor Ausztriában a szélsőbaloldali szociáldemo­krácia volt uralmon, melynek vezetői — Adler és Schmidt — már csak világnézeti okokból is kaptak az alkalmon, hogy üthessenek egyet az 1919-es kommunista Tanácsköztársaság szörnyűségeiből ki­lábalt Magyarországon. A nyugati végek Ausztriának való odaítélése tulajdonképpen Benesék és Clemenceau műve volt, amennyiben így óhajtottak éket verni az egykori szövetségesek közé, ami többé-kevésbé sikerült is. Az eredeti tervezet szerint nem négy, hanem hat­ezer négyzetkilométert kellett volna átadnunk az osztrák sógornak, de az 1920-as nyugatmagyar­országi felkelés népszavazást erőszakolt ki ezen a területen a győztes hatalmakról, amelyet egyedül az olasz kormány támogatott. Prónay Pál, Héjjas Iván és Endre László veze­tésével indult meg a mozgalom, amely ellen az akkori bécsi vörös kormány katonaságot rendelt ki és hónapokig tartó csatározások folytak, melyek a magyar felkelők győzelmével végződtek. Prónay Pál kikiáltotta a Lajta-bánságot és a népszavazás a Magyarországhoz való hűség mellett döntött, így maradt meg Sopron amely később a Civitas fidelis­sima címet kapta. A magyar sors külön tragédiájá­hoz tartozik hogy azokat a férfiakat akik akkor életük kockáztatásával szerezték vissza a már Ausztriának odaítélt területek egy­harmadát később — negyedszázad múltán — az ország nyakára rá­telepedett kommunista rendszer bíróság elé állította és 1946-ban kivégeztette őket. Talán még áll a budai Farkasréti temetőben az az emlékoszlop amelyet a magyar egyetemek állíttattak a nyugatmagyaror­szági harcokban elesett diákok emlékére. Vámossy Tibor, Losonczy Antal és még sokan-sokan mások áldozták fiatal életüket, hogy a nyugati végek ezer esztendő múltán is magyar maradjanak. Azóta sok minden történt. Nyugatmagyarország lankáin osztrák lobogót lenget a szél és az ott élő magyar­ság magára hagyatva, szinte elfeledve menetel a németségbe való beolvadás felé. A jelenlegi magyar kormány, amely kapzsi, kalmár szemekkel tartja számon —m­óh nem az idegenben élő magyarokat, hanem azok vagyoni álladékát — mit sem törődik sem a Dél- és Fel­vidék, Erdély és Nyugatmagyarország magyarjaival. A budapesti szirénhangok „kedves magyar honfi­társunknak" nevezi a Nyugaton élő magyarokat, krokodil-könnyeket hullat az ottani magyarságnak „a hazától való eltávolodása miatt", de hangot sem hallat, ha akár az erdélyi, akár a többi utódállam­ban sínylődő és hulló magyarság fájdalmairól és bajairól van szó. A két háború közötti évtizedekben legalább biztatást kaptak Budapestről, szavakban, — ha nem is sokat — de mégis szállt feléjük a re­ménynek egy kicsiny sugara, hogy: tartsatok ki, magyarok, minden rabság és üldöztetés véget ér egyszer. A realitásokat nehezen pótolta a néha túlsá­gosan hordóízű magyar revizionista propaganda. Mégegyszer az angliai postássztrájk Az immár négy hét óta tartó angliai postássztrájk miatt bizonyos zavarok álltak be lapunk kikézbesítése körül. Eddig ugyanis az újságot Angliából postáztuk az egész világra, amin azonban változtatnunk kellett. Lapunkat ezután Németországból postázzuk s így reméljük, a következő számok ismét pontos időben érkeznek előfizetőinkhez. Az átállítás okozta kése­delmes postázásért kérjük olvasóink és előfizetőink megértését. Ha valaki nem kapta volna meg eddig a Hídfő két utolsó számát, kérjük az illetőt, hogy postai levelezőlapon írja meg pa­naszát a Hídfő saarbrückeni szerkesztőségéhez címezve. A Hídfő szerkesztősége és kiadóhivatala­ ­____________________________________________________________________________________________________________1­ t '

Next