Új hídfő, 1992 (45. évfolyam, 1-12. szám)

1992-01-01 / 1. szám

2. oldal 1992. január hó egyik ülésén kinyilvánították, hogy ők „nem magyarok, csak magyar­ ajkú zsidók.” (Hogy ezek után miért marad­hattak meg mindeddig a „Magyar” Bizottság tagjai, erre csak a Bizottság elnöke tudna válaszolni.) Így aztán adott helyzetben a magyarság szószólóiként végzik magyarellenes munkásságukat. Bevallom, ez a feltűnő magyarellenesség (antihunga­­rizmus), amelyre Stolmár G. Ilona reagál, engemet már évek óta módfelett zavar. Számtalan megnyilvánulása kö­zül a két legkirívóbbat engedtessen részleteznem: 1. Ha a második világháborúban a vesztes oldalon lehetett háborús főbűnösséggel vádolni egy személyt vagy csoportot, az nyilvánvalóan Hitler és a német vezérkar, illetve az „SS” volt. (Az, hogy a győztes oldalon is voltak hasonlóképpen kiérdemelt, de büntetlenül maradt bűntet­tek, az más lapra tartozik.) Őket illette a győztesek vádja mind a háború kirobbantásáért, mind az emberek milliói­nak, beleértve a hazánkból kihurcolt zsidó áldozatokat, elpusztításáért. Hazánk, mint vonakodó csatlós, legfeljebb harmadrendű szerepet játszott a háborúban; a zsidó (töb­bek között) áldozatok kivégzésében pedig, a magyarságnak semmi szerepe nem volt, egyetlen tevékenysége a tragédiá­ban a magyar zsidók összegyűjtése lévén, de azt is csak „in extremis” akkor, amikor a hitleri nyomás más kiutat nem hagyott; de még akkor is ellenkezve és minden alkalmat megragadva a zsidómentésre (ami végül is több százezer zsidó életét mentette meg) sokszor saját élete kockáztatá­sával. Bármely szögből, bármilyen alapon elemezzük is a kérdést, bármilyen mércével is mérünk, a magyarság „há­borús bűnössége” elenyészően kicsinek bizonyul a némete­kéhez mérten. Ennek ellenére a magyarországi születésű zsidó Himler Márton vezetése alatt álló amerikai CIC (Counter Intelligence Corps/ Amerikai Kémelhárító Osz­tag) 680 magyar „háborús bűnös” kiadatását rendelte el (és ezek közül 650-et ki is szolgáltattak Rákosiéknak, ami sok esetben egyenlő volt a halálítélettel), holott a nürnbergi tárgyalások összesen csak 24 német háborús bűnöst nevez­tek meg, ezekből tizet végeztek ki 1946 októberében. Két­ségtelen, hogy a magyarságot a zsidóság bosszúja sokkal keményebben érte, mint a büntetés, amit a győztes hatal­mak a „háborúért döntő felelősséggel tartozó németekre” kivetettek. Miért a két mérce? 2. A zsidóság tragédiájában a középeurópai országok közül talán a magyarnak volt legkevesebb része. A zsidó történész Raul Hilberg Az európai zsidók elpusztítása című könyvében ezt írja: „Országról országra haladva a pusztítás gépezete el­kapta a zsidókat és meghaltak, védtelenül, annak marká­ban. 1944-re már csak egy fontos terület volt deportálások­tól mentes, csak egy érintetlen közösség. Ez a terület Ma­gyarország volt és 750 ezer zsidó menekült meg határain belül.” (590. o.) Hilberg a továbbiakban részletesen leírja az óriási nyomást, amelyet Hitler gyakorolt a magyar kor­mányra (Kállay) a zsidók deportálása érdekében, de Kállay egyetlen zsidót sem deportált (521. o.), amíg végül is Hitler ultimátumára Horthy menesztette 1944. március 19-én. Ez­után is csak állandóan fokozódó német nyomásra indult meg a zsidók deportálása. Ezzel szemben a zsidó Lévai Jenő hazai történész sze­rint, a szlovákok, románok és horvátok a nácik beavatko­zása nélkül jóval 1944 előtt saját erejükből bántak el zsidó kisebbségeikkel. Lévai szerint, a szlovákok már 1942-re a Szlovákiában élt 90 ezer zsidóból 70 ezret szállítottak Galí­ciába; a románok már 1940-ben elkezdték a zsidók mészár­lását és mintegy 455 ezret gyilkoltak meg a legkegyetlenebb módon. Jugoszláviában az Usztasa szervezet, mintegy 24-25 ezer zsidót pusztított el. A pusztítások elől ezrével nyertek menedéket Magyarországon a zsidók olyannyira, hogy a visszacsatolt területekkel megbővült ország zsidó lakossága 1944 márciusára 762 ezerre duzzadt! Tehát kétségtelen, hogy hazánkban a zsidóság össze­hasonlíthatatlanul jobb kezelésben részesült, mint az utód­államokban! A magyarság a zsidó életéhez soha sem nyúlt; ami Magyarországon 1944-ben történt, az háború alatt idegen megszállás alatt történt! Ennek ellenére, több mint harminc éves itt tartózko­dásom alatt egyetlen újságcikkről, egyetlen filmről nem volt tudomásom, amelyek a horvát, szlovák vagy román zsidóság szenvedéséről beszélnének vagy ezen népeket an­tiszemitizmussal vádolnák (legalább olyan mértékben, mint a magyarokat! — Szerk.) holott napról-napra se vége, se hossza a magyarellenes újságcikkeknek, könyvek­nek, filmeknek és rádiójelentéseknek, nagyrészt „magyar­zsidók” jóvoltából. Napjainkban Kanadában még mindig folyik a zsidóság már több mint négy éve elkezdett erőfe­szítése, hogy Finta Imre volt magyar csendőrszázadost bör­tönbe zárassa, mert 1944-ben, mint a karhatalom tagja fel­sőbb parancsnak engedelmeskedve zsidókat gyűjtetett és vagoníroztatott be. Fintát egyetlen élet kioltásával sem vá­dolják. Ugyanakkor a saját zsidó történészeik szerint, az utódállamok által önnön kezdeményezésre kiirtott mint­egy félmillió zsidó áldozat megtorlásáról, illetve a felelősek bíróság elé való állításáról egyetlen szót sem hallani. A ma­gyarázat nem lehetne tisztább: a magyarok részéről a leg­kisebb kihágás is sokkal, de sokkal szigorúbban bírálandó, mint az utódállamok által a legszörnyűbb gyilkosság! Két mérce alkalmazására a magyarság rovására jobb példát ta­lálni nem lehet. önkénytelenül felmerül a kérdés: miért van ez a ma­gyarellenesség? Mi lehet a zsidóság célja ezzel a magyar népet mindenáron befeketíteni akaró (főleg a Nyugat előtt) törekvéssel? Mert hogy ennyi támadás, ennyi szembeütő megkülönböztetés, amelyben hazánknak és magyar né­pünknek van része a zsidóság részéről nem a véletlen szü­leménye az holtbiztos! Ha közelebbről megnézzük, a sok panasz, rágalom, antiszemitizmus-vád ellenére egész Európában hazánk az egyetlen ország, ahol a zsidók fontos szerepet töltenek be mind a politikai, mind a gazdasági és kulturális életben. Sőt, annak ellenére, hogy számuk, amely 100 ezer és 200 ezer között mozoghat attól függően, hogy milyen meghatá­rozást alkalmazunk, kétségkívül a legnagyobb Közép-Kelet Európában (a szovjet kivételével), a tízmilliós magyarság­nak legfeljebb két százalékát teszi ki, befolyásuk sokszoro­san meghaladja számarányukat a hazai élet majdnem min­den terén. Úgyszintén minden panasz és az „antiszemiti”- ÚJ HÍDFŐ

Next