Krónika, 1976 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám
A TARCAI TEMETŐBEN Apám és anyám egymás mellett, szép, felbontatlan szerelem — fekszenek fészkes koporsókban, mészkemény téliben, mereven. Sírjuk körül néma tanúként régi nyaraknak illatát őrzik ma is hóban topogva, a szalmacsizmás szilvafák. Ott nyugszanak a szomszédok mind, egész falunk a föld alatt, táplálják nyirkos gyökerükkel a fénybe nyíló lombokat. Nem tudnék máshol megpihenni, idegen föld mélyén magam — más nyelven szólna pap fölöttem, s a harangszó is hontalan. Köztük szeretnék elnyújtózni, magányos testem didereg, anyám meleg ölén megbújva, hajnalra váró kisgyerek. Lezárt szemhéja arcom őrzi, így hordoz ítéletnapig, ahogy én őrzöm unokáját, mert egy arcuk bennem lakik. Idegen földben, átültetve szíve időtlenül dobog, feltámadáskor, szép szemével engem tudom keresni fog. Ezután ismét Tollas Tibor következett. Feri bevezetőjében az Ima a földanyához-ból idézett, és úgy érzem, ezzel méltóképpen fejezzük be ezt az estet. Én részt vettem már a Jókai esten, ahol kitűnő írótársunknak, hála Istennek, ugyanúgy megtöltötték a termet. És most látom, hogy mit jelent, hogy van hová összehúzódnunk, hogy van itt egy Magyar Kultúrközpont, amely befogadja a külföldről jött költőket, írókat s társadalmi eseményeknek a helye. Az Isten tartsa meg ezt a házat és mindazokat, akik ebben munkálkodnak. Mert van olyan ország és van olyan város, ahol nincs hová meghúzódnunk. Torontó fölépítette a 10 éves évfordulóra azt a csodálatos szobrot, amely hirdetni fogja acélba és kőbe ágyazva örökre a szabadságharcot. Megalakult a Magyar Kultúrközpont és vannak intézményeink ahol próbáljuk ezt a munkát végezni. Én csak úgy tudom viszonozni ezt a társadalmi munkáját Feri barátomnak, aki ezt az estét így csinálta, hogy ha még oly nehéz körülmények között is, de Európában megkezdjük az ő útjának az előkészítését. Mi nem tudunk ilyen nagy közönséget, ilyen lelkes közönséget adni — az ország közelsége egy kicsit a lelket koptatja meg a magyarságnál — minél távolabb élünk az otthontól, annál inkább ég az a kis mécses, annál inkább fáj a lélek. De ígérem, hogy minden kis termet meg fogunk tölteni, hogy elmondd az almafákat. . . amikor az Isten almát kíván, de már nincsenek almafák. És így adjam vissza neked nemcsak a mai estet — akkor önző volnék —, hanem azokat az estéket, amiket Nehéz Ferinek és a többi írónak adsz itt, a Magyar Kultúrközpontban, hogy őket is érje a szeretetnek ez az átforrósodott áramlata, amely nélkül nincs élet. És hiába szólunk, ha nincs ki értené, ha nincs visszhang. És ez a visszhang éltetni fog engem, mint ahogy éltetni fogja mindazokat, akiknek a torontói magyarság ezt a visszhangot adja. Áldja meg őket az Isten. IMA FÖLDANYÁNKHOZ Ki fényre szültél, nem tudok arasznyi létem után sem Tőled elszakadni. Mint feltörő fák gyökere a mélybe, húsodba vájok karmos ölelésre, ölelj hát vissza, és öledbe rejts el, csontig sorvasztó szörnyű szerelemmel, táplálj, feledés hős tejével altass, a sejtek láncát oldd fel, légy irgalmas, lezárt szemhéjam új egekre nyitva, szülessek újra roppant karjaidba, fürdessen meg, mint Téged tenger árja, a nyughatatlan lelkek óceánja. S tudván a törvényt türelemmel, némán fogadjam sorsom, mit fiadra mérsz: rám. Gyúró kezedben más és más alakban valljam Néked: a test is halhatatlan, s gyönge csiraként rejts el göröngyödbe, viselj gondot rám most és mindörökre.