Hídfő, 1980 (33. évfolyam, 800-824. szám)

1980-01-01 / 800-801. szám

1980 január Domahidy András: Árnyak és Asszonyok Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) kiadása. Meg­jelent Perthben, Ausztráliában. — Ara 28.— DM. Furcsán szétszóródott emigráns életünk. Az ember elkerült a világ túlsó oldalára, Ausztráliába, ahol az európai hullámokon hajózó magyarok előtt ismeretlen nevű írókra, költőkre bukkan. Könyvek jelennek meg, me­lyekről nem tudunk és írókkal talál­kozunk, akikről soha nem hallottunk. Bizonyos európai fölénnyel vesszük kézbe könyveiket — elvégre Ausztrá­­lia még ma is fehér folt magyar kul­túránk térképén , de azután a majd harminc óráig tartó repülőúton kissé közelebbi kapcsolatba kerülünk a könyvekkel, illetve szellemi síkon azok írójával, akkor szeretnénk visz­­szafordulni és bocsánatot kérni, hogy eddig nem ismerték, nem hallottunk sem könyvről, sem annak szerzőjé­ről. Itt van például Domahidy András, aki a perthi egyetemen dolgozik és tíz év előtt jelent meg első könyve a Vénasszonyok nyara. A regényt a Lehel bizottság adta ki Rómában, ami annyit jelent, hogy Ausztráliá­ban írták. Rómában adták ki, hogy azután minden különösebb siker nél­kül tűnjön el emigráns irodalmunk nagy süllyesztőjében.. A regény otthon kezdődik a nagy földindulás idején, azaz akkor, ami­kor a második világháború felgyúj­valláserkölcsi oktatás, amiben Tóni bácsi részéről házában ré­szesültem. Tóni bácsi apám báty­ja, plébános volt egy kis falucs­kában és minden áron engem is a papi élethivatás választása felé terelgetett.. Nem sikerült. Sokkal változatosabb életpályát választot­tam, és ennek köszönhetem, hogy annyi elmesélni valóm akad. De Trencsén megyéből — amely úgy sem az már — térjünk vissza ide, szűkebb pátriánkba. A kéz, láb stb. embert azonban fel kell öltöztetni. Nosza elviszik a szabóhoz, aki kiszabja és megvarr­ja a testtakaró ruhát. Ez a ruha a ráfordított gondtól, figyelemtől és a szabó ügyességétől függően szebb, tetszetősebb lesz. Na és itt merül fel a ruhakérdés. Az em­ber a társadalomban ruhában, a j­ólneveltség, vagy bizonyos ne­­veltség ruhájában forgolódik. Vi­selt ruháját, amelyik hébe-hóba — minden vigyázás dacára — besza­kad vagy folt esik rajta. A felsu­totta a magyar házat és annak ezer­éves gerendái sok mindent maguk alá temetve zuhantak alá. Egy, azóta megszűnt társadalmi réteg alakjai birkóznak a nagy változás által elő­állott körülményekkel, hogy azután meghajolva a történelem parancsa előtt vándorbotot vegyenek kezük­be és új életet kezdjenek valahol a világ túlsó felén. Ki Amerikában, ki a még messzebb Ausztráliában. A tárgy nem új. Sokan megírták és ta­lán nem is érdekes azoknak, akik maguk is végigcsinálták a nagy ka­­valkádot, és hozzájárultak ahhoz, hogy ma a kenguruk hazájában kö­zel félszázezer magyar éljen. Ilyen ausztrál lett a könyv szerzője, aki ha otthon marad, ma keresett író — ha más vonalvezetéssel is. Tíz év után jelent meg Domahidy András második könyve, az Árnyak és asszonyok. A kissé romantikus cím azonban nem fedi a lényeget, azaz a könyv tartalmát és főleg nem annak stílusát és szerkezetét. Ameri­­kia mozidráma címére emlékeztető cím mögött modern magyar irodal­munk egyik legtehetségesebb írója rejlik, í­gy stílusában, mint szerke­zetileg. A könyv majdnem egymás­tól független, de mégis egy egészet alkotó három elbeszélést tartalmaz. Az Inka című elbeszélés szakkátos párbeszédes iskolája kellene legyen minden olyan írónak, aki azzal ül le asztalához, hogy most pedig regényt ír. Valahogyan úgy van, mintha meg­szűnt volna az érdeklődés a regé­nyek iránt. Európai vonatkozásban jólszabott ruha addig szakadozik, vásik, míg egyre több helyen ki­kandikál a meztelen test. Milyen igaz és mennyire így van ez az életben is. A megformált és élővé lehelt embert a szabók el­kezdik öltöztetni, illetve nevelni, pallérozni, hogy illően tudjon vi­selkedni az életben. Előfordulnak esetek, amikor ez a megnevelt em­ber az élet útján imitt-amott kiálló szögekbe beleakad és beszakad a ruhája. Van az életúton több ki­álló szög és olyan körülmények közé kerül a ruha viselője,, hogy a legprimitívebb életelemek ke­rülnek veszélybe.. Ezek a legpri­mitívebb élet­elemek, az élelem védelem, kényelem és a szerelem. Itt mutatkozik meg, hogy milyen erős anyagból készült a ruha és milyen jól volt az szabva. Saját ruhámról mindig azt hittem, hogy jó anyag és jó szabónál készült. Mégis beszakadt. Egy alkalommal — jól emléke­zem — beszakadt a ruhám, ami­nehéz regényt írni az olyan olvasó számára, aki olvasta Balzac, Flau­bert, vagy éppen Maupassant írásait. Magyar viszonylatban még mindig nem tudtuk megemészteni Szabó De­zső Elsodort faluját, s talán Móricz Zsigmond volt az, aki a maga vérbő realizmusával ébren tartotta a re­gény iránti érdeklődést. A regényírás mezején épp úgy megkezdődött az uj utat keresés, mint költészetünk­ben. Ady, Babits, József Attila után nehéz eredeti verseket írnunk, s hogy mégis új ugart szántsunk, fel kell a régi törvényeket bontanunk. — Hogy azonban ez mennyire sikerült az még nincs lemérve. Odahaza Weöreös Sándor mondott búcsút Arany János és Petőfi Sándor halhatatlan rímjei­nek, idekint — talán legtehetsége­sebb verselőn­k —­ Mózsi Ferenc ke­­serveskedik, hogy megteremtse az új magyar verselést. Elvetették nem­csak a nagybetűt, de rímeket, vessző­ket és pontokat is. Verselésük vala­mi eddig még meg nem emésztett keveréke a prózának és a költészet­nek. Hogy új barázdavágásuk mara­dandó nyomot hagy-e a magyar iro­dalmunkban — olyan kérdés, melyre még az új gyulai párok sem adhatnak választ. * A próza területén Domahidy And­rás második könyve, az Árnyak és asszonyok mintha helyes útjelző len­ne az új magyar regényírás kissé hervadásnak indult mezején. (f-f.) — A­k­kor a háború alatt, amikor föl­dön, vizen, jégben folyt az öldök­lés. Akkor két repülő, egy angol és egy magyar köpködték egymás­ra halált hozó lövedékeiket. Néz­tem az izgalmas harcot, de egyre sűrűbben fütyültek a célt tévesz­tett lövedékek a mi fülünk körül és ezzel vége volt a biztonságos páholyból való szemlélődés s min­den összebeszélés nélkül egyszerre jutott eszünkbe a kertben ásott óvóhelyre való menekülés. — Ezt diktálta a védelem követelménye. Egyszerre szaladtunk a védelmet nyújtó fedett árokba. Mikor mind­annyian bent voltunk, akkor vet­tem észre, hogy feleségemet meg­előzve rohantam be és így a nagy rohanásban egy kiálló szögbe akadtam és beszakítottam a ru­hám. így szakadt be a ruhám, amit még most is viselek, mert nem tu­dom levetni, így pipázgatok én! HÍDFC 13. oldal

Next