Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
magyarok segélynyújtásairól és velük kapcsolatban a honfoglalók vadságáról és barbár szokásairól szólnak. A magyar történészek készségesen összehasonlítják őseik eljárását a korabeli normán és germán hadjáratokkal, hiszen azok tagadhatatlanul vadabbak és kegyetlenebbek voltak, mint a honfoglalóké. Attila király például nem égette fel Rómát, bár megtehette volna, hanem a pápa könyörgésére elállt a város ostromától. De a germán Alarik, meg a vandálok habozás nélkül lecsaptak Rómára és kirabolták a várost, mihelyt tehették. Szent Gallenben a magyar kalandozók nem ölték meg a kolostorban maradt barátot, csak élcelődtek vele. A nemzetközi szótárba sem a magyarok nyomán került be a „vandál” szó a durvaság és esztelen öldöklés értelmében, hanem a germánok vandál nevű törzse nyomán. A normanokról közismert, hogy végigrabolták egész Európát, sőt még Észak- Afrikát is. Julius Caesar vezetésével a római légiók Galliát tökéletesen kirabolták, értelmiségét, papságát és katonaságát leöldösték. Ez a párhuzam magától nyújtja a helyes értelmezést. Ami végül a honfoglalók állítólagos kultúrálatlanságát illeti, szemben a nyugat-európai erkölcsökkel és illemmel, cáfolatként elég idéznünk Ibn Fadlan arab író tanúságtételét, Koestler Arthur nyomán. Ez az arab író megbotránkozva jegyezte fel, hogy a normanok „a világ legpiszkosabb emberei”. Amikor mosakodnak, a ház feje egy lavór vízben leöblíti arcát és haját, aztán beleköp a vízbe és az orrát is belefújja, majd az edényt átadja a következőnek, az is belemosdik, beleköp, belefújja az orrát és továbbadja. Ibn Fadlan azt is feljegyezte, hogy a ruszok (normanok bizánci névvel) szörnyű illetlen emberek. Mindenki jelenlétében végzik el szükségletüket, még a komolyabb dolgot is. Sőt , mások szeme láttára közösülnek. A királyuk is így csinál. Más források is hasonló képet festenek róluk. És mégis, ezek a normán, germán és római kalandorok úgy szerepelnek a történeti kézikönyvekben, mint lovagok és kultúrateremtő lények! Nincs mit szégyenkezzünk a honfoglaló magyarokért, amiért egykoron Európa rendőrei voltak és harcászati kiszállásokat is végeztek. Összegezve az előadottakat, fájlaljuk, hogy hazai történészeink látóköre a rövid magyar őstörténetre korlátozódik és még ma sem akarják észrevenni, hogy múltunk szálai a Régi Keletre vezetnek. De elégedetten vesszük tudomásul, hogy lényeges pontokon érdemben egészítik ki tudásunkat. 1980. ÁPRILIS PISZTRÁNGOK KARA Erőnket lassú víz apasztja, heves fény s emberszó zavar. Rég volt, mikor a sík folyóig lesodort a vak zivatar. Szakadó felhők záporától orra dagadt a patakér, s az áradástól meg nem őrzött sem kondú, sem partgyökér. Azóta úszunk, folyton úszunk a vízzel szembe, cél iránt, utunkat malmok torlaszolják, a zuhogó súly visszaránt. Halászsas-árnyék hull a vízre, ravasz tőrrel kísért a gát. Búvóhelyen töltjük a nappalt s megvárjuk a hús éjszakát. Azóta minden éjjel úszunk, futunk a sikkadás elől, havasra fel, hol mély az erdő s forrás ízű a patak-és. Fehérmelles vízirigó ül habos kövön s fürgén neszez. A martok tajtékos vizébe finom fenyőtű permetez. A foltos, ritka napsütésben zölden ragyog a fák moha, s ha szél mozdul, kövünkre perdül a málna és az áfonya. Futunk, futunk a látomással, súlyos habot hasít a szánk. Riadozunk az óceántól, az ér, az ér a mi hazánk. Vihar ijeszt, kígyó riasztgat, meredek utunk nehezül. S szivárványos testünk az éjben végső iramra megfeszül. S mire kipirkad fenn a hajnal s vörös fény gyúl a fenyvesen, az érhez zúgón, szirten által megérkezünk győzelmesen. Áprily Lajos KRÓNIKA 7