Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám
szóban és tettben kiálltak egy ,,új" Magyarország szükségessége mellett. Ugyancsak október 16-án történt, de most az ország másik részében, Győrött, hogy egy értelmiségi nagygyűlésen először nyilvánították ki hangosan és nyíltan az óhajt: „Hagyják el hazánkat a szovjet csapatok!” (Magyarország területén 1945 óta volt szovjet katonai jelenlét. A béketárgyalások befejezéséig, 1947-ig, a Vörös Hadsereg megszálló csapatokat tartott az országban. Utána, azzal az ürüggyel, hogy az ausztriai szovjet megszállta területekre kell Magyarországon keresztül a katonai szállítást, illetve utánpótlást biztosítani, az országban továbbra is több hadosztálynyi erő állomásozott. Amikor azután 1955. május 15-én Ausztria újra független és szabad lett, a Magyarországon meglevő hadosztályokat egyszerűen átminősítették szövetséges csapatokká, amelyek a Varsói Szerződés értelmében tartózkodnak hazánk területén.) A kormány és a pártvezetés akkorra már teljesen elvesztette lába alól a talajt. Elszakadva a való helyzettől, félmegoldásokkal, kisebb-nagyobb engedményekkel igyekezett a népharagot leszerelni. Október elején letartóztatták Farkas Mihály volt honvédelmi minisztert (1949-53) és fiát, a rettegett államvédelmi ezredest, és még három magasrangú ÁVH tisztet, gondolván, hogy ezek feláldozásával úrrá lehetnek a tömegek további követelésein. (Farkast és fiát valóban súlyos bűnök terhelték. Többek között ők voltak az ún. „koncepciós perek" levezetéséért is a felelősek.) Gerő Ernő pedig azt gondolván, hogy egy magyarjugoszláv barátsági és együttműködési szerződés megkötésével kifoghatja a szelet a megújulást kívánó tömegek vitorlájából, október 14-én népes delegáció élén Jugoszláviába utazott, magára hagyva e válságos időkben a párt- és az államvezetést. A Magyar Dolgozók Pártja, az ország egyetlen pártja, a kommunista párt, bár tagsági létszáma megközelítette a 900 ezer főt, teljes káoszt mutatott. Mind a vezető szerv (a Politikai Iroda illetve Központi Bizottság), mind az alsóbb szervek meghasonultak magukkal. A többség magáévá tette az egész nép óhaját: a leszámolást az eddigi terrorrezsimmel és a harcot egy független, szocialista típusú, sőt semleges Magyarországért, a kisebbség, a sztálinisták pedig rémülten néztek az egyre gyorsuló események elé. Magyarországon 1956 október közepére beállott az a politikaitársadalmi helyzet, amelyet egy hivatásos forradalmár, Vladimir Iljics Lenin 1905-ben találóan így fogalmazott meg: „A forradalomhoz nem elegendő az, hogy a kizsákmányolt és elnyomott tömegek belássák, hogy a régi módon lehetetlen tovább élniük és változást követeljenek; a forradalomhoz az is szükséges, hogy a kizsákmányolók ne tudjanak élni és kormányozni a régi módon. Csak akkor, ha az ,alul lévők' nem akarják a régit, afelül levők' pedig nem tudnak tovább élni és kormányozni a régi módon, csak akkor győzhet a forradalom! Ezt az igazságot más szavakkal így fejezhetjük ki: A forradalom nem lehetséges általános nemzeti kizsákmányoltakat és kizsákmányolókat egyaránt érintő — válság nélkül!” (Lenin művei, Budapest, 1954. II. kötet, 730. oldal.) Budapest utcáin, falakra, ládákra és hirdetőoszlopokra festett felírások hirdetik a szabadságharcosok jelszavát. A ledöntött szobrot a felkelők, még október 23-án éjszaka traktorokkal vontatták végig a városon. 1980. SZEPTEMBER