Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1980-09-01 / 9. szám

Gosztonyi Péter: Szabadságharcunk történelmi értékelése (Második közlemény) Az általános politikai helyzet Magyarországon sokban különbözött a lengyel viszonyoktól. A Szov­jetunió Kommunista Pártjának 20. pártkongresszusi határozatai hatására a magyar értelmiség, amely már régebb óta kritikus ellenzékben állt a Rákosi vezette pártirányvonallal, mozgolódni kezdett. Megalakult a Dolgozók Ifjúsági Szövetsége (DISZ) szervezésében a Petőfi Kör, amely maga köré tömörítette mindazokat, akik ugyan a szocializ­musért kívántak tovább küzdeni, de ugyanakkor leszámolást követeltek az uralmon lévő párt­vezetőkkel, és ha nem is mondották ki, de egy szabad és a Szovjetuniótól független Magyarországért bontottak zászlót. A rendszer elkésett önbírálata A moszkvai pártvezetők — akik végsősoron a magyarországi helyzetért a felelősséget viselték — kezdetben helyt adtak a magyar (kommunista) közvélemény nem egy kívánságának. Rákosi Mátyás, az MDP főtitkára, aki 1949 óta irányította az ország sorsát, fogcsikorgatva és nem létező betegségére hivatkozva 1956. július 18-án lemon­dott tisztségéről és szovjet utasításra kénytelen volt még az országot is elhagyni. Helyette azonban egy másik Rákosi, a tömegek előtt talán kevésbé ismert, de az 1949—56-os évek terrorjáért éppen annyira felelős Gerő Ernő került a főtitkári székbe. Az eseményeket azonban mindez csak fékezte, megállítani vagy visszakoztatni már nem tudta. Magyarország rohant a forradalom felé! Pedig az új vezetés — Gerő az MDP főtitkára és Hegedűs András a kormány feje — mind szóban, mind tett­ben igyekezett magának híveket toborozni. A sztálini vezetés áldozatainak egy részét — a kom­munistákat, de nem a más pártbelieket — rehabilitálták, sokukat csak haló poraikban, mint például Rajk Lászlót vagy Pálffy György tábor­nokot, akiket hamis váddal 1949 őszén végeztek ki. 1956 őszére megtörtént a magyar-jugoszláv kiegyezés is (a két ország között épp a sztálini politika következményeként éveken keresztül a háború széléig elmenő ellenséges hangulat uralkodott) és a börtönökből 474, jórészt kom­munista és szociáldemokrata politikai foglyot engedtek ki. (Visszamaradt azonban, mint később kiderült, még háromezer személy!) A közvélemény nyomása 1956 őszére oly nagy volt, hogy az ország vezető személyiségei nem térhettek ki egy ünnepélyes és nyilvános Rajk-temetés megrendezése elől. Péter Gábort, az Államvédelmi Hatóság főnökét, akit 1953-ban még Rákosi záratott börtönbe, kellett a fegyházból kihozni, hogy megmutassa azt a helyet Budapest határában, ahol 1949 őszén titokban a kivégzett Rajk László tetemét elföldelték. A Rajk és társainak 1956. október 6-án megrendezett budapesti temetése óriási néma tün­tetéssé lett a rezsim ellen. Az összegyűlt mintegy 100 ezer ember a Kerepesi-temetőben és környékén nem Rajk Lászlót, a volt kommunista bel- és külügyminisztert és társait, a pártfunkcionáriusokat gyászolta, hanem jelenlétével és fegyelmezett némaságával a rezsimmel szemben foglalt állást. (Azok a pártvezetők, akik kissé józanabbul szemlélték az eseményeket, később bevallották, hogy ők már akkor, október 6-án, tartottak a népharag kitörésétől, illetve egy forradalomtól. A Belügyminisztérium mindenesetre csapatokat helyezett készenlétbe . . .) Megmozdul az ifjúság Október közepén Budapesten és vidéken, a Petőfi Kör példájára, egyre-másra alakultak meg az egyetemi diák­körök. Október 16-án a szegedi egyetemisták létrehozták a Dolgozók Ifjúsági Szövetségétől független és pártpolitikától mentes önálló szervezetüket, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét, a MEFESZ-t. Ezeken az ifjúsági gyűléseken már kevés szó foglalkozott a szükséges egyetemi reformokkal. A többség bátran és merészen az ország politikai és gazdasági szisztémáját kritizálta, de ugyanakkor a jövő Magyarországával kapcsolatosan is sok értékes ötletet és utat rajzolt fel. A magyar írók — az írószövetség túlnyomó többségében — támogatta az ifjúsági mozgalmakat, nem egy helyen maguk is KRÓNIKA .

Next