Krónika, 1981 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1981-06-01 / 6. szám

A fiatalokról leszen szó... A Münchenben megjelenő Hídfő tavalyi novemberi számának vezércikkét e szavakkal kezdte a folyóirat főszer­kesztője, Fiala Ferenc. Ez a cikk is azok közé tartozik, amely szélesebb közvéleményt mozgatott meg az emigrációs magyarság körében, sőt még a Krónika olvasóinak táborában is. Azóta számos hozzászólást kaptunk, s valamennyi azt sürgeti, hogy a „kérdést” vetítsük ki a magunk olvasótábora elé is. Annál is inkább, mert ezáltal olyan problémát világít­hatunk meg, amely átnyúlik a jelen dolgain és éppen ezért emigrációs helyzetünk legközvetlenebb jövőjének alakulását érinti. Sőt nemcsak érinti, hanem hivatásteljesítésünk útjának folytatását döntő módon befolyásolja. — Bizonyára az a leghelyesebb választásunk, ha egy olyan hozzászólást közöl a Krónika, melynek írója a közvetelenül érdekelt fiatalabb nemzedék tagja, s amit mond, ilyen értelemben is a hitelesség szellemében, a maga nemzedékének megoldást kereső szavaival mondhatja. — Az alábbi írás Argentínából, Buenos Airesből érkezett e napokban. A Hídfő vezércikkírója egy „lassan befelé forduló generáció" nevében beszél. A „vesztes nemzedék" képviselője ő, azé a nemzedéké, kinek élete érett korban kettétört a nagy világégés folytán. Egy olyan nem­zedéké, kinek elvei voltak, és kiállt a maga elveiért,­­ viaskodott, megszenvedett vagy meghalt értük. E nemzedék sorsa az volt, hogy történelmi orká­nokat végigéljen, s számukra nem volt kiút: állást kellett foglalni, színt kellett vallani. A színek különböztek: olykor ütötték egymást. Ki ezen, ki azon az oldalon,­­ de végeredményben a nemzet megmenekülését kereste és gyakran homlokegyenest ellenkező vonalon vélte a kiutat megtalálni. De vajon volt-e kiút egyáltalán?... A történelmi orkánidőket átélőknek keserű sors jutott osztályrészül. Marakodtak vagy harminc éven át. Ellentéteik áthidalhatatlanok voltak, s egymás közt lehetetlen volt a kiegyezés. Ki Kelet felől, ki Nyugat felől vélte látni az óriás veszedelmet, mely a nemzetet megsemmisítéssel fenyegeti. Aztán „száz és százezrek meneteltek Nyugat felé,­ a magyar élettől oly idegen szovjet életforma elől”, — írja Fiala. „Egyik kezükben vándorbatyu volt, a másikban talán titeket tartottak — mai 30 évesek.” Bizony, inkább mai 40 évesek — vagy harmincon már jóval felüliek! Hadd beszéljek ezek nevében. Nem a fiatalok, hanem a „középnemzedék” nevében. Mert úgy érzem, hozzánk szóltak. A „történelem stafétabotját” nekünk kell átvennünk és a lángot megőrizve tovább­vinni é­s majdan továbbadni. A „középnemzedék” gyerekkora rendezetlen volt, emigráns gyermekkor. Eleinte szó sem volt rendezett nyugati körülmények között való nevelkedésről, felhőt­len ég alatt... Igen korán helyt kellett állni, pénzt kellett keresni. A kitűnő tanulás „mellesleg” természetes dolog volt. Az előző generáció kálváriájában gyakran tudato­san részt vett ez a fiatalság. Megedződött. Akik nem maradtak az út szélén, megerősödtek. És befutottak. Azokban az országokban, ahová a sors vezette szüleiket, otthonra, „új hazára” leltek. Magyar vonalon haszonélvezői voltak annak a lelkes, türelmes, „bajjal és hibával” teli közmunkának, amit a sorstól meghurcolt, de a nemzet jövőjében hívő szüleik felépítettek. Nézzünk körül a szabad világban: min­denütt találunk magyar központokat! Ám hány az olyan központ, egyesület, ahol a középnemzedék zöme már aktívan részt vesz a munka­­vállalásban? Hol vannak a 30-40 évesek? Vajon a rendezett életkörülmények azt váltják ki, hogy elfeledjék eredetüket? Hogy eltespedjenek, elkényelmesedjenek? Hogy gyermekeik nevelésénél ne forszírozzák a magyar beszédet, — hiszen minek? Csak áldozat, csak kényel­metlen, és tulajdonképpen: mire jó? Jól lehet érvé­nyesülni az „új hazákban” nélküle is... Megvan hozzá az „infrastruktúra”, de persze erős a hajsza: nagy meg­erőltetés lépést tartani a számok uralmát hirdető világ­ban. Külön megterhelést jelent, ha gyerekeinkkel még magyarul is kell foglalkoznunk. Ha el is küldjük őket a létező magyar hétvégi iskolákba, magyar cserkészetre (és ez még a jobbik eset!), megelégszünk azzal, amit ott „felszednek”, de hagyjuk, hogy otthon már a környezet nyelvén beszéljenek és lassan már azt sem kifogásoljuk, hogy párbeszédünk két nyelven folyik: már nem magyarul válaszolnak nekünk! így egyszerűbb,köny­­nyebb , kevesebb a súrlódás. P­edig küszöbön a baj. Az a nemzedék, szüleink nem­zedéke, akitől csak kaptunk, és aki nemcsak felnevelt bennünket keserves, rendezetlen körülmények között, de aki végkimerülésig szolgálta és még szolgálja elveit a nemzeti fennmaradásért a szabad világban, bi­zony „lassan befelé forduló generáció” lesz, melynek ritkulnak sorai. Ahogy Fiala írja: „Ez a sokmindenen keresztülment első generáció szent kötelességének tar­totta, hogy ha másként nem is legalább szellemi síkon együtt lélegezzen az otthoniakkal, érezze szenvedésüket, és tudása, lehetősége szerint ellenőrizze az otthoni zsar­nokok tevékenykedéseit... Kötelességének érezte a tria­noni bosszú­ békében elszakított magyarság sorsával 18 KRÓNIKA

Next