Krónika, 1981 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1981-04-01 / 4. szám

A SZERETET NYELVE A kanadai emigránsok kétnyelvűségének a problé­máját tárgyaló filológiai (nyelvészeti) előadáson hallot­tam először a „szeretet nyelvéről” (The Language of Love). Hallottam azt is, amit mi emigránsok már jó ideje tudunk, hogy határtalanul gazdagabb annak az embernek a kifejezőképessége, aki két vagy több nyel­vet beszél. Természetesen ez azokra vonatkozik, akik mindkét nyelvet jól beszélik. Nem véletlen az, hogy a nyelvészek a „szeretet nyelvéről” beszélnek. Ez legtöbbször az anyanyelvet jelenti, de jelentheti azt a nyelvet is, amelyik elfelejtés vagy nemtörődés folytán az anyanyelv szerepét átveszi, bár azt pótolni sosem tudja. Az emigrációs szülők nagyon gyakran nem érik fel ésszel, hogy a szeretet nyelvét, az anyanyelvet, szeretni kell. Gyakori jelenség az, hogy az idegenben született gyermek jól-rosszul beszéli a családi kör mindennapi nyelvét, de 10-14 éves korában, amikor már az elvont értelmű fogalmakra és szakkifejezésre is kezd szüksége lenni, akkor a szeretet nyelve „szűknek”, szegényesnek bizonyul. Ha az anyanyelv fejlődése ekkor megakad, akkor a gyermek arra a következtetésre jut, hogy az óhaza nyelve „szegény szókincsű”, és csak az öreg emigránsok ódivatú és primitív érintkezési eszköze. Az anyanyelv kritikája előbb-utóbb az abból való kiábrán­dulásba vezet. Ez a kiábrándulás sokszor áttevődik a környe­zetüknek azokra a tagjaira is, akik azt a nyelvet beszélik. A gyermek szégyellni kezdi a szüleit, a nagyszüleit, rejtegetni igyekszik „idegen” származását. Ez a helyzet (sajnos) elkerülhetetlen lélektani konfliktusokhoz vezet. Ez a konfliktus egyre növekvő érzelmi eltávolodást okoz a gyermek és a család felnőtt tagjai között. A gyermek jövőjét és lelki egyensúlyát szem előtt tartó szülőnek ezt a problémát meg kell akadályoznia. Ha nem tudja a gyermekének a gazdagabb szókincset igénylő nevelést otthon megadni, akkor azt az emigrá­ciós intézmények útján (iskolák, hétvégi iskolák, nyári táborok, a testi és szellemi fejlődést biztosító cserkészet és mindenek felett a nemzeti nyelvet beszélő egyház) kell biztosítani. Ha szórvány emigránsról van szó, olyan szülőkről, akik nyelvi elszigeteltségben élnek, és nincs módjukban az anyanyelv szókincsének gazdagítása, ilyen esetben a 10-14 éves kor lenne az az életkor, amikor a gyermeket egy harmadik nyelv tanulására kell „befogni”. Ugyanis a harmadik nyelv tanulása közben rájön a gyermek arra, hogy minden nyelv szókincse szegénynek bizonyul, ha az nincs jól megalapozva és ha azt kellőképpen nem fejlesztik. Ezt belátva, (mert kény­szerül a harmadik nyelvvel való foglalkozás közben ezt belátni), „a szeretet nyelve” nem válik a lekicsinylés, gyakran a gyűlölet tárgyává, hanem kellő megértéssel fog az értelmes gyermek a szülők és nagyszülők nyelve és kultúrája iránt viseltetni. Ha az emigráns szülő hirtelen leveti saját nemzeti örökségét, hagyományait, anyanyelvét, s átmeneti periódus nélkü­l akarja átvenni és átadni a gyermekének a befogadó ország nyelvét és a szülő által még meg sem emésztett kultúráját, akkor meg kell gondolni ennek a lépésnek a fejlődő gyermekre való kihatását. Mit szól a gyermek ahhoz a szülőhöz, aki törve beszéli, vagy legjobb esetben is erős akcentussal beszéli azt az egyetlen nyelvet, amely őket összekötni volna hivatott? Hogyan beszél például a gyermekéhez az a szülő, aki a szeretet lefordíthatatlan szavait és kifejezéseit (idioms and endearing expressions) szeretné tolmácsolni? Hon­nan tudná ezeket elmondani a gyermekének, amikor ő maga ezeket sohasem hallotta? A politikai meggondolások mellett talán az emigráns gyermek egészséges szellemi fejlődésének a biztosítása volt az az ok, amely arra vezetett, hogy a kanadai tartományok (élen Ontario tarománnyal), anyagi támogatásban részesítik az „etnikus” nyelvek iskolai tanításának előmozdítását. Tizenöt tanuló je­lentkezése esetén meg lehet indítani ilyen nyelv­­tanfolyamokat, ha a kellő képzettségű tanító vagy tanár be tudja mutatni a kultuszminisztérium által elfogadható programot. Hangsúlyozni kívánom, hogy a fentiek nem emigránsoknak, hanem a befogadó hazánk szak­embereinek a véleményét tükrözik. Ezekhez szeretném a 26 éves kanadai tanári tapasztalataimat hozzáfűzni. Legalább 10 ezer tanulóval volt alkalmam eddigi pályafutásom folyamán megismerkedni. Sok száz diákommal a mindennapi együttlét szoros barátsággá fejlődött. Sok százzal még a diplomájuk elnyerése után is tartom a kapcsolatot. Az elmúlt 5-10 év folyamán már egykori tanítványaim gyermekei is középiskolások lettek. Az a tény, hogy jelenlegi tanítványaim egy részének a szüleit ismertem, valamint ismerem vagy ismertem a nagyszülőket is, három generáció életébe enged betekintést a számomra. Arra a megállapításra ——#»»»» ft*—******»—**­»*»***********************»*******»»****»*»***—»»»——« 1981. ÁPRILIS KRÓNIKA 3

Next