Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
Tömörkény István: BICSKAVÁSÁRLÁS Jegenya András, amint bevégezte a reggelizést, eltolta magától a szalonnás tányért, leveregeté a ruhára akadt kenyérmorzsát, és egykedvűen hallgatta végig az asszony egészségre szolgáló jókívánatát. És azután fölállva, megfogta a bicskája nyelét, és odatámasztva a hegyét az asztalhoz, be akarta csukni. Szinte várta már, hogyan csapódik bele a kés a nyélbe, midőn egyszerre nagyot pattant, és a bicska eltört. Két darabra vált a pengéje. — No ne — mondá Jegenye András, és szomorúan nézett a bicskára. A bicska két darabban feküdt az asztalon, és nyilvánvaló dolognak látszott, hogy azzal többet semmiféle ételt nem lehet enni. András összefogta a két darabot, és betette a zsebbe. Kiment a házból, fölhágott a kocsira, és megindult a város felé, értésére adván előbb az asszonynak, hogy majd napáldozat táján hazavergődik. Meglegyintette a két lovát, a lovak megindultak, kikanyarodott a tanyaközből az útra, csöndes ügetésben hajtott, a háta mögött fölkelt a nap, és derengő világát szétveté a mezőség haván. — Károg a varjú — dünnyögé csak úgy magában Jegenye András. — Nagyon csúnyán károg. Nini — motyogta megütődve —, tán háború lesz . . . Majd viszik a sok katonát a gránitra. Majd lú a puska. Az eszmemenetnél fogva aztán rátért arra, hogy neki bicskát is kell venni. Igaz, van otthon egy pár topa, úrforma kés, de hát csak hadd legyen mégis valami fegyver a háznál, meg aztán mi is az ember bicska nélkül? Imigyen okoskodik a kocsiban, és eltűnődik az eltörött bicska sorsán. Már két pengét meg egy új nyelet csináltatott hozzá, és mégis megvolt. Csöndesen ült a kocsiderékben, olykor fölborzolá a bajuszát, azután fölhúzta a térdét, a két karját ráhelyezte egymás tetejébe, és azokra hajtván a fejét, elgondolkodott. A gondolkodás oda lyukadt ki, hogy most már okvetlenül szükségesnek mutatkozik egy bicska bevásárlása. S úgy tön, amiként gondolt. Ahogy eladta a csirkéit a piacon, elvitte a kocsiját valamelyik utcába a többi tanyasiak közé, azután megindult fölkeresni Sziráki uramat. 1980. MÁRCIUS Sziráki uramnak pedig ősidőktől kezdve ott van a háza a régi színházzal szemközt. A régi színház ugyan már nincs meg, csak a helye van meg. Mármint a réginek, mert most emeletes épület kényeskedik ottan, akkora, hogy a nap se bír vele végezni valami könnyen. Kénytelen délelőtt az egyik, délután a másik oldalára sütni. Jegenye András uram sokáig kereste azt a házat, de csak nem bírt ráakadni, mert akármerről került neki, mindig ott találta az új ,,Kelemen utcát”. — Ejnye, ejnye — mormogó, és a szíjostorral gyöngéden végighúzott egy előtte szaladó inasgyereken. A gyerek megállt, és hát szép szóval kivette belőle András, hogy éppen ott áll ama bizonyos ház előtt, így hát bement. A híres bicskásbolt úgy el van dugva egy pincébe, hogy ember legyen, aki ráakad. De Jegenye ráakadt. Lefelé ment a lépcsőkön, benyitotta az ajtót, és szerencsés jó napot kívánt mind közönségesen. Azután megállt kevélyen, és belemélyeszté a mellényzsebbe három ujját. A másik kettő kint mozgott a poszton negédesen. — No, mire végzik? — kérdé Jegenye András, és levevén fejéről a kalapját, körülkesélte azt a könyökével. — Hát csak csináljuk — felelte a segéd. — Ugyan ugye? — mondá hitetlenül Jegenye uram. — De bizony csak! — No ne — válaszolta elégülten András, és lassan lóbálta kezében a kalapját, hogy ugyan hova dobja le, ahol nem üt agyon vele semmit. — Nini, de szép paraplé! — folytató fölpattanó hangon. — Tán le is szabad rá ülni? — Azért van ottan, bátyámuram .. . — Hát akkor le is ülök — mondá Jegenye András, és úrias mosollyal tette le magát a kanapéra. Azonközben aztán, ahogyan forgolódott rajta kényelmetlenül, egy kis ablakon át bepillantott a műhelybe, ahol a dolgozó legények között serényen forgolódott Sziráki uram. — No, mire végzik? — kiáltott erősen, hogy átmenjen a szó az ablakon. KRÓNIKA 31