Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
Fáy István: Ismerjük meg nagy költőinket KÖLCSEY FERENC Sződemeteren született kálvinista nemesi családból. Szüleit korán elveszti és az árvaság gyermeklelkének örök gyászt és bizonytalanságérzetet ad. Elveszti fél szemét is, ami azt a hitet kelti benne, hogy nem egész ember. Hat éves korától tizenkilenc éves koráig a debreceni Kollégiumban tanul. Rövid pesti joggyakorlat után biharmegyei birtokára vonul vissza és gazdálkodik. Teljes visszavonultságban képezi magát, mert hisz abban, hogy csak a magasrendű, európai műveltség az egyetlen megoldás többszázados hátrányunk pótlására. 1823. január 22-én megírja nemzeti imádságunkat, a Himnuszt. Kazinczy köréhez tartozik, de elvi kérdések miatt elhidegülnek egymástól. Később a vármegye politikai életében tevékenykedik, természetesen, mint a felvilágosodás feltétlen híve ellenzéki programmal. A Tudományos Akadémia 1830-ban választja rendes tagjává. 1832-ben, mint megyéje követe, a pozsonyi országgyűlésen az ellenzék egyik vezére. Megbízásáról 1834-ben mond le, és az országgyűlés ifjúságának igaz szomorúságától kisérve visszatér birtokára. Kossuth „Országgyűlési tudósításai” gyászkeretben köztik a hírt, holott mindketten tudják, hogy az ellenkező pólushoz tartoznak. A sors kegyetlen iróniája, hogy ellene, aki a jobbágyság helyzetének gyökeres javításáért harcolt az országgyűlésen, saját jobbágyai fellázadnak. 1837-ben megírja hatalmas munkáját a „Parainesist", 1838-ban meghal negyvenyolc éves korában. Szomorú sorsú ember volt, aki került mindent, ami röghöz, az anyagias világhoz köthette volna. Ideáljai: a tiszta ész, az analitikus gondolkozás, a művészet tisztasága, az arány és a harmónia. Külsejében is teljesen különbözik a kortárs nemességtől. Simára borotvált arcával, fél szemén a fekete védővel, osztályát évtizedekkel megelőző, meg nem értett elveivel teljesen idegen, sőt ellenszenves a nemesség előtt. Ezek a jóltáplált, mulatozó, a megye- és országgyűléseken üres közhelyeket szajkózó urak, nemcsak nem értették magas intellektusát, hanem annyira gyűlölték, hogy például szomszédai barmaikkal letapostatták vetéseit és ott kellemetlenkedtek neki, ahol csak tudtak. Egy kétségtelen, különös ember volt. Betegesen pesszimista. Kivételesen nagy, klasszikus és nyugaterurópai műveltsége messze kortársai fölé emelte. Ha az ember közelebbről nézi, nagyon nehéz megállapítani, hogy a költő és a rétor milyen arányban van meg benne. Feltétlen felelősséggel ír le, vagy mond ki minden szót. Fiatalabb korában egyetlen vágya: menekülni innen bárhová, ahol igaz kultúrát és polgárosodást talál. Az egész gondolatvilága szinte testtelen lebegés és látszik akkori művein, hogy amikor leül írni, a lelke valósággal az éterben lebeg. Később ez a magatartása megváltozik, mert belátja, hogy mindenkinek meghatározott helye és feladata van a földi határok között. Élete célját a hazaszeretetben találja meg — úgy is, mint költő s úgy is, mint ember. Aki ismeri a világirodalmat, jól tudja, hogy a korai középkortól napjainkig a legnagyobb nemzeti irodalmak túlnyomó többsége pesszimista. Külö- 1790—1838 . KRÓNIKA