Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1980-10-01 / 10. szám

Yves de Daruvár, Budapest 1956 A jövőbe vetett remény megszületése Huszonnégy év, majdnem egy emberöltőnyi idő múlt el 1956 októberének tragikusan dicsőséges napjai óta. A sors úgy hozta, hogy 1956 november elején átutazóban voltam Bécsben. Éppen akkor érkeztek az első menekültek. Ők képezték az előőrsét annak a kétszázezer magyar­nak, akik néhány hét alatt a soha vissza nem térés reménytelenségével kényszerültek elhagyni a hazájukat. Látva ezeket a szerencsétlen embereket, mélységes szánalom fogott el. Ugyanilyen kimerült, kétségbeesett volt azoknak a férfiaknak, nőknek, öregeknek és gyermekeknek a tömege, akikkel a menekülés útján kerültem össze 1940 júniusában, Franciaországban. Ekkor kezdődött az a kockázatos vállalkozásom, amely Londonon keresztül visszavezetett Franciaországba, miután végigharcoltam a „Szabad Franciaország” seregének valamennyi csatáját. Szemben ezekkel az elgyötört magyarokkal a lelkem mélyén megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon ekkora keserűség közepén megszülethet-e egy napon mégis a remény, mint ahogy megtörtént ez a franciákkal az 1940-es vereség idején. . . Meg voltam győződve arról, hogy igen, s ezt a hitemet az évek múlása csak még jobban megerősítette. Visszatérve Párizsba, november 7-én részt vet­tem abban a tüntetésben, mely a magyar nép­felkelést összezúzó szovjet csapatok ellen tiltakozott. Hatalmas tömeg zúgott a Champs Elysées-n. A párizsiak ezrei jöttek ide, kor- és osztálykülönbség nélkül, hogy világgá kiáltsák az elnyomás elleni felháborodásukat és dühüket, s hogy kifejezzék tisz­teletüket Budapest harcosai iránt, akik ember­­feletti erővel küzdöttek az orosz tankok ellen. A diadalív alatt a magyar és a francia zászlók testvéri egységben hajlottak rá az Ismeretlen Katona sírjára, e rejtélyes heroikus harcosokat megillető tisztelettel, akiknek az áldozata, — ma már tudjuk, — nem volt hiábavaló. Kit voltak a magyar szabadságharc résztvevői, akiknek az maradt a legnagyobb érdemük, hogy leleplezték a kommunizmusnak, a szovjet imperializmus fő uralkodási eszközének szégyenletes társadalmi és erkölcsi csalását? El lehet-e felejteni, hogy a szabadságharcosok tömegét a nép fiai alkották: munkások, egyetemisták, alkalmazottak, földmunkások (sokan közöttük volt­kommunista), mégha csatlakozott is hozzájuk a múlt néhány nosztalgikusa. Egyébként figyelemre méltó az a tény, hogy 1956 október-novemberének e napjaiban a legszenvedélyesebb forradalmárok éppen a húszéves fiatalok voltak, akik a kom­munista egyeduralom rácsai között nőttek fel, s nem ismertek más rendszert. Egy emberként lázad­tak fel az idegen elnyomás, a terror és a nyomor rendszere ellen, amelyet Rákosi, a gyűlöletes zsar­nok hagyott hátra, akit Sztálin akarata telepített Budapestre. Érintetlen maradt öröksége, a rendőri és bürokratikus állam elnyomó szerve, főleg a hírhedt ÁVO és ÁVH, miután néhány héttel az októberi események előtt moszkvai főnökei elmozdították helytartói diktátorságából. Huszonnégy év távlatából nézve, a magyar népfelkelés ma már sokkal világosabban úgy értékelhető, mint egy sokrétű össznemzeti, de ugyanakkor általános érvényű megmozdulás. Az egyetemekről demokratikus és hazafias felkelésként indult ki, melynek a legfőbb programja Szabadságharcos emlékünnepély Párizsban. Ünnepi szónok: Yves de Daruvár 1980. OKTÓBER KRÓNIKA 3

Next