Krónika, 1978 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1978-11-01 / 11. szám

Flórián Tibor: Hazánk a hontalanságban Amióta emberré lettem — a szó szellemi értelmében — mások fájdalmát és örömét is megéreztem s magamban hordoztam. Azóta természetesnek tartom azt is, hogy ne a magam fájdalmáról írjak csupán, hanem közös fájdalmunkról. Például arról a nyomorúságról, ha a sors arra kényszerít, hogy hosszabb ideig anyanyelvi közösség nélkül — idegenek között — éljünk. Ennek a fájdalomnak, mely könnyen betegséggé növekedhet, más gyógyszere nincs, mint minél sürgősebben kapcsolatot keresni a legközelebbi anyanyelvi közösséggel. Ez a közösség, akkor is gyógyít, ha csak egy kis szórvány, ha csupán néhány magyar család. Ezzel a szórvánnyal, ezzel a néhány családdal, ha testvéri szót lehet váltani, fölépíthetjük az idegen kör­nyezetben a Hazát idéző anyanyelvi közösséget. Boldogok azok a magyarok, akik egy nagyobb testvéri közösségben élnek és az idegen szavak és szokások tüskéitől az anyanyelv pihés fészekmelege óvja őket. De ki óv meg minket? Csak egyházaink, egyesületeink és magyar lapjaink adhatnak védelmet. Munkájukat csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha nem felejtjük el, hogy mit tesznek értünk és mitől mentenek meg minket. Sajnos, emigrációnkban egy különös gyakorlat alakult ki. Valahányszor az egyház, egy egyesület, vagy lapjaink feladatairól beszélünk, a többség min­dig arra hajlamos, hogy ezalatt egyoldalú kötelezettséget értsen. Olyan kötelezettséget, melyet egyesületeinknek, egyházainknak és lapjainknak nélkülünk is el kell végezniük. Az amerikai kontinensen — szerencsénkre — egyházaink hivatásuk magaslatán állnak és vannak egyesületeink és van néhány lapunk is, mely öröm­mel végzi feladatát: az anyanyelv magasrendű szolgálatát. De ahhoz, hogy magyarságunknak — a cserkészeten kívül — ez a három tartó oszlopa teljes értékű munkát adhasson, sok mindenre lenne szüksége. Elsősorban arra, hogy feladatuk végzéséhez mindenki segítséget nyújtson, anyagi hozzájárulással, vagy szellemi munkával. De 1978. NOVEMBER nézzük például emigrácós egyesületeinket. Az a szomorú tapasztalatom, hogy a legtöbbjüknél 1-2, vagy legjobb esetben három ember végzi a munkát és vállalja a legnagyobb áldozatot. Az év végén pedig a tagok kényelmesen végighallgatják a végzett munkáról szóló jelentést és ha történetesen nem kielégítő, még kritikát is mondanak fölötte. Ismételten meg kell állapítanunk, hogy emgrációnk sokféle feladata közül anyanyelvünk ápolása egyike a legfontosabbaknak. Ha ez megszűnne, akkor nemcsak kinti magyar életünk indulna lefelé, gyorsuló ütemmel, a lejtőn, hanem a jövőben arra is képtelenek lennénk, hogy szülőhazánk népének bármilyen politikai, vagy anyagi segítséget nyújtsunk. Ha tehát ilyen fontos ez a feladat, akkor szeretnénk hinni, hogy ennek a munkájában a jövőben mindenki — valamilyen módon — részt óhajt venni. A közösen és helyes munkamegosztással végzett feladataink csodát tehetnek és a fejlődés korszakát indíthatják el — a pesszimisták szemében hanyatlónak hitt — külföldi magyar életünkben. Reményik Sándornak, az erdélyi költőnek verse ma sokkal időszerűbb tanács , mint bár­mikor költőnek, papnak, tanárnak, egyesületi vezetőnek, újságírónak, szerkesztőnek és olvasónak egyaránt: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek. Az idegen környezetben hontalanságunk és magányunk ellen csak úgy védekezhetünk, ha anyanyelvünkkel építünk Hazát magunk körül. Milyen jó tudni, hogy napi munkánk után, ott­honunkban, a magyar nyelv édes melege vár. Milyen jó tudni, hogy templomainkban magyar nyelven szólnak hozzánk és magyarul imádkozhatunk. Milyen jó, hogy magyar egyesületeink vannak, ahol egymás kezét megfoghatjuk és közösen építhetünk. Milyen jó, hogy tanáraink vannak, akik magyar nyelvre és kultúrára, hagyományaink megőrzésére tanítják KRÓNIKA 3

Next