Képes Magyar Világhiradó, 1976 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám
sajtóhibák, meg az elcserélt képaláírások, az csak azért van, mert mire odaértem, valószínűleg mélyfagyasztott állapotban voltam, önkívületben. Úgy gondolom, hogy az a kis nercsál jó lenne a hátamra — otthon pedig használhatnám mint fésülködő köppenyt is. (Fernando tervezése.) Végül pedig azt hiszem, jobb lenne, ha a kis rövid kabátot is kiválasztanám — nem szeretném, ha esetleg a szupermarketen azt suttognák a hátam mögött, hogy flancolok a hosszú iskolai kabátomban, miközben herringet választok és húst daráltatok. Mi elegáns, gazdag negyedben lakunk (mi sem tudjuk, hogyan csöppentünk ide) és így itt nem lehet tanárnőket találni — azok mind a regényebb vidékeken laknak — így senki sem értené meg ' ^ 'birski klímát az iskolaudvaron. Ha ilyen ka 1 óra után a drótkocsit az üzletben, (Christie Bros.) kénytelennek tűnni — még óságával bástyázva sem — “t. Elvégre arra is kell a latkák bizonyára még fát — pláne, mivel, élt már a kőkorszak, ibőrt aggattak masolyaik után a bartb.) Tisztán Magyarul címmel jelent meg a Caribi Újságban (szerkeszti Bozanich István) a Képes Magyar Világhíradóban megjelent “Ne beszéljünk mongolul” (Bodolai Zoltán, Ausztrália) cikkének az ikre. A caribi változat a spanyol szókeverésért esik kétségbe, míg Bodolai az idétlen angol keverésért ostorozza honfitársainkat. Joggal. Elrettentő példa legyen a következő idézet minden mongolul beszélő magyarnak: Jónapot, szenyorom. Hová megy? — Jónapot, szenyor Bersli. Tegnap csokiztam egy bicsóval és megyek az agómhoz, hogy segítsen a fej körül. Igaz, hogy tumbálják a házat, ahol lakik? — Igaz és most bajom van a mudanzával, mert még nincs másik apartamentem. Ami lenne, azt pintálni kellene. Hol töltik majd a navidádot? — Itthon. Csak a piájára megyünk le, ha nem lesz nagy a kóla az autopistán. Igaz, hogy öt lovat takázolt?” Majd így folytatja: “ — Talán nem volt otthon lóversenytér, hogy hipodromot mondunk; nem volt ládánk, vagy dobozunk, hogy caja-t használunk, még nem találták fel a pálinkát, hogy aguardiente-t emlegetünk? Találkoztam már olyan anyával is, aki gyermekét nem etette, hanem alimentálta. Szegény kis csöppség! Milyen lehet majd magyar szellemi tápláléka, ha szülője már ilyen korán kezdi az alimentáció-t? Az sem utolsó, amikor azt hallottam, hogy valaki végigpászarolt a piszón!” Ugye bosszantó, amikor a felét nem értjük meg, mert mi csak az angolt tudjuk keverni? Ha nem kapunk észbe hamarosan, igen rövid idő múlva kénytelenek leszünk esperantot vagy interlinguát tanulni, hogy a szétszórtságban élő testvéreinket megértsük. Mi lenne, ha Füry Lajos brazíliai előadásai közben angolt keverne a szövegbe, Gábor Áron vagy Tollas Tibor németül beszélnének Ausztráliában, Kisjókai Erzsébet hollandul Stockholmban, Zolcsák István portugálul Clevelandban, Szüts Gábor svédül Münchenben, Saáry Éva olaszul Londonban és Keszi István franciául Venezuelában — méghozzá magyarul ragozva, magyar kiejtéssel, hogy ha valaki történetesen beszéli is az idegen nyelvet, akkor se értse meg, hogy miről beszél az előadó? Jól néznénk ki! A caribi cikk még hozzáteszi: “Senki ne állítsa azt, hogy a befogadó ország nyelve ellen akarok hangoskodni, mert annak megtanulására éppen a gyermek érdeke és a második haza iránti köteles hűség is buzdít, de magyarul csak magyarokkal — szülei, testvérei, ismerősök, stb. — van módjában társalogni. És ki volt még kisebb azáltal, hogy emigráns létére származási országának — vagy ha már itt született — szüleinek nyelvén is beszél? Megfigyeltem, hogy az idősebbek közül leginkább olyanok kevernek beszédükbe idegen szavakat, akik az idegen nyelven rosszul beszélnek. (V.ö.: mindenki azzal szeret dicsekedni, amije sosem volt, vagy azt fitogtatja, amihez nem jól ért.)” Hát azért. Még a közmondás is azt mondja: értelmes szóból ért a magyar. (Nem biztos, hogy van ilyen mondás, de lehetne, vagy kellene lennie!)