Krónika, 1981 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1981-06-01 / 6. szám
A fiatalokról leszen szó... A Münchenben megjelenő Hídfő tavalyi novemberi számának vezércikkét e szavakkal kezdte a folyóirat főszerkesztője, Fiala Ferenc. Ez a cikk is azok közé tartozik, amely szélesebb közvéleményt mozgatott meg az emigrációs magyarság körében, sőt még a Krónika olvasóinak táborában is. Azóta számos hozzászólást kaptunk, s valamennyi azt sürgeti, hogy a „kérdést” vetítsük ki a magunk olvasótábora elé is. Annál is inkább, mert ezáltal olyan problémát világíthatunk meg, amely átnyúlik a jelen dolgain és éppen ezért emigrációs helyzetünk legközvetlenebb jövőjének alakulását érinti. Sőt nemcsak érinti, hanem hivatásteljesítésünk útjának folytatását döntő módon befolyásolja. — Bizonyára az a leghelyesebb választásunk, ha egy olyan hozzászólást közöl a Krónika, melynek írója a közvetelenül érdekelt fiatalabb nemzedék tagja, s amit mond, ilyen értelemben is a hitelesség szellemében, a maga nemzedékének megoldást kereső szavaival mondhatja. — Az alábbi írás Argentínából, Buenos Airesből érkezett e napokban. A Hídfő vezércikkírója egy „lassan befelé forduló generáció" nevében beszél. A „vesztes nemzedék" képviselője ő, azé a nemzedéké, kinek élete érett korban kettétört a nagy világégés folytán. Egy olyan nemzedéké, kinek elvei voltak, és kiállt a maga elveiért, viaskodott, megszenvedett vagy meghalt értük. E nemzedék sorsa az volt, hogy történelmi orkánokat végigéljen, s számukra nem volt kiút: állást kellett foglalni, színt kellett vallani. A színek különböztek: olykor ütötték egymást. Ki ezen, ki azon az oldalon, de végeredményben a nemzet megmenekülését kereste és gyakran homlokegyenest ellenkező vonalon vélte a kiutat megtalálni. De vajon volt-e kiút egyáltalán?... A történelmi orkánidőket átélőknek keserű sors jutott osztályrészül. Marakodtak vagy harminc éven át. Ellentéteik áthidalhatatlanok voltak, s egymás közt lehetetlen volt a kiegyezés. Ki Kelet felől, ki Nyugat felől vélte látni az óriás veszedelmet, mely a nemzetet megsemmisítéssel fenyegeti. Aztán „száz és százezrek meneteltek Nyugat felé, a magyar élettől oly idegen szovjet életforma elől”, — írja Fiala. „Egyik kezükben vándorbatyu volt, a másikban talán titeket tartottak — mai 30 évesek.” Bizony, inkább mai 40 évesek — vagy harmincon már jóval felüliek! Hadd beszéljek ezek nevében. Nem a fiatalok, hanem a „középnemzedék” nevében. Mert úgy érzem, hozzánk szóltak. A „történelem stafétabotját” nekünk kell átvennünk és a lángot megőrizve továbbvinni és majdan továbbadni. A „középnemzedék” gyerekkora rendezetlen volt, emigráns gyermekkor. Eleinte szó sem volt rendezett nyugati körülmények között való nevelkedésről, felhőtlen ég alatt... Igen korán helyt kellett állni, pénzt kellett keresni. A kitűnő tanulás „mellesleg” természetes dolog volt. Az előző generáció kálváriájában gyakran tudatosan részt vett ez a fiatalság. Megedződött. Akik nem maradtak az út szélén, megerősödtek. És befutottak. Azokban az országokban, ahová a sors vezette szüleiket, otthonra, „új hazára” leltek. Magyar vonalon haszonélvezői voltak annak a lelkes, türelmes, „bajjal és hibával” teli közmunkának, amit a sorstól meghurcolt, de a nemzet jövőjében hívő szüleik felépítettek. Nézzünk körül a szabad világban: mindenütt találunk magyar központokat! Ám hány az olyan központ, egyesület, ahol a középnemzedék zöme már aktívan részt vesz a munkavállalásban? Hol vannak a 30-40 évesek? Vajon a rendezett életkörülmények azt váltják ki, hogy elfeledjék eredetüket? Hogy eltespedjenek, elkényelmesedjenek? Hogy gyermekeik nevelésénél ne forszírozzák a magyar beszédet, — hiszen minek? Csak áldozat, csak kényelmetlen, és tulajdonképpen: mire jó? Jól lehet érvényesülni az „új hazákban” nélküle is... Megvan hozzá az „infrastruktúra”, de persze erős a hajsza: nagy megerőltetés lépést tartani a számok uralmát hirdető világban. Külön megterhelést jelent, ha gyerekeinkkel még magyarul is kell foglalkoznunk. Ha el is küldjük őket a létező magyar hétvégi iskolákba, magyar cserkészetre (és ez még a jobbik eset!), megelégszünk azzal, amit ott „felszednek”, de hagyjuk, hogy otthon már a környezet nyelvén beszéljenek és lassan már azt sem kifogásoljuk, hogy párbeszédünk két nyelven folyik: már nem magyarul válaszolnak nekünk! így egyszerűbb,könynyebb , kevesebb a súrlódás. Pedig küszöbön a baj. Az a nemzedék, szüleink nemzedéke, akitől csak kaptunk, és aki nemcsak felnevelt bennünket keserves, rendezetlen körülmények között, de aki végkimerülésig szolgálta és még szolgálja elveit a nemzeti fennmaradásért a szabad világban, bizony „lassan befelé forduló generáció” lesz, melynek ritkulnak sorai. Ahogy Fiala írja: „Ez a sokmindenen keresztülment első generáció szent kötelességének tartotta, hogy ha másként nem is legalább szellemi síkon együtt lélegezzen az otthoniakkal, érezze szenvedésüket, és tudása, lehetősége szerint ellenőrizze az otthoni zsarnokok tevékenykedéseit... Kötelességének érezte a trianoni bosszú békében elszakított magyarság sorsával 18 KRÓNIKA