Új hídfő, 1990 (43. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
1990. január hó ÚJ HÍDFŐ Régi kígyó új bőrben! Nap-nap után szinte lélekzetünket visszatartva figyeljük az európai eseményeket. Higgjünk-e a szemünknek? Szabad-e remélnünk? Van-e magyar kerek e világon, aki szíve mélyén ne óhajtaná Magyarország sorsának jobbrafordulását? Hiszem, hogy valamennyien aggódunk és szurkolunk! S közben jönnek a túlbuzgók, akik bár veszélyesen tájékozatlanok, mert silány információkat csak az átcenzúrázott kanadai sajtó és hírközlőszervek forrásaiból merítik, mégis azt hangoztatják, hogy „nem kell már többé harcolnunk, hisz’ a kommunizmusnak vége van, s a rosszak is megtértek!” S a jóhiszemű, gyorsan felejtő emigrációnak elegendő néhány reform ahhoz, hogy rózsaszínű álmodozásba szenderüljön! Tagadhatatlan, hogy az általunk ismert kommunizmus, illetve pontosabban sztálinizmus, valóban megszűnt létezni. De vigyázat! A népszerűtlenné vált ideológia halálos ágyán már ott van az „újszülött”, a padlásról előkotort trockizmus, az 1919-es és 1945-ös idők szociáldemokráciája, ami nem más mint a kommunizmus szülőanyja. Ha nem így lenne, akkor Szűrös Mátyás egy fazékba keverve nem mondaná azt, hogy „amit most akarunk, lényegében kapcsolódik a Kossuth Lajos, Károlyi Mihály és Tildy Zoltán nevével fémjelzett előző három magyar köztársaság hagyományaihoz, 1956 mondanivalójához s tanulságaihoz is.” (Első kézből, 1989. okt. 28.) Mielőtt bárki is visszakívánná Tildy Zoltán köztársaságát, néhány szót érdemes megemlíteni erről az emberről, akit a „felszabadulás” utáni időkben palástos hóhérnak neveztek! Nézzük csak, mit ír róla Csonka Emil, A forradalom oknyomozó története c. könyvében: „ Tildy Zoltán 1945-től kezdve középponti, de erősen vitatott, bírált, sokak által gyűlölt személyisége lett a magyar politikának. (...) az idegen megszállásból kifolyólag került felemás helyzetbe, mert az élén állt, s a közvélemény az ő számlájára írta a kezdődő rendőruralmat, a tömeges internálásokat, a kommunista rémuralom első megnyilvánulásait is. Családi viszonyai is, akarva-akaratlan, befolyásolták politikai tudatát és magatartását. Apósát az 1919-es első kommünben viselt szerepéért kötél általi halálra ítélték, mert az ő városában dühöngött legerősebben, sok ember halálát okozva Kun Béla és Szamuelly Tibor terrorja. Tildy nem volt kommunista, de felesége nem tudta megemészteni az apa tragédiáját és Tildyt mindig igyekezett balra tolni. ” Ilyen köztársaságot óhajt visszahozni Szűrös Mátyás Magyarországon? A boldogságtól repesve különben miért is mondaná most bp-i interjújában Leimdörfer-Faludy György azt, hogy „már 1918-ban is vártuk... éppúgy mint 1945-ben... és nem jött, pedig jöhetett volna! De hála a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárának Gorbacsovnak, egy olyan történelmi helyzetbe kerültünk, ahol van valami reménység arra, hogy megvalósuljon egy demokrata Magyarország.”... kérdezzük Faludy úrtól, ő is Tildy Zoltánra gondol? Mert mi az, amit Leimdörfer-Faludy úr és családja 1918-ban oly nagyon várt? Talán az „emberarcú kommunizmust”? S mivel Kun Béláéknak nem sikerült 133 napnál tovább vinni a véres proletárdiktatúrát, Faludy csalódásainak úgy adott kifejezést, hogy kéjelgő gyönyörrel döntötte le Prohászka püspök szobrát. További csalódásai pedig a Rákosi-rezsim ölelő karjaiba üldözték, s tollával oly hűségesen szolgálta még a sztálini ideológiát is. 1956 után sem lelte meg a számítását, azonban most!... most hálálkodik a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárának, mert most végre álma valóra vált! S hány, de hány ilyen „helyezkedő”Faludy él még a világon, akik akarva-akaratlanul nem veszik észre, hogy több évtizedes folyamatnak vagyunk a szemtanúi és áldozatai. A kishitűek csak olvassák el a kommunista manifesztókat, amelyek már régóta elítélik Sztálin rémuralmát, hiszen az ő lelkén szárad az ideológia „ Amelyik kígyó meg akar maradni, annak le kell vedlenie a régi bőrét!” (Pozsgay Imre, 1989. október) elnépszerűtlenedése s tulajdonképpen miatta jutott az egész proletárdiktatúra zsákutcába. A súlyos károkat nem volt könnyű jóvátenni! Főleg az ’56-os Szabadságharc véres leverése után a nemzeti megmozdulások miatt a kommunista tömb egységes volt a veszélyben, s ezért új stratégiai megoldásokhoz kellett folyamodni. „Hogyan is lehetne a népi demokráciát elfogadhatóbbá, esetleg népszerűbbé tenni?” — tették fel a nehéz kérdést Moszkvában, melyre tudjuk jól, Kádár János „gulyáskommunizmusa” adta meg a választ. Kijelentette, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van,” s megkezdődött a külföldre szakadt hazánkfiainak és főleg dollárjainak a hazacsalogatása. A kezdődő reformok, illetve az új stratégia már a kommunista pártkongresszus 1960 novemberében kiadott nyilatkozatában, s azután Kruscher 1961. január 6-án mondott beszédében világosan láthatók. Ez a két dokumentum egyértelműen támadja Sztálint, sőt magát a lenini doktrínákat is, amely azután a kommunista párt „megújult” politikáját határozta meg egész napjainkig. Ugyanis, a nyilatkozat is és a Khruscher beszéd is részletesen tárgyalja a kommunizmus világraszóló nagy győzelmét, melyet a népi demokratikus szocialista államok összpontosított gazdasági, politikai és katonai erejével, s ami ennél is sokkal fontosabb, majd a nyugati társadalom egységének és erejének aláásásával, meggyengítésével valósítanak meg. 1956 után Magyarországon, úgymint Prágában 1968 után, már Hidegháborúra nem volt több szükség — szinte ki is ment a divatból —, mivel a Szovjetunió tudomásul vette, hogy az Egyesült Államoknak nincs szándékában megbolygatni a közép- és keleteurópai ,status-quo-t, hiszen a jaltai, varsói és potsdami egyezményekben lefektetett érdekszférák, illetve az odaajándékozott országok szovjet tulajdonjoga sérthetetlen. Ha ez nem így volna, akkor 1956-ban is és 1968-ban 5. oldal