Krónika, 1982 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1982-05-01 / 5. szám

Dr. Zsigmond András: Emlékezzünk hőseinkre! Május a hősök hónapja: világszerte, már századok óta ebben az időben — Hősök Napján — emlékezik meg minden nép és nemzet a maga hőseiről, akik életüket adták hazájukért. Kevés nép van a Földön, amely annyi hőssel büszkélkedhetne, mint a magyar. Isten kifürkészhetetlen akaratából, történelmünk fordulataiból és földrajzi hely­zetünkből úgy adódott, hogy a századok folyamán azt a földet, amelyet hazánknak választottak őseink, minden nemzedék hősei vérehullásával kellett, hogy megtartsa, megvédelmezze Kelet és Nyugat hatalmainak hódító szándékaival szemben. A magyar nép tudatában is volt ennek a ténynek és hőseink tisztelete, kultusza mindig elevenen élt szívében, lelkében. Nemzeti függetlenségünk legnagyobb ellenségének, a bolsevizmus uralmának kellett gyászfátyolként ráborulnia hazánkra, hogy ma Magyarországon nem ünnepelhet a magyar nép Hősök Napját. Helyette az idegen hódítás évfordulóin, kommunista „nemzeti ünnepeken” csak a megszálló („felszabadító”) orosz hadsereg második világháborús elesetteiről emlékeznek meg, csak számukra nyitottak katonai temetőket, csak az orosz katonának emeltek hősi emlékműveket. A 48- as, az első világháborús hősi emlékművek előtt nincs ünnepi megemlékezés, a rendszer a közelmúlt e tisztelet­re méltó hagyományát megtagadta,­­ legfeljebb egy­­egy bátor magyar hazafi helyezi el az emlékezés virágait ezen emlékművek, katonai sírok előtt. A legtragikusabb tény azonban az, hogy ma Magyarországon nincs egyetlen hősi emlékmű, egyetlen katonai temető, amely emlékeztetné a mostani nemzedé­ket, hogy a második világháborúban a magyar hősök százezrei áldozták fel életüket a magyar hazáért! A kommunisták vádja, hogy ezek a hősök a „fasiz­musért" haltak meg, a gonosz és bűnös rágalom. A második világháborús hősök nem a hitleri világuralmi célokért harcoltak és áldozták fel életüket, hanem azért, hogy védjék hazájukat a bolsevizmus pusztító áradata ellen és ledöntsék a trianoni gyalázat-béke ránk kény­­szerített határait. Nincs ma a világon egyetlen nép sem, amely — habár a második világháborúban Németország oldalán harcolt, — nem emlékezne meg világháborús hőseiről, ne gondozná katonai temetőkben elesett katonái sírjait, — egyedül nálunk tilos a honvédelmező hősök tiszte­lete. Magában Németországban (és Olaszországban, Japánban, Ausztriában, Bulgáriában, Romániában, stb.) emlékművek, gondozott katonai temetők örökítik meg a második világháborúban elesett hősök emlékét, — egyedül a „szocialista” Magyarország kivétel. Így adódhat elő a paradox helyzet, hogy a mai Magyarországon van német, román és más nemzetiségű második világháborús katonai temető, de magyar nincs! Egyetlen könyv jelent meg Magyarországon a 45- ös nagy összeomlás után, Nemeskürthy István „Requiem egy hadseregért" cím alatt, amely megemlé­kezik második világháborús hőseinkről és hangsúlyozza, hogy ezek az elesett magyar katonák a hősök voltak, hiszen elsősorban nem idegen célokért, hanem hazá­jukért áldozták fel életüket. De ez az írás is csak azért jelenhetett meg, mert a szerző — alaptalanul — azt a vádat kovácsolta a Horthy-rendszer ellen, hogy “A II. hadsereget gonosz előrelátással küldte mintegy vágó­hídra a Szovjet ellen a Don mellé.” A cenzúra megköveteli az ilyen célzatos mon­datokat. De ez nem csökkenti Nemeskürty könyvének érdemét, mert megtörte a vétkes hallgatást. Még az ellenség, a Szovjet jelenkori hadtörténelmi munkáiban is találhatunk olyan megállapításokat, — ezeket néha még a nyugati szakírók is átveszik, — hogy a magyar had­sereg a Kárpátokon belül „oroszlánként” harcolt, védelmezve minden talpalatnyi hazai földet, — így csak a hősök tudnak harcolni. KRÓNIKA 3 Katonasír (A kárpáti harcok idejéből) Magányos sír a keskeny, elhagyott Völgyben, keresztje ferde már, veszendő, De gyapjas hó a vállát — enyhe kendő — Szelíden védi s rajtul ráfagyott Kis jégcsapok gyémánt dísze ragyog, Míg lent a néma bíborban derengő Mélységben zárt szemekkel és merengő Arccal nyújtózik egy ifjú halott. Ha véres szemmel s arany nap­sisakban A hajnal újra a hegyekre csattan, Pihenj, kedves, nem kell már harcra szállnod, Sírod felett még bús moraj lebeg, De te feledd az ágyút már, — te álmodd: Hazaértél, s ugat vén, ha ebed... Tóth Árpád 1982. MÁJUS

Next